Egy postakocsi haladt az éjszakában, benne a ponyvával letakart térben ott ültek az utasok szemben egymással. Elöl a kocsis a bakon, kezében a gyeplővel, a lovak pedig húzták a kocsit az erdei úton.

Sötét éjszaka volt, a felhők eltakarták a holdat és a csillagokat. Mindnyájan egyformává lettek a kocsi belsejében, pedig a hat utas közül az egyik, aki vak volt, nappali világosságban sem látott, de most a többiek is úgy érezték magukat, mintha világtalanok lennének. A kocsi belsejében egymás arcából csak derengő körvonalakat vehettek ki.

Miközben zötykölődtek, egyikük felsóhajtott: – Bárcsak tudnám, merre járhatunk. Olyan bizonytalan érzés uralkodik itt a sötétben, szinte félelem fogja el az embert.

A vak ember megszólalt: – Fenyőerdőben járunk.

– Fenyőerdőben? – kérdezték a többiek – Honnan tudod te azt? Mi is halljuk, hogy zúg a szél, és körülöttünk fák suhognak az ágaikkal, de miből gondolod, hogy fenyőerdő?

A vak egy kicsit hallgatott, majd így folytatta: – Érzem az illatát: a tűlevelekét, a gyantáét. Ti nem érzitek?

– Sajnos – mondták a többiek –, mi bizony nem.

Ekkor megszólalt egy másik utas, aki egészen a kocsi belsejében ült, s eddig végig hallgatott: – Az egyik fenyő nagyon beteg. Elkorhadt a törzse, talán perceken belül ki fog dőlni.

– Na és ezt te honnan tudod? – kérdezték tőle a társak, és a vak is érdeklődve figyelt, hogy mit fog mondani.

Az idegen csöndesen folytatta: – Búcsúzik a társaitól. Tudja, hogy nemsokára kidől. Azok pedig sírnak és sóhajtoznak.

– Ne bolondozz már! – mondták a többiek – Honnan tudod, hogy búcsúzik a társaitól, meg hogy siratják?

– Tudjátok – szólt az idegen –, az ember megérti a testvérei szavát.

Még nem fejezte be szavait, amikor nagy-nagy nyikorgással és csikorgással valami hatalmas tömeg csapódott mögöttük az útra. Az az utas, aki legközelebb volt a kocsi végéhez, meghőkölten félrehajtotta a ponyvát, kinézett, és meglátta az élettelen fatörzset.

Megszeppentek, és egy picit elhúzódtak attól az idegentől.

– Ez valami boszorkányos, valami garabonciás diák lehet, vagy nem is tudjuk, kicsoda, jó óvatosnak lenni.

A postakocsi haladt tovább a maga útján, és egyszer csak a vak ismét megszólalt az éjszakában: – Farkasok vannak a közelben.

Megijedtek a többiek. – Mit beszélsz? Farkasok? Honnan veszed?

– Hallom a vonításukat – mondta a vak – Ti nem halljátok?

Mindnyájan fülelni kezdtek az éjszakában, és tényleg, a szélzúgás, meg az erdők fáinak a susogása mellett, mintha a távolból valami nagyon halk farkas vonítást hallottak volna.

– Gyorsan vegyük elő a puskákat – morogta az egyikük –, mert ha megtámadják a farkasok a lovakat, akkor nekünk is végünk.

Megint a sarokban ülő idegen hangját hallották: – Nem kell elővenni a puskákat. A farkasok azon tanakodnak egymás közt, hogy ez valószínű ugyanaz a postakocsi, amit már a múlt héten is megtámadtak, de az embereknek villámló botjuk volt, és több társuk odaveszett.  

– Biztos vagy ebben? – kérdezték a többiek, de már nem olyan hitetlenkedve mint az előbb, hiszen a fenyőjóslat is valóra vált.

Az idegen megismételte: – Az ember megérti a testvérei szavát. – És valóban, a farkasok nem támadták meg őket.

Csöndesen haladtak, immár kifelé az erdőből, a sűrűben ólálkodó éjszaka utolsó órájába lépett, de még sötétség borult rájuk. Az egyik utas oldalba bökte a mellette ülőt: – Hé, te, ha jól tudom, te zenész vagy. Nem muzsikálnál nekünk valamit?

