„MAMA!"

„Mama" - milliók mondják ma suttogva vagy kiáltva, örömmel vagy keserűen, s milliók állnak meghatódottan a kimondott szóra.

„Mama!" - eléd állok, hogy dadogó emberi szavakkal köszöntselek. Köszönet, hála Neked a pillanatokért, percekért, órákért, napokért, évekért. Köszönet az életért.

„Mama!" - emlékszel? Együtt indultunk az iskolába. Védő angyalként szorítottad a kezemet. Féltettél, őriztél a külvilág tüskéitől. Akkor még nem értettem, miért vagy oly zavart és szomorú. Ma már tudom, hogy értem szorongtál.

„Mama!" - emlékszel? Egyszer sétálni mentünk és hideg őszi szél fújt. Te rám adtad a pulóvered, és úgy indultunk hazafelé. Utána sokéig betegen feküdtél. Akkor még nem értettem, miért mosolyog láztól piros arcod. Ma már tudom, hogy értem fáztál.

„Mama!" - emlékszel? Csokoládét kaptunk, és Te nekem adtad a részed. Azt mondtad, hogy nem szereted. Akkor még nem értettem, hogy miért. Ma már tudom, hogy értem vontad meg magadtól.

„Mama!" - emlékszel? Játékmackót vettél nekem, kezében hatalmas mézesköcsöggel. Kiskanállal adtad számba a mézet. Azóta is érzem a méz ízét, s egész gyermekkorom ízét.

„Mama!" - látod, ma már együtt emlékezünk, de ne hidd, hogy felnőttem!

„Mama!" - fogd a kezemet, mert félek!

„Mama!" - takarj be, mert fázom!

„Mama!" - etess, mert éhezem!

„Mama!" - csokoládét adok, a részemet. Fogadd el, ne mondd, hogy nem szereted!

„Mama..." - milliók harsogják ma a világban e drága szót, s milliók állnak ölelésre kinyújtott karokkal a kimondott szóra.

„Mama!" - hozzád érkezem. Fáradtan, szomorúan, üresen. Porszemnyi gyerek vagyok, s csak néhány szál virágot hozok neked.

„Mama!" - adnám a virágot..., de tudom, a mai napon is én vagyok az, aki kapok.

Nagy Lenke