Visszatérés a lomok közül

Mesehang
(20,8 MB - 15 perc)

(Kattints!)

 

Egy nagy városban, ahol majdnem egy egész napig kell gyalogolni, hogy az ember kiérjen a közepéről a szélső házsorokig, ott lakott egy ember, aki azzal töltötte a napjait, hogy végigjárt néhány utcát, megnézte a kapuk elé kitett szemetesládákat, és ahol valami használhatót talált, azt berakta a maga szatyrába. Különösen a visszaváltható üvegeket kedvelte. Ismerte jól, hogy melyik az az üveg, amelyikkel kezdeni lehet valamit, és melyik használhatatlan.

A környéken úgy is hívták: Üveges.

Amikor hórihorgas alakja megjelent az utcán, és nézte a kukákat, az utcagyerekek köréje gyűltek, és kiabáltak: - Mit keresel, Üveges? Ilyenkor rájuk nézett, nagy, lapát tenyerét bosszúsan rájuk emelte, a gyerekek pedig egy kicsit távolabb húzódtak.

Egyik nap is a jó Üveges, szokásához híven kapualjról kapualjra ballagott. Aznap bizony nem nagyon akadt zsákmány. Morgott is szegény feje, hogy valaki biztos megelőzte, egy másik kolléga már begyűjtötte az üveget a szemétgyűjtőkből. Amikor már délutánhajlott az idő, egyszer csak furcsa hangok ütötték meg a fülét. Mintha egy kismacska nyávogott volna az egyik szemétgyűjtőben.

Odament, felnyitotta a tetejét, és egy percig elállt a szava a döbbenettől. Nem kiscica volt az, hanem egy embergyereket talált bebugyolálva, aki ott zokogott, sőt, üvöltött keservében.

- Hát ki lehet az, aki csak így kirakja a gyerekét? Ki az, akinek nem kell? - csóválta a fejét hümmögve, és megsajnálta.

Majd tovább gondolkodott:

- Mitévő legyek? Vigyem el a talált tárgyak osztályára? De hát egy gyerek nem talált tárgy! Vagy vigyem el a rendőrségre? - de Üveges bizonyos okoknál fogva a rendőrséggel nem szívesen érintkezett. Meg szokták kérdezni, hogy hol dolgozik, és hasonló kényelmetlen kérdéseket tesznek föl, amikre az ember nem tud válaszolni.

-  Elviszem magamhoz, aztán valami okosabb ötlet majd csak eszembe jut - dünnyögte magában. - Óvatosan kivette, és eléggé ügyetlenül fogta a nagy, esetlen kezével, de a tőle telhető legbarátságosabb mosollyal próbálta ezt ellensúlyozni. A pici pedig rendületlenül folytatta karjaiban

az üvöltést, amíg haza nem értek.

Üveges lakása nem volt hagyományosnak mondható. Az egyik sarok tele volt kiürült sörösdobozokkal. A másik sarokban volt mindaz az értékes holmi, amit a szemeteskukákban talált. Ezek rendezetlenül hevertek egymás hegyén-hátán. A harmadik sarokban újságpapírkötegek tornyosultak.

Középen állt egy asztal, ide fektette a csecsemőt.

Valamit érezhetett, mert arra gondolt, hogy talán tisztába kéne tenni. Amikor kihámozta a ruháiból, két dolog is kiderült. Egyik, hogy a csöppség fiú, a másik pedig, hogy már nagyon rég lehetett tisztába téve. Körülnézett a szobában: az újságpapír nem nagyon alkalmas pelenkának.

- Mit is lehet tenni ilyen esetben?

Eszébe jutott, hogy a szomszéd házban él egy asszony, akinek nemrég született gyermeke. Megkéri, hogy segítsen. Úgyhogy ismét felnyalábolta a kicsit, és becsöngetett vele a szomszédba.

Az asszony ajtót nyitott és először megijedt, hátralépett:

- Mit keres itt ez a kukázó? - nézett rá gyanakvó szemmel. De aztán jobban megnézte az arcát - kicsit megszeppent arc volt -, és meglátta a kisgyereket. Üveges esetlen szavakkal előadta, hogy fontos dologban szeretné a segítségét kérni. Erre az asszony megenyhült.