A zenész álmosan nyújtózott: – Nagyon fáradt vagyok, nem menne most jól a játék, meg aztán koromsötét is van, talán elvéteném a dallamot, úgyhogy inkább hagyjuk!

A vak ember közbeszólt: – Odaadná nekem egy kicsit a hangszerét? Én ilyenkor is tudok játszani rajta.

A zenész benyúlt a zsákjába, elővette a fuvoláját és odaadta a vaknak, aki a szájához illesztette, belefújt és előhívott egy dallamot. A többiek ültek, és csendben hallgatták.

Amikor befejezte, mind csodálkozva kérdezgették: – Mi volt ez? Mit játszottál?

A zenész is meglepetten vallotta be: – Nem ismerem ezt a muzsikát, még sosem hallottam. Melyik zeneszerző műve? Mi a címe?

Ismét az idegen szólalt meg a kocsi sarkában, és mesélni kezdett: – Ezt a zenét ő maga szerezte, és a szabadságról szól. A legjobb barátjáról, akinek annyira fontos volt a szabadság, hogy el kellett menekülnie miatta a hazájából, és ez a vak ember már évek óta nem találkozott vele. Arról is szól, hogy megérti a barátja döntését, és bár sajnálja, hogy azóta nem találkoztak, de a szabadság tényleg olyan nagyszerű dolog, hogy az embernek néha még a menekülést is vállalnia kell érte.

A vak határozottan bólogatott, és megerősítette: – Igaza van, tényleg erről szól.

A többiek elnémultak, mert tudták már, hogy a további kérdezősködésre az idegen úgyis ugyanazzal a mondattal válaszolna: – Az ember megérti a testvérei szavát.

A hirtelen támadt csöndet a vak törte meg: – Az az idegen ott a kocsi sarkában egy nagy király.

– Király? – kérdezték a többiek – ugyanolyan egyszerű ruhában van, mint mi mindnyájan.

– Mégis – mondta a vak –, higgyétek el, én most már tudom.

Hajnalodott, a nap vörösen kelt fel a szemközti hegyek mögött. A kocsis hátraszólt az utasoknak:

– Hogyha valami nagyon szépet akarnak látni, akkor jöjjenek, szálljanak ki a kocsiból!Kiszálltak, kinyújtóztatták az éjszaka folyamán elgémberedett tagjaikat. Épp egy kanyargós hegyi ösvényen haladtak, messze el lehetett látni keletre, ahol a hajnal leírhatatlan színekben pompázott. Megigézve nézték az ég sötétkékjét, s a napkorong narancsvörösbe hajló színeit.

Egyedül a vak volt az, aki tanácstalanul állt: – Mit néztek? Mondjátok már, meséljétek el nekem is!

Az utasok megpróbálták leírni a látványt: – Figyelj csak, a nap olyan, mint egy óriási vörös korong, az ég alja pedig csak világosodik, világosodik, feketéből indulva végigvonultatja a kék szín valamennyi árnyalatát.

De a vak a fejét rázta: – Nem értem. Én nem tudom, mi az, hogy vörös korong, meg árnyalatok.

Az egyik utas szemében gúnyos fény villant: – Na te idegen, aki megérted a testvéreid szavát, hát most magyarázd el neki, amit látunk!

Az idegen odalépett, a vakhoz, rátette a kezét a szemére, és a vaknak megnyílt a szeme. Látta a hajnalt, a hajnal színeit.

Mindenki földbe gyökerezett lábbal állt. Csak később vették észre, hogy az idegen időközben továbbhaladt az ösvényen és lassan a kanyarhoz ért. Kiáltozni kezdtek: – Hová mész, ne menj el! Maradj itt velünk! Te tényleg király vagy!

De ő eltűnt a szemük elől, és többé már nem látták.

            *          *          *          *          *

(Mk 10,46-52)
Gyakran előfordul, hogy a sérült emberek jelenléte ajándék a külsőre egészségesnek látszók számára; akkor is, ha sérülésük kereszt, ami Isten gyógyítása után sóvárog.