Egy ember áll otthon a tükör előtt, és nézi az arcát. A kezében van egy ecset, amit festékbe mártott, és az ecsettel lassan megvastagított szemöldököt húz magának. Aztán ismét festékbe mártja az ecsetet, és a másik oldalt is kihúzza. Utána a fekete festéket kimossa az ecsetből, piros és fehér festékbe mártja, és az arcára vonalakat húz, a szája köré, mintha a mosolyát, a nevetését akarná megnövelni.

Majd elővesz a zsebéből egy gumira húzott piros krumpliorrot, és fölteszi. Végül a fejébe csap egy kalapot, és megnézi magát. És eszébe jut, hogy milyen régen volt, amikor ő legutóbb ez előtt a tükör előtt kifestette magát bohócnak, és lemenni készült az utcára. Bizony talán egy éve is volt már, vagy két éve? Annak idején rendszeresen járt le nap mint nap. Megállt a főtéren, kitette maga elé a kalapot, és bohóckodott. Az emberek, akik arra jártak, nevettek a mókáin, pénzt dobtak a kalapba, ebből élt.

Aztán egy nap, amikor a főtéren játszott, egy egész hétköznapi ruhába öltözött ember járt arra, és megszólította: – Már régóta látlak itt a téren. Te nagyon ügyes bohóc vagy. Nincsen állásod egy cirkusznál?

– Ó – mondta a bohóc – nincs, nincs.

– Gyere velem! Elárulok neked egy titkot. – mondta az ember – Én egy király vagyok. Van egy palotám, ahová fölfogadnálak udvari bohócnak.

Ő pedig így válaszolt: – Próbáljuk meg.

Bár ez az ember nem nézett ki úgy, mint egy király, de ahogy megszólította és meghívta őt, annak alapján hinni lehetett neki.

Elindultak, és némi vándorút után csakugyan odaértek egy palota elé. A palotaőrök vigyázzba vágták magukat, valószínű nem a bohóc, hanem a király előtt. Ekkortól kezdve ott élt a királyi udvarban és mulattatta a palota népét s a vendégeket.

Tehetséges volt, hamar megismerte az udvari embereket: a főszakácsot, hogy hogyan uraskodik a kukták fölött; a kamarást, hogy milyen körülményesen fejezi ki magát a király előtt. Esténként, amikor összegyűlt az udvari nép, többnyire ezeket az embereket komédiázta, és mindenki nevetett. Gyakran még az az ember is nevetett rajta, akit kifigurázott, mert a viccei nem bántóak voltak, hanem inkább kedvesen ugratóak javító szándékkal.

Így ment ez hónapokon, talán egy-két éven át, ám egy idő után a király megbetegedett. Látszott rajta, hogy egyre görnyedtebben jár, aztán már nem is tudott bot nélkül járni. Elszomorodott az udvar népe. A bohóc megpróbált minél vidámabb produkciókkal fellépni, de a király egészsége csak nem javult.

És elérkezett az a nap, amikor ágynak esett, és nem tudott többé fölkelni. Aznap nem ő vezette az esti mulatságot, hanem a fia, akit a bohóc nem nagyon szeretett, mert erőszakos volt. A bohóc azt is gyanította, hogy a fiú régóta várja, hogy az apja meghaljon, és ő követhesse a trónon. Ezért annak idején a királyfiról, az ő erőszakosságáról nagyon sok bohózatot játszott, kifigurázta, és most megijedt a bohóc. Ha tényleg ilyen beteg az öreg király, és talán meg is hal, és a fia lép a helyébe, akkor neki itt nagyon rossz sorsa lesz.

És a fiú, bár az apja még élt, és ott feküdt a betegágyban, felült a trónra, odaintette a bohócot, és így szólt hozzá: – Szinte mindegyikünk láthatta már magát a te utánzásodban: a szakács, a kamarás, én magam is. Most rajta, figurázd ki az apámat!