- Jól van - felelte -, hagyja itt egy negyed órára, én azalatt tisztába teszem a kicsit. Addig pedig menjen el, és vegyen neki egy kis tejet.

Üveges útközben összeszámolta a pénzét, hogy mennyi az, ami még csörög a zsebében. Ezen a pénzen minden este egy üveg bort szokott venni, és azt egymagában megiszogatta. Most viszont borra is meg tejre is nem telt. Így töprengett:

- Mitévő legyek? Bort vegyek magamnak, vagy tejet a picinek? Aztán azt mondta:

- Gondolom, inkább veszek egy kis tejet. - s leballagott a közértbe. Mire visszaért, addigra a szomszédasszony már előkeresett egy cumisüveget, és a kezébe nyomta:

- Ebbe töltheti a tejet.

Érdekes volt az első este, ahogy Üveges a kis talált gyerekkel ott volt a szobában, próbálta itatni. Fölvágta a tejeszacskó szélét, megpróbálta beleönteni a cumisüvegbe. A felét kiöntötte az asztalra, mert egy kicsit reszketett a keze. Nem itta meg az aznap esti bort, és ilyenkor neki mindig reszketett a keze. Hú, valami nagyon csúnyát akart mondani, hogy kiment a tej fele az asztalra. Aztán látta a picit, és lenyelte.

- Mégse beszélek így; igaz, úgysem értené, hogy mit mondok, de hát azért az ember vegye észre magát, meg egy kicsit fogjon vissza, amikor ilyen kis gyermek van a közelében.

Aztán a napok teltek, a gyermek ott maradt. Üveges továbbra is járta az utcákat, gyűjtötte a visszaváltható üvegeket. De most már nem bort vett a keresményéből, hanem tejet meg kenyeret. És esténként is elhanyagolta a kártyás barátaival a találkozást. Ott volt a kicsi mellett, játszott vele, beszélt hozzá, néha átvitte a szomszédasszonyhoz, hogy segítsen a gondozásban. Kapott tőle néhány pelenkát, hogy végszükség esetén ő maga is tudjon tenni valamit.

És egyszer csak szombat este jöttek a kártyacimborák. Becsöngettek hozzá:

- Mi van, Üveges, csak nem vagy beteg? Nem jöttél kártyázni. Ő pedig csitította őket:

- Pszt! Csöndesebben, csöndesebben! Látjátok, itt van a fiam. Először mondta ki ezt a szót. A haverok meghökkentek:

- Nahát, Üveges, neked fiad is van?

- Nézzétek, milyen aranyos! Én most nem megyek kártyázni, nekem őrá kell vigyáznom.

Aztán ismét teltek a napok meg a hetek, és Üveges úgy gondolta, hogy lassan nőni kezd ez a pici, és egy ilyen homályos lyukban nőjön fel? Már húsz éve nem meszelték ezt a szobát. Mekkora rendetlenség, kosz uralkodik mindenütt!

Egyik hétvégén erőt vett magán, szerzett egy régi partvist, és takarítani kezdett. Fölsöpört, leszedte a pókhálókat, s arra gondolt, hogy ha valamivel több pénze lesz, akkor ki is meszeli ezt a szobát, hogy mégiscsak szép legyen.

Mire este lement a nap, egészen szép lett a szoba. Körülnézett, és azt mondta:

- Nem is gondoltam volna, hogy az én szobám így is ki tud nézni. És mintha a kisfiú is mosolygott volna ott az asztallapon, és

nagyobb elégedettséggel nyelte volna a tejet.

Aztán Üveges, mivel már nem csak magáról kellett gondoskodnia, hanem a kicsiről is, észrevette, hogy bizony az a pénz, amit az üvegekkel keres, kevés. Találni kellene valami tisztességes munkát.

Az egyik szemetesben talált egy újságot tele hirdetésekkel. Azt átböngészte, és megakadt a tekintete az egyiken: „POSTÁST KERESÜNK!"

Fölvette az ünnepi kabátját, gyorsan elment a postára, bekopogott, és így szólt:

-  Olvastam azt az újságot. Én bizony jelentkezni szeretnék a munkára.

Attól kezdve minden nap leveleket hordott.

A szomszédasszony látta, hogy összeszedte magát, s így biztatta:

- Jól van, Üveges, menj csak, vidd a leveleket, legyél postás, addig én napközben vigyázok a kisfiúra.

Így aztán a keresetéből sikerült kimeszelnie a szobát. Szép fehéren ragyogtak a falak.

Ismét eltelt néhány hét, és rájött arra, hogy nem jó ez a picinek, hogy napközben odaát, éjszaka pedig nála van. A szomszédasszony jólelkű, de nem lehet állandóan ezt az idegen gyermeket őrá bízni, neki megvan a maga családja, a maga nehézségei.

Úgyhogy Üveges az egyik hétvégén gondolt egyet, fölvette a még ünnepibb kabátját meg a nadrágját, a cipőjét kipucolta, és kilépett a kapun. Ment néhány utcát, majd fölszállt a metróra, utazott pár megállót, s a város egy másik pontján becsöngetett egy házba.

Egy asszony nyitott ajtót, aki egészen meglepődött.

- Mi van, Pista - kérdezte, miután megjött a szava -, eszedbe jutottam? Kiderült, hogy Üvegesnek régebben felesége is volt. Csak néhány

évvel ezelőtt, amikor elveszítette a munkáját, és elkezdett a kukákban keresgélni, és inni a borokat meg a cimborákkal kártyázni, akkor bizony nagyon kemény szavakat használt az asszonnyal. Néha még meg is ütötte. Úgyhogy az asszony nem bírta, és egy idő után elköltözött. Üveges most ott téblábolt az ajtóban, s zavartan kérte:

- Gyere el, látogass meg! Valami meglepetésem lenne a számodra. Az asszony gyanakodott egy kicsit, de olyan tisztességesen volt

felöltözve ez a Pista, hogy ráállt a dologra.

Metróra szálltak, majd gyalog folytatták útjukat. És amikor Üveges kinyitotta a lakás ajtaját, az asszony elcsodálkozott:

- Nem is tudtam, hogy ilyen rend van nálad!

- Nem a rendet akarom megmutatni!

Akkorra már egy kis rácsos ágy is ott állt a sarokban. Odamutatott:

- Itt a fiam!

- A fiad? Honnan van neked fiad?

Üveges elmesélte az egész történetet, és ezzel fejezte be:

- Látod, asszony! Lassan megint kezd rendes ember válni belőlem. De hát ennek a gyermeknek hiányzik még valaki, aki napközben vele van. Én most dolgozom, képzeld, leveleket hordok ki. Nem jönnél vissza hozzám?

leo_mesek-44.jpgAz asszony nézte az ágyban a kisfiút, meg nézte a férjét is, az egykori férjét, és csak ennyit mondott:

- Megpróbálhatjuk.

S akkortól kezdve ismét visszaköltözött, ott éltek együtt, és együtt nevelték fel a gyermeket.

(Jn 2, 13-25)

A mai evangélium egy kicsit hasonló dologról szól. Az Üvegesről szóló mesében - vagy talán nem is mese -, történetben egy kisgyerek megjelenik egy ember életében, és átformálja azt.

Üveges mindent, ami rendetlenség, mindent, ami limlom, ami rossz irányba terelte az életét, kipakolt, kirakta a szobájából, és kirakta önmagából is. És ezzel a kisgyerek új értelmet adott az életének.

Jézus bemegy a templomba, és azt látja, hogy ez a templom is olyan, mint az Üveges lakása. Tele van mindenféle limlommal, és az Istent már nagyon nehéz megtalálni benne. Pedig az Isten is ott él.

Ezért Jézus is elkezd rendet rakni. Nem olyan lassan, mint az Üveges, napról-napra, hétről-hétre, hanem nagyon gyorsan. Kiűzi az ökröket, a juhokat, a kereskedőket, a pénzváltókat, még a galambárusoknak is azt mondja, hogy vigyétek ezeket innen.

A templom Isten szent helye. Szent Pál azt mondja egyik levelében, hogy mi magunk is mindnyájan templomok vagyunk. Az Üveges is, meg minden ember. A Szentlélek lakik bennünk.

S a mai evangélium azt üzeni nekünk, hogy el kell kezdeni szépen kirakni az összegyűlt újságpapírt, sörösdobozt: az életünk lomjait. A rossz cselekedeteket, a rossz szokásokat, azért, hogy megtisztítsuk magunkat, és az Isten fel tudjon lélegezni bennünk.