Egy tavaszi napon a bogarak összegyűltek az erdőben, hogy tanácsot tartsanak, mert úgy látták, hogy nagyon szervezetlenül folyik az életük. Mindenki csak magának dolgozik: a hangyák összegyűjtik az ennivalót, beviszik a hangyavárba, a méhek összegyűjtik a virágport, mézet készítenek belőle, mindegyik bogár külön-külön éli a világát. De ha összefognának, akkor sokkal könnyebb lenne.

Úgyhogy a szitakötő vezetésével körbeültek, minden fa tövében ott ültek az egyes bogarak képviselői, hogy megbeszéljék, ki mit vállal a közös munkából. Elsőként jelentkeztek a méhek: – Mi majd gondoskodunk az élelemről -- zümmögték. – Ezentúl annyi mézet gyűjtünk, hogy más bogaraknak is jusson belőle.

Volt nagy öröm, megtapsolták a méheket. Ekkor jelentkezett a katicabogár: – Mi pedig a kis bogarakat megtanítjuk számolni. Csak alapszinten, ez igaz, mert csak hét pötty van a hátunkon, de egytől hétig minden bogár ismerni fogja a számokat.

Na, még nagyobb taps volt. A katicabogarak lesznek a matektanárok, jaj de jó! Ezután már minden bogár gondolkodott, hogy ő miben tudna segíteni, s a molnárka is megszólalt: – Itt van az erdőben a patak. Azok a bogarak, amik nem tudnak repülni, nem tudnak átkelni rajta. Mi leszünk a révészek. A kisebb bogarak fölmászhatnak a hátunkra, és átvisszük őket. Vagy nagyobb eső után, amikor tele van az erdő nagy pocsolyákkal, hogy ne kelljen fáradságosan megkerülni, mi egykettőre átszállítjuk a víz tükrén őket.

Na erre aztán jöttek a ganajtúró bogarak, amelyek nem túl előkelő anyagból bár, de formás kis golyókat gyúrnak, és azt gurítják maguk előtt; s azt mondták: – Mi leszünk az erdő focicsapata.

Nagyon örültek a bogarak, mert az erdei sportokban eddig nem nagyon jeleskedtek. Megtapsolták a ganajtúró bogarakat is.

A szarvasbogár pedig büszkén így szólt: – Én leszek a karbantartó. Ha a nagy viharok bedöntik a csalánokat az út közepére, én az agancsommal megragadom azokat, kicipelem, s így megtisztítom az utat, hogy újból szabadon lehessen járni-kelni.

A karbantartót is megtapsolták. Minden bogárnak meglett a feladata, nem maradt munka nélkül senki, csak a szentjánosbogarak. A többiek megkérdezték tőlük: – Ti mit akartok dolgozni? Lenne ugyanis egy jó ötletünk. Az erdőben a közlekedés nagyon akadozik. A két fő ösvény kereszteződésénél annyi baleset van, mivel nem lehet tudni, hogy kinek van elsőbbsége, sokat segítene, ha ti lennétek a közlekedési lámpák.

A szentjánosbogaraknak nem tetszett a dolog. Eddig ugyanis ők voltak a tűzijáték mesterei. Mindig, amikor ünnep volt az erdőben, összegyűltek egy helyre, és hirtelen fölrepültek az égbe. A többi állat meg csak ámuldozott, hogy milyen nagyszerű tűzijátékot csinálnak a szentjánosbogarak. Ezért azt felelték: – Nem akarunk mi közlekedési lámpák lenni, mi tűzijátékmesterek akarunk maradni.

A többi bogár csak rázta a fejét: – Jó, jó, de ez az ünnep csak egyszer van egy évben, ott van viszont a sok hétköznap, különben az éjszakák, amikor az ösvényeken beáll a sötétség. Oda kellene ülnötök egy-egy faágra, és világítani, hogy a közvilágítás is meglegyen az erdőben.

Erre a szentjánosbogarak a fejüket rázták: – Nem jó, nem jó! Van inkább egy másik ötletünk: mi leszünk a reklámok! Nézzétek csak! A szentjánosbogarak gyorsan egymás mellé gyűlve színes betűkké álltak össze: „Friss akácmézet a tölgyfa odvából” hirdette a felirat. Villogtak a szentjánosbogarak lámpái. -- Na milyen jó reklám?

A méhek elismerően bólogattak, hogy nem rossz, nem rossz, de a többi bogár csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ennél hasznosabb dolgot kellene tenniük. És bizony megszavazták, hogy a szentjánosbogarak legyenek a közlekedési lámpák, este pedig az út menti lámpák.

Mindenki hazatért, és elkezdődött a munka, de a szentjánosbogarak morogtak. Az első nap még rendesen végezték a feladatukat, beálltak a nagy ösvény-kereszteződésbe négyen. Amelyik kettő világított, ott meg kellett állni, amelyik nem világított, az volt a szabad jelzés, mehetett a forgalom. Nyugodtan futhatott, repülhetett, cammoghatott az erdő minden állata, nem kellett félniük az összeütközéstől.

Néhány hét elteltével azonban a szentjánosbogarak lázadozni kezdtek: – Ez nem igazság! Nekünk kell a legtöbbet robotolni. Mindig itt kell lennünk a kereszteződésben. – És egyik este úgy döntöttek, hogy villogóra állítják magukat, majd a jobbkéz-szabály dönt, hogy kinek van elsőbbsége; egyébként pedig óvatosan közelítsen mindenki a kereszteződéshez, ha látják, hogy villog a lámpa. Igen ám, de a nagytestű állatok nem törődtek a többiekkel, csak mentek előre, körültekintés nélkül, a kisebbeknek pedig mindig meg kellett állni, s óvatosan átsurranni.

