Egy hegyvidéki kis faluban élt egy bányász, úgy hívták: Yor. Az élete azzal telt, hogy minden reggel, amikor munkába volt osztva, a társaival lement a tárnák mélyére, kezében a csákánnyal, és lent a föld alatt, a föld mélyén a szenet fejtette, kocsikba, csillékbe lapátolta, amikben a szén feljött a föld alól a felszínre, hogy az embereknek legyen mivel fűteni.

Mindnyájan szerették a munkájukat. Azonban a bányászélet nem könnyű. Élete nagy részét a lenti sötét világban élte, és ahogy teltek-múltak az évek, és egyre több tonna szenet küldött fel a napvilágra, úgy kezdett romlani a szeme. Nem a lenti sötétségben, ahol dolgozott, ott továbbra is élesen látott mindent. Hanem akkor, amikor délutánonként visszatért a napvilágra, a napnak a fénye olyan erős volt, olyan bántó a lenti sötétség után, hogy kint a külső világban csak homályosan látta a tárgyakat.

A felesége, gyerekei segítettek neki. Keze ügyébe tették a kanalat, a villát, a kést, és megtanult tájékozódni a külső világban úgy is, hogy csak homályosan látott.

Az igazi öröm azonban az volt számára, amikor reggelenként lemehetett a föld mélyébe, kezébe vehette a csákányt, és odalent mindent világosan és tisztán látott.

Aztán egyszer nagy szomorúság érte őt, és az egész falut. A bányában elfogyott a szén. Időnként előfordul, hogy egy-egy bánya kimerül. Nincs többé benne mit bányászni, ezért be kell zárni.

Ettől a naptól kezdve a többiek, a társai más munkát találtak maguknak, kitanultak valami más mesterséget, ő viszont, mivel nagyon-nagyon rosszul látott, szinte  teljesen elveszítette már a szeme világát, ezért munka nélkül maradt. Naphosszat otthon ült, és szomorkodott, a gyermekei közelsége sem tudott örömet csalni a szívébe.

Így múlt el néhány év ebben a nyugtalanságban.

- Mi lesz most már velem? - kérdezgette.

Aztán egy napon egy vándor érkezett a faluba. Senki nem ismerte, senki sem tudta, kicsoda, honnan jött. Megállt a házuk előtt, bekopogott, és hangosan szólította: – Yor, bent vagy?

- Ki szólít? - kérdezte ő.

Már hangról meg tudta különböztetni az embereket, megismerte a hozzátartozóit, barátait, de ezt a hangot még nem hallotta soha, sehol.

- Gyere ki! - hívta az ismeretlen.

Ő pedig fölállt, és kilépett a házból.

- Gyere velem, és én új munkát adok neked – mondta a vándor.

A már öregedő félben levő ember elindult az idegennel. Nem is lehet tudni, mennyi ismeretlen vidéket, országot jártak be. Végül egy nagy-nagy síkon haladtak, egy havas síkságon, ahol örök tél volt, örök hó. Itt az idegen így szólt hozzá: - Hallod-e, Yor, itt húzódik egy bánya alattunk, de ez nem holmi szénbánya ám! Gyere le, és nézz körül!

Lementek a föld mélyébe, és Yor ismét látni kezdett. És elkáprázott a szeme azon, amit látott. Kőszén, vasérc helyett apró képeket látott, leheletfinom, máriaüveghez hasonló anyagból.

- Ezeket a képeket kell mától bányásznod, kivinni a felszínre, és kitenni a hóra.

- Miért tegyem ezt? - kérdezte Yor.

Az idegen rátekintett, s megkérdezte tőle: - Ugye, te szoktál álmodni?

- Szoktam - felelte az egykori bányász.

- És minden álmodra emlékszel ébredés után?

- Nem. Van, amelyikre emlékszem, de van, amelyiket elfelejtem. Azt hiszem, mi mindnyájan így vagyunk az álmainkkal.

Az idegen pedig folytatta a beszédét: - Lent a bányában, ahová most küldelek,, az elfelejtett álomképek rejtőznek. Mert ezen a világon semmi sem veszik el teljesen.

- Na jó, de miért kell felhoznom őket a felszínre? - kérdezte a bányász.

- Majd megtudod idejében, csak kezdd el a munkát!

Ezzel az idegen magára hagyta és továbbindult.

Yor pedig minden nap lement a tárnába, de nem csákánnyal dolgozott, hanem egy kis szarulapáttal, mert a csákány nagyon durva eszköz, és megsértette volna az üveglapokat, benne a képekkel, amelyek között egész különlegesek is voltak.

Minden nap felhozott annyi üveglapot, amennyit ki tudott szedni, és kitette a hóra.

Az éjszakákat egy kunyhóban töltötte a tárna mellett.

Történt egyszer, hogy ehhez a kunyhóhoz elérkezett egy idegen, aki megszólította őt.

- Hallod-e, öregapó! Segíts rajtam! Elfelejtettem az emberek arcát, csak önmagamra tudok gondolni, csak önmagamat vagyok képes szeretni. Szeretnék mások felé is szeretettel fordulni, de ahhoz emlékeznem kellene rájuk.

- Jöjj velem! - hívta a bányász – Nézd végig ezeket a képeket! Hátha találsz ismerőst közöttük.

Az idegen elindult végig a havon, nézte a képeket, de szomorúan ingatta a fejét.

- Sajnos, nem találok egyet sem.

- Akkor - mondta a bányász - holnap reggel le kell velem szállnod a föld mélyére, és neked is el kell kezdened a munkát egészen addig, amíg nem találsz egy képet, amelyik ismerős lesz.

Teltek a napok, és az ember egyszer csak talált egy képet. Egy napernyős asszony képét, amit betett a ruhája zsebébe, mert ez az asszony valakire emlékeztette. Azt mondta: - Most már visszamehetek a világba, mert van valaki, akire újra emlékszem.

És jöttek Yorhoz, a bányászhoz sorra az emberek, akik elveszítették az emlékeiket, és már csak önmagukat tudták szeretni, lementek vele a bányába, és előhozták elfeledett álmaik képét. Ő pedig segített mindegyiküknek.

Így érkezett el egy nap a bányába egy Barnabás nevű fiú is. De ez már egy más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

*        *        *        *        *

(Mk 1,16-20)
Amit viszont még ma szeretnék elmondani: Yor története hasonlít az első apostolok meghívásához.

Aki eddig szenet bányászott, utána valami fontosabb feladatot kapott: az elfelejtett álomképeket kellett felszínre hoznia.

Péternek, Jakabnak, Jánosnak, Andrásnak Jézus azt mondja: „Eddig halászok voltatok, és most emberek halászává teszlek titeket.”

Azáltal, hogy Jézus ugyanazt a szót: „halász” használja, arra utal, hogy az új feladat nem különbözik teljesen a régitől, a tanítványoknak azt kell majd folytatniuk, amit egyszerű halászként elkezdtek.

A halászember kapcsolatban áll a teremtett világgal. Ismeri a viharokat, tudja, hogy mikor lesz jó idő, mikor szabad kievezni a tó vizére, hogy melyik évszakban hol rejtőznek a halrajok.

Jézus tovább vezeti őket, és a már ismert teremtett világ mögött megmutatja nekik a Teremtő Istent. Azt a feladatot bízza rájuk, hogy Őt az embertársaiknak is megmutassák.

Mindannyiunkat így vezet az Isten. Sohasem ad egészen új feladatot, amihez semmit sem értünk. Mindig azt, amit most teszünk, próbálja elmélyíteni, egy minőségileg új szintre helyezni bennünk, hogy ezáltal közeledhessünk Hozzá, aki minden tennivalónk mélyén rejtőzve várja a velünk való találkozást.