Egyszer egy püspök katedrálist építtetett. Nagy templomot, égbe nyúló tornyokkal, faragott kövekből. Dolgoztak a kőművesek nap- nap után a mérnökök irányításával. Az emberek látták, hogyan nő ki a földből egyik hónapról a másikra egy lenyűgözően hatalmas templom.

Amikor a falak már álltak, s a tetőt is fölrakták, a belső díszítésre került sor. A püspök úgy gondolta, hogy a templom elején, a kelet felé eső részen két nagy üvegablak lesz: tele színes üvegekkel, melyek a keresztény hit fontos történeteit, tanításait ábrázolják, hogy a szegény, egyszerű nép, akik közül sokan nem tudnak olvasni, szintén megismerhessék a Biblia történeteit.

A püspök kihirdette, hogy jöjjenek művészek, akik más templomokban már készítettek üvegablakokat, mutassák be egy-egy rajzon a korábbi munkáikat, ő pedig választ közülük.

Jöttek is sokan, pályáztak, hiszen ez egy nagy katedrálisnak épült, gondolták, hogy sokáig fönnmarad, és híres lesz az emberek között. Ahogy egymás után érkeztek a művészek, a püspök sorra elbeszélgetett velük. Megnézte a régebbi munkáikat, és egyiküket kiválasztotta. Így szólt hozzá:

- Barátom, téged bízlak meg a feladattal, hogy a két nagy, most még üres kört betöltsd a művészeteddel.

Bementek a katedrálisba, a templom eleje felé fordultak, és itt azt mondta a művész:

- Püspök úr, én sohasem egymagam dolgozom, van egy társam, aki jó barátom. Engedd meg, hogy az alsó üvegablakot én készítsem el, a fölsőt pedig ő.

- Jól van - mondta a püspök -, legyen így; én megbízom benned, kíváncsian várom az eredményt. Elkezdődtek a munkálatok. A környékbeliek, akik ott éltek a templom közelében, látták, hogy mindenféle színű üvegeket hoznak. Égszínkék üveget, pirosat, ami úgy égetett, mint a tűz, zöldet, mint az erdők lombja, sárgát. És e színek számtalan árnyalatát.

A két művész munkához látott. Az egyik ólomkeretbe ágyazta az érkező színes üvegdarabokat. Az emberek ámulva nézték a lassan alakot öltő képeket: ott volt az Édenkert a fákkal, a közepén Ádám és Éva. Aztán utána látták a választott népet, amint átvonul a Vöröstengeren. Majd Jézust, amint éppen meggyógyítja a vak embert. A művész mindent beépített az üvegablakba.

A barátja viszont a felső üvegablakba nem tett semmilyen színes üveget, csak egy nagy-nagy átlátszó ablaküveget, ami minden házban van, a mi házunkban is: elhúzzuk a függönyt, ott van az ablaküveg, átvilágít rajta a nap. Furcsállták is ezt az emberek: hát ez meg milyen üvegablak lesz?

Elérkezett a nap, amikor elkészült mind a két művész. Szóltak a püspöknek:

- Püspök úr, hívja össze a híveit! Holnap napkelte előtt teljék meg a templom, és nézzük meg, amikor fölkel a nap, és emelkedőben megvilágítja az ablakokat.

Másnap hajnal előtt sorra érkeztek az emberek, beültek a padokba. Még teljes volt a sötétség és a csönd. Énekelni kezdtek, úgy várták a napkeltét, és egyszer csak fény derengett keletről. Fölkelt a nap, és először rávilágított az alsó, az ezernyi színű üvegablakra. Az emberek némultan álltak, mindenki az ablakot nézte: mintha tüzek lobbantak volna az ólomkeretekben. A képek, a történetek mintha megelevenedtek volna: mintha Ádám és Éva ott járt-kelt volna a Paradicsom fái között, mintha a tenger most temette volna be nagy robajlással az egyiptomi hadsereget. Megigézve nézték az üvegablakot. Milyen csodálatos lehet Isten, gondolták, ha már az alkotása is ilyen szép!

Aztán följebb emelkedett a nap, és átvilágított az átlátszó ablaküvegen. Egyszerre világosság támadt a templomban: az emberek úgy érezték, mintha őket is átvilágítaná az a fény, ami a templomban támadt. Önmagukba néztek, meglátták, hogy hol nem tiszta az életük. Aki eddig nem tudta, miképp döntsön, hogyan alakítsa tovább az életét, egyszerre utat talált magának. A fény, ami a felső ablakon keresztül áramlott be, átitatta a bent ülőket. Senki sem az ablakot nézte, mindenki önmaga belsejébe látott. Aztán körülnéztek az emberek, és új élményük támadt:

- Nem vagyok egyedül! - ébredtek rá sorra. - Társak vannak körülöttem - és egymásra mosolyogtak, kezet is fogtak. - Egy közösség vagyunk!

Mindenki örömmel telve, elégedetten távozott a templomból. A püspök pedig gazdagon megjutalmazta mind a két ablakkészítőt.

(1Sám 3,3b-10.19)

Sámuel próféta, akit az olvasmányban megszólít az Úr, olyanná lesz Izraelben, mint a felső ablaküveg. Ő maga nem tesz látványos dolgokat, de mint próféta, hallja Isten szavát, és képes azt közvetíteni másoknak. Így aki Sámuelt látja és hallja, rajta keresztül magát Istent látja és hallja, s ezáltal önmagába tud nézni. Az Ószövetségi próféták közül sokan hasonlítanak ehhez a felső ablaküveghez.

Sámuel idejében uralkodott egy király, Dávid, aki olyan, mint az alsó üvegablak. Sziporkázó egyéniség, hárfán játszik, pásztor, megvédi a vadállatoktól a nyájat, legyőzi Góliátot, kiváló hadvezér, bölcs király, megszilárdítja az ország helyzetét. De ő maga csak ritkán hallja az Úr szavát. Amikor templomot akar építeni az Úrnak, Isten egy prófétával küld neki üzenetet:

- Te még ne építs nekem templomot, majd a fiad fogja fölépíteni.

Dávid az üvegablak, ha ránézünk, mindenki megcsodálja, hogy ennek a királynak mennyi gazdagsága volt, mennyi ajándékot kapott: személyisége sokszínűségében Isten még nagyobb teremtő gazdagságát csodálhatjuk. Az Ószövetségben akkor ment a választott népnek igazán jól a sora, amikor voltak ablaküvegszerű próféták, és üvegablakszerű királyok, akik együtt dolgoztak azért, hogy az egész nép Isten felé haladjon.

Az Ószövetség ideje elmúlt, de az embereknek ez a kettőssége megmaradt. Ma is vannak közöttünk üvegablakok, akikre, ha ránézünk, megcsodáljuk Istent, és vannak ablaküvegek, akik önmagukat teljesen kikapcsolják, és az Isten rajtuk keresztül szólhat hozzánk.

Melyikhez hasonlít, melyikhez közelít a mi küldetésünk?