Amikor az utcai lámpák meglátták, hogy társaik ott villognak így szóltak: -- Mi is álmosak vagyunk. Elegünk van abból, hogy egész éjjel itt világítsunk! -- Úgyhogy egész picire csavarták magukat, csak helyzetjelzőként égtek, nem rendes utcai lámpásként. Akik éjjel az erdei ösvényeken utaztak, alig látták az ösvény körvonalát. Morogtak is a szentjánosbogarakra, hogy nem végzik rendesen a dolgukat. Ők pedig csak álmodoztak, időről-időre összegyűltek, reklámokat játszottak maguknak, tűzijátékot rendeztek.

Közeledett a nagy nyári ünnep napja, a hírneves tűzijáték estéje. A levelibéka előre figyelmeztette az erdő lakóit: – Rossz idő jön. Most egy hétig napsütés volt, de ezután két hétig esni fog az eső. Úgyhogy most kell dolgozni, még a mai nap összegyűjteni az élelmet, mert az esőben a virágok becsukják a szirmukat, nem lehet virágport gyűjteni.

Így hát a méhek elhatározták, hogy aznap hosszú műszakot tartanak. Egész késő estig, napszállatig gyűjtik a virágport, és hordják az odvakba.

A szentjánosbogarak pedig odamentek a szitakötőhöz és méltatlankodtak: – Igen ám, de ma van az ünnep, és szeretnénk végre nagyszabású tűzijátékot rendezni.

A szitakötő így felelt: – Jól van, szentjánosbogarak, tudjuk, hogy az ünnep nagyon fontos. Este tízkor elkezdjük a tűzijátékot, addigra mindenki befejezi a munkáját, mert összegyűlik az elegendő élelem.

De a szentjánosbogaraknak ez nem tetszett. Sorra közbekiabáltak: – Mindig nyolckor kezdődött a tűzijáték. Mindig igazságtalanok vagytok velünk szemben.

A legelégedetlenebbek gyűlést tartottak, ahol kimondták, hogy akármi történjék is, ők elkezdik az ünneplést.

Nyolc órakor összegyűltek a tisztáson, és káprázatos mutatványokkal szórakoztatták magukat, mivel a többi bogár még ott az erdőben dolgozott.

Leszállt az este, sötét lett, úgyhogy nagyon nehezen haladtak a munkával. És ekkor történt a nagy baj. Éppen hazafelé tartott az utolsó csoport méhecske kis kosarukban a virágporral. Gyorsan repültek az ösvényen, hogy minél hamarabb az odúhoz érjenek, de nem láttak semmit, mert hiányzott az útjelző- és a forgalomirányító lámpa. A nagy medve pedig beballagott a kereszteződésbe, ott megállt, és kereste a holdat, de azt ugyan kereshette, elbújt egy felhő mögé. A méhek nem vették észre, és az egész raj nekirepült a medvének. Puff, bukfenceztek, kidőlt az összes virágpor a földre, sokan szegények közül mellsőlábtörést szenvedtek, ott zümmögtek keservesen az avarban.

Meglátta a katicabogár, hogy itt baj volt, annyi volt a sérült, hogy a pöttyein megszámlálni sem tudta, riasztotta a szöcskéket, meg a tücsköket, azok körbeugráltak, hívták a különféle hangyavárakból a hangyákat, akik seregestől jöttek a kis hordágyakkal, hogy a méheket kórházba vigyék. De lassan folyt a mentés, sötét volt, bizony elkelt volna a világítás.

A szentjánosbogarak viszont már elkezdték a tűzijátékot a tisztáson, úgyhogy nagyon-nagyon sokáig tartott, amíg sikerült hordágyra tenni az összes sérült méhecskét, összegyűjteni a kiömlött virágport, visszasöpörni a vödrökbe. Ez egész éjfélig eltartott. Az ünnep, amire pedig minden bogár készült, elmaradt.

Másnap aztán összegyűltek ismét, az erdő apraja-nagyja. Megint a szitakötő vezette a gyűlést. A szentjánosbogarak közül sokan már a reggeli újságból megtudták, hogy mi történt éjszaka, milyen nagy balesetet szenvedtek a méhek. Ott szégyenkeztek. Egészen kikapcsolták a lámpásaikat, lehajtották a fejüket. A bogarak meg jól odamondogattak: – Úgy kell nekik, ők voltak a leglustábbak!

A szitakötő csendet intett s megkérdezte: – Szentjánosbogarak, megígéritek, hogy ezután rendesen fogtok világítani az útkereszteződésben?

A szentjánosbogarak bólogattak: – Megígérjük, persze!

– Ott álltok az ösvény mentén, és rendes világítás lesz egész éjszaka?

Bólogattak a szentjánosbogarak: – Megígérjük, megígérjük!

– Jól van, most az egyszer nem csavarjuk ki a biztosítékotokat, égethetitek továbbra is a lámpát – mondta a szitakötő.

Ebben aztán megnyugodtak a bogarak, és ezután helyreállt a rend az erdőben.

*          *          *          *          *

(Mt 25,14-30)
Talán az utolsó, harmadik szolgától, aki csak egy talentumot kapott és a földbe rejtette, azért vették el még azt az egy talentumot is, mert Isten a képességeinket azért adja, hogy egymás hasznára legyünk, egymást segítsük velük. Aki elrejti, és nem kamatoztatja, annak ő maga és az egész közösség kárát vallja. És ő maga is a kárát vallja. Mégis, nemcsak figyelmeztetés, hanem egy buzdítás is a mai evangélium. Keressük meg magunkban azokat az ajándékokat, amiket Isten nekünk adott, és éljünk vele úgy, hogy a többi embert segítsük, s a szolgálatukra legyünk.