Ez a mese egy kertben játszódik, egy nagy-nagy gyümölcsöskertben. Ott élt a hernyó egy málnabokor tövében. Minden nap sétált egy jót a kert ösvényein. Azt tartotta ugyanis, hogy a mozgás jót tesz az elhízás ellen. Egyik nap, amikor jókedvűen sétálgatott, szembetalálkozott a hangyával. Mivel azonban még sosem látott hangyát, nem ismerte föl, csak azt látta, hogy milyen cingár, kis pipaszár lábai vannak, meg hogy fekete, mint a csillogó lakk.

Barátságosan megszólította: – Szervusz, idegen! Én vagyok a hernyó. És te ki vagy? Még sohasem láttalak.

A másik is bemutatkozott: – Én meg a hangya vagyok. Én sem láttam még ilyen különös lényt, mint amilyen te vagy. Mint egy nagy, szivárványzöld hordó, úgy nézel ki.

Na, szegény hernyó elszomorodott. -- Hiába sétálok minden nap – gondolta bánatosan – mégis azt mondják, úgy nézek ki, mint egy hordó! Na nem baj. – sóhajtott, de aztán fölcsillant a szeme, mert váratlanul jó ötlete támadt. -- Legyünk barátok! – mondta a hangyának.

Nagyszerű gondolat! – felelte a hangya. – Gyere, focizzunk egyet!

A hangya elővett egy kis kavicsot a zsebéből, és magyarázni kezdte: – Ez a labda. Az a két málnabokor ott a te kapud, ez a kettő itt az enyém. Ezután a hangya elkezdett fergetegesen cselezni a lábaival, majd a kavicsot belőtte a két málnabokor közé, és egetverő ujjongással: „Góóól!” hatszor körbeszaladta a hernyót. A hernyónak nem nagyon tetszett a foci, látta, hogy neki nincsenek olyan fürge lábai, mint a hangyának, ezért így szólt:

– Mit szólnál valami más játékhoz? Nagy a testi fölényem, félek, hogy véletlenül elsöpörnélek itt a pályán.

– Jól van, felelte a hangya, akkor most javasolj te valamit. Vagy tudod mit? Mit szólnál a bújócskához?

De ezt sem pártolta a hernyó, mert látta, hogy a hangya kisebb, és sokkal ügyesebben el tudna bújni, mint ő. Valami olyan játékot akart találni, amiben ő a nyerő.

Lázasan törte a fejét, s nem is hiába. Jó ötlete támadt.

– Ott egy vakondtúrás – kiáltotta -- guruljunk le róla!

Szuszogva fölmászott a vakondtúrás tetejére, behúzta tömpe kis lábait, és gurulni kezdett. És mivel tényleg olyan volt, mint egy hordó, egész jól gurult. A hangya utánaszaladt, azt mondta, ez semmiség, és ő is megpróbált legurulni, de a lábai akadályozták, így csak nagyon nehézkesen ment a gurulás. Egy picit megneheztelt újdonsült barátjára, mert, bár a fociban ő volt a bajnok, a gurulásban bizony alulmaradt, és most ő kérte, hogy keressenek más játékot. Törték a fejüket mindketten, izzadtak derekasan, hogy mivel tudnák kettesben az időt eltölteni, végül a hernyónak mentő ötlete támadt:

– Sétáljunk! – mondta. Kipróbálták és rájöttek, ez nagyszerű közös program. A hangya megmutatta a kertnek azt a részét, amit ő ismert, a hernyó is megmutatta lakását a málnabokor tövében. A hangya büszkén kihúzta magát: -- Ez is jó kis lakás, de én egy valódi várban lakom.

– Egy valódi várban? – hitetlenkedett a hernyó – Nem hiszem!

– Pedig igaz – bizonygatta a hangya. – Van egy Anyánk is, ő a királynő, bent él a vár mélyén, mi pedig hordjuk és raktározzuk a sokféle magot.

– Valóban?? -- csodálkozott a hernyó.

– A morzsákat is hordjuk – erősítette meg a hangya.

– Mutasd meg egyszer azt a várat! – kérte a hernyó a hangyát.

Így aztán egyik nap arrafelé vették útjukat, aztán a vén diófához látogattak el, s ahogy teltek-múltak a napok, egyre mélyült a barátságuk, mentek mendegéltek a különféle ösvényeken.