A bohóc zavarba jött, még jobban megijedt és védekezni próbált: – Az öreg királyt nem tudom kifigurázni, mert olyan bölcs, és jó ember, hogy nem találok benne semmit, amit kifigurázhatnék.

– Dehogynem – nevetett a fiú –, Nézd csak meg jobban, úgy jár-kel mostanában, mint egy élő halott. Figurázd ki a járását!

A bohóc félt, mert tudta, hogy ő lesz az új király, ezért aztán engedelmeskedett. Utánozni kezdte az öreg király botladozását. Ő is sántított, sántikált, kétszer megbotlott a saját lábában, majdnem hasra esett. De nem nevetett senki.

A királyfi sokáig játszatta, majd megelégelte: – Abbahagyhatod – szólt --, ez most nem volt valami ügyes produkció. Elmehetsz.

Aznap éjjel a bohóc sírt a szobájában, és kimászott az ablakon a holmijával együtt, megszökött. Otthagyta a királyi palotát. Hullottak a könnyei, hogy egy embert, aki őt kiválasztotta, és aki neki fontos volt, azt így kifigurázta, még ha félelemből is.

Most, hogy ott állt a tükör előtt, és feltette a krumpliorrot, felsóhajtott: – Hát igen, ez tegnap éjszaka történt. Elszöktem, és most mehetek vissza az utcára. Folytathatom ott, ahol annakidején abbahagytam.

Lement az utcára, és bohóckodni kezdett. De a bohóckodás nem nagyon ment neki, szomorú volt, mert hajnalban a rádió bemondta, hogy az öreg király meghalt, és a fia már átvette a helyét.

Lassan odagyűltek az emberek, nézték a főtéren a bánatos bohócot. És akkor, mintha csak álom lenne, egészen egyszerű ruhában megjelent ismét a király. Fiatalon, egészségesen, úgy, mint annak idején. Odalépett hozzá s megkérdezte: – Hát te mit keresel itt? Már megint itt vagy?

A bohóc zavarba jött. Most mit feleljen? Igen, már megint itt van, hiszen megszökött a palotából.

A király ismerősnek tűnő szavakkal folytatta: – Gyere, jöjj velem! Egyszer már a szolgálatomba fogadtalak. Most el akarsz hagyni?

A bohóc, még mindig teljes zavarban, tiltakozott: – Nem, nem, nem, dehogy is!

És akkor elindultak. Nem lehet tudni, hogy pontosan hová mentek, merrefelé, de hogy azóta is együtt maradtak, az nagyon-nagyon valószínű.

*          *          *          *          *

(Jn 21,1-19)    A mai evangélium hasonlóan kezdődik. Péter azt mondja, megyek halászni. Ugyanaz, mint ami két évvel, három évvel ezelőtt volt. Egy történet abbamaradt, mert Péter elkövetett valami rosszat, megtagadta a Mesterét, és most nem tud mást tenni, mint visszatérni a régi mesterséghez. >>Megyek halászni!<<

Jézus pedig még egyszer, pontról-pontra eljátssza vele az ő meghívás jelenetét. >>Vesd ki a hálót, ahogy annak idején kivetetted! Annyi halat fogsz, hogy szakadozik a háló, ahogy annak idején szakadozott; legeltesd juhaimat, ahogy annak idején azt mondtam neked, hogy emberek halászává teszlek.<<

Jézus ismét megajándékozza Pétert a saját meghívásával, azokkal az érzésekkel, amik akkor fellángoltak benne, és amik akkor képessé tették arra, hogy otthagyva a hálót és a családját Jézus nyomába lépjen és kövesse őt.

Ez a mai evangélium biztatást és reményt ad nekünk, hogy ha néhányszor a gyöngeségünk miatt hátat fordítunk a minket meghívó Istennek, Ő újra és újra megkeres minket, és akár többször is végigjátssza az első meghívás jelenetét, hogy  ezáltal ismét rendeződhessen minden, és az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba.