A hársfa egy domboldalon állt, a többi fa társaságában, és hozzájuk hasonlóan ő is fiatalon megismerte a természet körforgásának rendjét: tavaszra nyár jön, nyárra ősz, őszre tél, s csak ezután köszönt be ismét a kikelet. Levelei, melyek a tavaszi rügyfakadáskor borítják zöldbe, nyáron erőben, színben pompáznak, ha megérkezik az ősz, megsárgulnak, megbarnulnak, elfonnyadnak és lehullanak.

Ezen ő sokat bosszankodott. Azt szerette volna, hogyha neki sokkal több levele lenne, mint a többi fának, mert vezér, sőt uralkodó kívánt lenni közöttük.

Egyre csak azon gondolkodott, hogyan is lehetne több levele. És arra jutott, hogy elég egyszerűen: ha nem engedi lehullani ősszel a leveleket, akkor a következő tavasszal újak nőnek rajta, s így kétszer annyi levele lesz, két év múlva háromszor annyi, és ahogy telnek az évek, valóságos levélmilliárdos válik belőle.

Amint eltervezte, úgy is tett. Vége lett a nyárnak, a fák levelei elveszítették élénk zöld színüket, kifakultak, és lassan, egyik a másik után kezdett lehullani a földre. A hársfa viszont összeszedte az erejét, az ágai megmarkolták a leveleket, és tartották, tartották erősen.

Aztán a bágyadt meleggel búcsúzó szeptember is elbúcsúzott, jött az október, az októberi hideg szelek, a fogva tartott levelek egészen elszáradtak, és vigasztalanul zörögtek a hársfa ágain. Társai a téli álomra készültek, már elálmosodtak, szinte mindegyikük kopáran állt. Egyedül a hársfa volt az, akinek az összes levele ott volt az ágakon, és zörgött, és zörgött, amikor fújt a szél. Ő is elálmosodott, szeretett volna aludni, de arra gondolt, hogy ha elveszíti az éberségét, és elalszik, akkor lehullanak a levelek, és az egész eddigi munkája kárba vész. De ha akart, sem tudott volna aludni, mert a száraz levelek csörögtek és zörögtek rajta, ezzel a szomszéd fákat is zavarva. Azok panaszkodtak neki, figyelmeztették:

– Hársfa, hársfa, ne tégy ilyen ostobaságot, ezekkel a levelekkel mihez kezdesz majd? Az új, friss levelek az igaziak, a régieket engedd el, és engedj minket is aludni!

De a hársfa nem hallgatott rájuk.

Így köszöntött rájuk a ködgomolyokkal érkező nyirkos, hideg november. Esőkkel szitálta be a dombot, halk, súlyos cseppek hullottak a fákra, amik nyirkossá, vizessé áztatták a hársfa leveleit. Már nem csörögtek, és zörögtek, hanem súlyosak lettek és rátapadtak az ágakra. A többi fa már békésen aludt és lélegzett a késő őszi tiszta levegőből. A hársfa nedves levelei viszont betömték a fa pórusait, így nem tudott lélegzethez jutni. Ott fuldoklott, de továbbra is konokul őrizte azokat.

-- Majd tavasszal – bizonygatta magának. – Akkor kiderül, hogy megérte ez a sok kényelmetlenség. Én büszke leszek magamra, a többiek pedig irigykedni fognak.

Így küzdötte végig a telet levegő után kapkodva. Majd napfénnyel, meleggel beköszöntött a tavasz, a többi fán rügyek fakadtak, s egyik napról a másikra az egész teremtés zöldbe borult, a hársfa pedig kidőlt, mert belül teljesen elkorhadt. Élettelen levelei, amikhez annyira ragaszkodott, belefojtották az életet.

*            *            *            *            *           

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja…” (Mt 6,19).

Nem magával a kinccsel van baja Jézusnak, nem az anyagi javakkal, hanem a rozsdával és a mollyal. Ez a rozsda olyan, mint a hársfának a levelei, amik rátelepedtek az ágakra és elfojtották. Lehet sok levelünk, szinte megszámlálhatatlan is, de mindegyik akkor ér valamit, hogyha élő, friss és zöld; a halott levelekkel, javakkal csak saját vesztünket munkáljuk.