Élt egyszer egy legény, aki asztalosmesterséget tanult. Egy szép napon, amikor kitanulta a mesterség csínját-bínját, ő maga is ifjú mester lett.

A városban, ahol élt, már lakott két asztalos. Fölkeresték őt, és így szóltak hozzá:

– Ha itt akarsz dolgozni ebben a városban, akkor a külvárosban, a szegénynegyedben állítsd fel a műhelyedet, mert a város belső részét mi már felosztottuk egymás között. Az északi részen az én műhelyem áll, a délen pedig a társamé.

A legény megpróbált a lelkükre beszélni: – De hát odakint a szegénynegyedben az emberek olyanok, mint a koldusok. Ott senki sem fog engem megkeresni, nem tudnak kifizetni egy jól elkészített ágyat, egy asztalt, vagy egy karosszéket. Miből fogok megélni? Ti ügyesek vagytok a szekrény, meg az asztalkészítésben, én nagyon szép karosszékeket faragok. Nem lehetne úgy felosztanunk a várost, hogy aki szekrényt akar, az tehozzád megy, aki asztalt, az a társadhoz, aki karosszéket, az hozzám?

– Mi idejében figyelmeztettünk – mondta a két idősebb mester – Válaszd a külvárost, különben könnyen pórul járhatsz!

Az ifjú nem hallgatott a szavukra, és bent a városközpontban nyitotta meg a műhelyét. Mivel ügyes kezű mesterember volt, akadt is munkája elég, egészen addig, amíg egyik éjszaka titokzatos módon ki nem gyulladt a műhelye, és reggelre porrá nem égett az utolsó szerszámig, gyaluig.

Ekkor gondolkodóba esett. – Úgy látom, hogy ebben a városban nekem nincs helyem. Hallottam viszont egy másik városról, valahol messze keleten, amiről az a hír járja, hogy ott az emberek boldogabban élnek. Ott engedik, hogy aki tehetséges, az békességben dolgozhasson, és nem szorítja ki az egyik mester a másikat. Megkeresem ezt a várost.

Vállára vette a vándortarisznyát. Mivel a tűzben mindene odalett, csak a tudását vitte magával. Hosszú vándorlás után végre ott kopogtatott a másik város kapuján. Kijöttek az emberek, még maga a polgármester is. Ő előadta nekik a kérését, hogy köztük akar letelepedni és dolgozni.

A városbeliek tanakodtak egymás között, majd ezt felelték: – Rendben van, legény! De mi csak úgy fogadunk be a városunkba új lakókat, új mestereket, hogy ha először kiállják a próbát. Itt a város szélén van egy nyírott sövényfalakból álló, hosszú, tekervényes labirintus. Ha eljutsz a közepéig, ott megtalálod az aranytollú madarat, és utána kijutsz a túloldalon a kijárathoz, befogadunk magunk közé. Indulj neki bátorsággal, sok szerencsét a keresésben!

Ezekkel a szavakkal megmutatták neki a labirintus bejáratát, a legény pedig elindult. Ment, ment, mind a két oldalon zöld sövény volt magasan a feje fölött, nem láthatott át fölötte. Mindig csak azt a keskeny szakaszt látta, ami előtte kanyargott. A járatokban itt-ott tócsa csillogott, nemrég ugyanis eső áztatta a környező földeket. Az egyik egyenes szakaszon egyszer csak látja ám a legény, hogy egy széles pocsolyában katica evickél. Próbált szegényke a lábaival evezni, hogy kijusson a vízből, de nem nagyon sikerült neki. Az ifjú odanyújtotta az ujja hegyét, a katica rámászott, ő pedig rátette egy levélre.

Ekkor a katica -- mert a mesében ez így szokás -- megszólalt: – Jó tett helyébe jót várj! Az út nemsokára háromfelé ágazik. Neked a bal oldali irányt kell választanod.

A legény továbbhaladt, hamarosan valóban háromfelé ágazott az út, s ő hallgatott a jó tanácsra. Fokról-fokra közeledett a céljához, mivel ezután is segített a bajba jutott apró állatokon, akik mind segítettek neki a kereszteződések döntéseiben, így jutott el a labirintus közepéig, ahol mintha csak rá várt volna, ott ült fészkén az aranytollú madár. Pompás látvány volt, tollai szikráztak a napsütésben. A legénynek szeme-szája elállt a csodálkozástól. Már közeledett is felé, hogy megfogja, amikor a madár egyszer csak szárnyra kapott, és elrepült, ő pedig csak nézte, amint szállt az ég felé. Várta, hogy ismét leszálljon, de a madár nem tért vissza.

– Jaj, szegény fejem! – sóhajtott fel – Hiába tettem meg ezt a hosszú utat, nem fogadnak be a városba.

Ám ahogy egy kicsit jobban körülnézett, azt látta, hogy az egyik bokor tövében ott van egy fészek, a fészekben pedig egy fehér tojás. Kivette s a tenyerében melengetni kezdte. S halljatok csodát, egyszer csak a tojás héja repedezni kezdett, és kikelt belőle egy fióka. -- Hű – gondolta a legény --, ezt meg kellene etetni. A sövény ágai között keresett néhány érett magot, és odatartotta a pici madár elé. A fióka mohón bekapkodta őket.

Néhány napba telt, mire kiderült, hogy ez a piciny jószág, az aranytollú madár fiókája. Ekkorra a szárnyait már nemcsak apró pelyhek borították, hanem nőni kezdtek rajta az aranyszínű tollak. Akkor aztán az ifjú megörült, hogy mégiscsak lesz neki egy aranytollú madara.

Elindult kifelé, és most már a kismadár intett a csőrével minden elágazásnál, hogy merre vegye az irányt. Kiért a labirintusból, ahol már várta a polgármester a város tekintélyes képviselői körében.

– A próbát megálltad, legény, gyere velünk, üsd fel a műhelyedet a mi városunkban, és dolgozz szorgalmasan.

Így is történt, és ma a legény a város egyik legismertebb, legdolgosabb, és legbecsületesebb asztalosmesterévé vált.