Egy napsütéses májusi délelőtt a hernyó a málnabokor árnyékában üldögélve látta, hogy a hangya lélekszakadva rohan felé s már messziről kiáltozik: -- Hernyó, hernyó, segíts rajtunk! Beteg az Anya!

– Mesélj, mi baja van? – kérdezte ijedten a hernyó, mert látta, hogy a hangya szeméből kövér könnycseppek gördülnek ki.

A hangya izgatottan magyarázott: – Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, hogy csak akkor gyógyul meg, ha szamócát viszünk neki. El is szaladtunk egyből a szamócaágyás felé, de még egy sem hullott le a földre, mindegyik szem szédítő magasságban csüngött a fejünk fölött. Fel tudnánk mászni, de nem tudjuk leszakítani, mert, bár erősek vagyunk, de annyira azért nem, hogy megbirkózzunk vele. Segíts rajtunk! Rágd el a szamóca szárát, és akkor lepottyan.

– Jól van – felelte a hernyó –, elrágom én szívesen, de a szamócaágyás a kert túlsó végében van, és mire én odaérek a magam tempójában, leszáll az este, vagy talán még a holnapi nap is nyugodni tér.

– Ó – kiáltotta a hangya –, egyet se búsulj, ezen segítünk.

Elszaladt, és nemsokára száz hangya élén érkezett vissza, akik egy szekeret húztak, és így biztatták: – Gyerünk, hernyó, ugorj fel a tetejére!

A hernyó fölmászott a szekérre, a hangyák elindultak sebesen, húzták a szekeret, úgy, hogy a hernyónak kapaszkodnia kellett az összes kis lábával, hogy le ne guruljon. Mire megszokta a zötyögést, már oda is értek a szamócaágyáshoz.

A hernyó rágni kezdte a szamóca szárát, a hangyák pedig izgatottan nézték, miként ereszkedik egyre lejjebb a nagy szamóca, és a végén, hopp, elszakadt, a szár, a szem pedig, potty, beesett közéjük. A hangyák odaálltak ötvenen, vállukra emelték a bíborszínű bogyót, földobták a szekérre, és már el is porzottak.

– Nahát, ezek jól itt hagytak engem – dohogott a hernyó. De megértette őket, mert mégiscsak az Anya egészségéről volt szó. Úgyhogy maga bandukolt hazafelé, és csakugyan másfél napba telt, mire hazaért.

Aztán telt-múlt az idő, várta a hangyát, hogy mikor jön már, de a barátja egyre késlekedett, másnap sem jött. Aztán végre harmadnap, egy esős, borongós napon megjelent, de nem egyedül, hanem két társával. Már messziről integetett és kiáltozott: – Ne haragudj, nem feledkeztünk ám el rólad, csak segíteni kellett az Anyának, megette a szamócát, sokáig tartott a lábadozás, de most már teljesen egészséges. Nézd, hoztunk neked ajándékot!

A hernyó kíváncsian nézte, hogy mit fog kapni. A hangyák pedig letettek elé egy hangyatojást, apró, volt és fehér, mintha porcelánból öntötték volna, valami egészen kicsiny öntőformában. A hernyó nézte, kicsit rövidlátó volt, pislogott a szemeivel, találgatta, hogy vagyon mi lehet ez, ilyenje még sohasem volt neki.

A hangyák kihúzták magukat, és büszkén mondták: – Belekarcoltuk szép, ékes betűkkel, hogy „AZ ANYA MEGMENTŐJE”. Látod, ide van írva.

A hernyó nézte jobbról, balról, de semmilyen írást nem vélt fölfedezni rajta. Nem akarta azonban megbántani a barátját, ezért így szólt: – Szavamra, pompás kis ajándék! Díszhelyre teszem majd a málnabokor tövében.

Valóban, oda is helyezte, és minden nap nézegette a hangyák ajándékát. Aztán ismét teltek, múltak a hetek, együtt sétálgattak továbbra is, de egy napon, amikor a hangya megérkezett, nem látta a hernyót sehol, csak annyit látott, hogy a málnabokor egyik ágáról valami vékony fonalféle lóg le, a fonal végén pedig furcsa, tubusszerű tárgy csüng mozdulatlanul. Állt egy ideig, nézelődött.

