AHOGY A NAPOK RÖVIDÜLNEK...
Kibédi Ekvin

Ahogy a napok rövidülnek

Úgy érzem mintha köd borulna rám,

Ahogy az éjjelek lehűlnek

Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár

Jóvá tenném mit mulasztottam,

De nem lehet, mert ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted

Megőszülve is maradj gyermek

Mondd meg neki, mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak

Mindennél jobban szeretett

Az éjét is nappallá téve

óvott téged és vezetett

Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél

Talán még jóvá teheted

Hát menj, rohanj és simogasd meg

A téged védő két kezet

Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál

Ő hozta vissza kedvedet

Ő tanított beszélni téged

Nyitogatta a szemedet.

Mert szeretett, úgy szeretett

Most vár valahol megfáradtan

Nem kér sokat csak keveset

Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót

Egy vigasztaló kedveset

Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak

Amíg belebetegedett

De ő titkolta nem mutatta

Nem mondta el; hogy szenvedett

Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza

Az ember másként nem tehet

És csókold meg amíg nem késő

Azt az áldott édes szívet

Ha még lehet, ha még lehet.