– Hernyó – kiáltotta aztán –, merre vagy? Elbújtál? – de semmi választ nem kapott. Elszomorodott, hogy biztosan elköltözött a barátja, és őt elfelejtette értesíteni. Persze azért odament másnap, harmadnap is, de a hernyónak híre-hamva se volt. Ezután már csak hetenként járogatott el arra, kereste a hernyót, hátha visszajött. Egy ilyen alkalommal, amikor néhány hét múlva ismét arra járt, azt látta, hogy valami ismeretlen lény költözött be a málnabokor menti lakásba. Szép szárnyai voltak, színes porból rajzolt minta lepte őket, s nagy szemeiben észrevett valamit, ami egykori barátjára emlékeztette.

Óvatosan megkérdezte: – Mondd csak, te szép, tündérszerű lény, nem tudod, merre jár az én barátom, a hernyó?

A másik, aki egy pillangó volt, mosolygott, és így válaszolt: – Én vagyok a hernyó.

– Ne beszélj már – ellenkezett a hangya –, az én barátom olyan kövér volt, mint egy hordó, te meg karcsú vagy mint a szalmaszál és szárnyaid is vannak.

A lepke úgy kacagott, hogy könnyes lett a szeme. – Nem tudtad – kérdezte --, hogy minden pillangó korábban hernyó volt, és én voltam a te barátod, csak aztán bebábozódtam, ezért nem láttál hosszú ideig, de most kikeltem a bábból, és én vagyok az újjászületett hernyó.

– Nem hiszem – kötötte az ebet a karóhoz a hangya.

– Nem hiszed? – kérdezte a pillangó. És bizonyságul elmesélte a történetet az Anya megbetegedéséről, meg a szamócáról, és megmutatta a hangyatojást is a barátjának: – Itt van az ajándék, és azt írtátok rá, hogy „AZ ANYA MEGMENTŐJE” nem igaz?

A hangya most már elhitte, hogy tényleg a barátjával beszél, és nem győzött csodálkozni, hogy ilyen átváltozáson ment keresztül.

– De most mihez kezdjünk? – kérdezte tanácstalanul. -- Sétálni nem tudunk, mint régen, neked akkora szárnyaid nőttek.

– Mostantól fogva nem is kell sétálnunk – felelte vígan a lepke. --Akarod látni a kertet felülről?

A hangya olyan lelkesen bólogatott, hogy majd leesett a feje a buzgó igenlésben.

– Akkor mássz föl a hátamra! – biztatta a pillangó.

A hangya fölmászott, a lepke pedig fölszállt, s a magasból nézték a gyümölcsfákat, a málnabokrokat, és a cikcakkos szélű eperleveleket. És azután is a hangya minden nap meglátogatta megváltozott barátját, és ő volt az első hangya a világon, aki fölszállhatott egy lepke hátára, és a felhők közül szemlélhette a világot.

*          *          *          *          *

(Jn 21,1-14)
A hangyának bizony nehéz volt a pillangóvá változott hernyóban fölismerni az ő régi barátját. Egészen más lett a külseje, és valahogy lényegileg is megváltozott, nem emlékeztetett többé a hordótestű, vakondtúrás tetejéről gurulni tudó hernyóra, hanem könnyedén szárnyalt a magasban.

Hasonló bizonytalanság látható az apostolokon is, amikor a feltámadt Jézussal találkoznak. Jézus ott vár rájuk a Tibériás tó partján, az apostolok pedig bizonytalanul nézegetik, hogy ki ez az ember. Halászni próbálnak, de nem sikerül halat fogniuk. Aztán Jézus szavára ismét kivetik a hálót, megismétlődik a csodálatos halfogás, és akkor felismerik, hogy az Úr az.

Jézus ekkor már nincs velük állandóan, ahogy korábban, mint földi Mester mellettük volt. Nincs velük, mint ahogy a hernyó a hangyával volt nap mint nap, hanem új módon van jelen. De az apostolok felismerik azt, hogy ez az új jelenlét, a feltámadt Jézus jelenléte sokkal több és gazdagabb, mint a régi, mert ez a Jézus „szárnyalni tud”, és a maga „szárnyain” keresztül őket is egészen szokatlan magasságokba emeli, ezentúl már ezekből a magasságból tudnak letekinteni az emberekre, és megkapják új küldetésüket, hogy hirdessék az evangéliumot a Föld minden népének.