Egyszer nagyon régen, amikor az emberek még nem laktak magas, kőből épült házakban, mint ma, hanem csak kisebb fakunyhóik voltak, egy nagy tenger partján élt egy törzs, ott, ahol egy széles folyó torkollik a tengerbe.

Ezek az emberek, a törzs tagjai féltek a tengertől, és csak néha-néha merészkedtek el a partig. Látták, milyen nagy víztömeg, s bizony tartottak tőle. Visszahúzódva éltek a szárazföldön, és a földet művelték.

Történt egyszer, hogy az egyik családban gyermek született.

Ahogy teltek az évek, és a gyerek nőtt, cseperedett, a szülei nagy szomorúságukra azt látták, hogy más, mint a többi törzsbéli fiú. Nem játszik velük, nem beszélget, csak ül a ház előtt, és nézi a holdat. Azokon az estéken, amikor a hold erősen világított, kiballagott a tengerpartra, és nézte a tengert. A hold fénye ezüsthidat rajzolt a tengerre, és azt nézte vágyakozva.

Az apja türelmetlen, hirtelen haragú ember volt, sokat dorgálta:

- Fiam, mi lesz így belőled? Nem lehet mindig csak a tengert meg a holdat nézni. Nem abból élünk! - de ő csak nézte.

Egy másik kedvelt szokása az volt, hogy nappal, amikor nem látta a holdat az égen, akkor a törzs varázslójának a háza körül kíváncsiskodott, és nézte, min dolgozik a varázsló, hogyan főz különféle füvekből italokat, hogyan készít gyógyszereket. Az öreg sámán néha behívta magához:

- Gyere be fiam, nálam elüldögélhetsz.

Telt-múlt az idő, s a fiú már nagyobbacska lett. Egyik este telihold idején az aklukból egy birkát a vállára vett, és elindult vele a tengerpart felé. Látta, hogy ismét ott ragyog az ezüsthíd a tengeren, és arra gondolt: „Most oda tudnék menni a holdhoz. Végigmegyek ezen a hídon, és már ott is vagyok."

Rálépett a vízre, persze az ezüsthíd nem tartotta meg, egyből bele esett. Nagy nehezen kievickélt a partra, de a birkát nem tudta kimenteni, belefulladt szegény a tengerbe.

Másnap reggel az apja nagyon megverte, majd két hétig nem szólt hozzá, utána pedig kioktatta:

- Épeszű ember ilyet nem tesz! Jó volna, ha elkezdenél ! végre valami hasznos munkát végezni a háznál! Nézd meg, a társaid már régóta segítenek otthon a szüleiknek, te meg folyton a varázsló körül lófrálsz meg a holdat nézed!

A fiú a vállát vonogatta, s másnap barkácsolni kezdett. Nagy farönköket kötött egymáshoz, amikből tutajfélét fabrikált. Azt gondolta magában: „Ha gyalog nem sikerült eljutnom a holdhoz, akkor fölülök majd a tutajra, és azzal elhajózom."

Talán azt hitte, hogy a hold egy nagy úr vagy egy istenség, akivel neki mindenképp találkoznia kell.

A következő teliholdra elkészült a tutaj. Amikor fönt világított a hold, a fiú kivonszolta a tengerpartra. És megint elkövetett egy oktalanságot. Arra gondolt ugyanis, hogy semmiképp sem mehet üres kézzel, ajándékot kell vinnie. Volt az apjának egy féltett bőrerszénye, abban tartotta a család összegyűjtött vagyonkáját. Ezt a fiú magához vette, és kievezett a tengerre.

De hát a tenger elég szilaj, és nagy hullámokat ver. Most is jött egy váratlan hullám, amely felborította őt tutajostól, mindenestől. Ismét csak sikerült visszaevickélnie erre a vízi alkalmatosságra, de a pénz lesüllyedt a tenger mélyére, és többé senki sem találta meg.

Másnap reggel az apja kézen fogta őt, és elvitte a varázslóhoz.

- Itt van a te tanítványod, mától fogva kezdjél vele, amit akarsz. Az én házamba többé be nem teszi a lábát!

Ettől kezdve a fiú ott élt a varázslónál, segített neki a gyógyfüvek gyűjtésében. Néhányszor megpróbált hazamenni, de mindig zárt ajtó fogadta. Az apja csak bentről kiabált ki neki:

- Eredj vissza a varázslóhoz! Ő tanítja neked ezt a sok ostobaságot, hogy hold meg tutaj meg egyéb hóbortok.

A fiú nem adta föl régi tervét, el akart jutni a hold színe elé. A varázsló hiába próbálta meggyőzni:

- Figyelj rám, fiam! - mondogatta. - Hiába van ez a szép ezüsthíd a tengeren, sosem fogod elérni a holdat, hiszen mire egy lépést megteszel felé, elszökik, és máris ott van fönt az égen.

Akkor a fiúnak újabb ötlete támadt: „Építek egy létrát - gondolta -, egy hosszú, magas létrát, és azzal eljutok majd a holdhoz."

Ezután azzal teltek a napjai, hogy faágakat kötözött egymáshoz, és ezekből a faágakból lassan egy egész hosszú létrát barkácsolt.

A következő tavasszal, amikor a hegyekben elolvadt a hó, nagy-nagy árvíz lett a faluban. A folyó, amelyik eddig szépen, szelíden folyt bele mindig a tengerbe, kilépett a medréből, és elöntötte az egész falut.

Éjszaka volt, csak a hold nézett le rájuk az égből. Az emberek, a családok ott ültek a háztetőkön, és féltek, hogy ha még tovább emelkedik a folyó vize, akkor onnan is lemossa őket.

Egyszer csak megjelent a vízen egy tutaj az éjszakában. Ott ült rajta a varázsló és a fiú, mindenkihez odaeveztek, a kucorgókat fölvették a tutajra és a falu közepén álló öreg tölgyhöz szállították őket, a tölgyfához, melynek törzsére valaki háncskötelekkel odaerősítette a létrát, mely pont a föléjük magasodó legalsó ágig ért. Elmentek a fiú szüleiért is, akik szintén a háztető foglyai voltak. Így aztán a falu minden lakója megmenekült, szép sorban elhelyezkedtek egymás mellett a fa alsó ágán. Voltak, akik magasabbra kapaszkodtak, madártávlatból nézték tengerré vált otthonukat. Ott ültek a fán három napon át. Aztán a folyó vize lassan leapadt, az élet visszatért a megszokott ritmusába, csupán a fiú iránt volt mindenki a korábbinál több tisztelettel.

(Lk 15,11-32)

A tékozló fiúról szóló példabeszéd végén van egy párbeszéd a fiú bátyja és az apja között, olyan szóváltás, melyben mintha egy labdát passzolnának egymásnak oda-vissza. Az idősebb testvér azt mondja az apjának:

- Most, hogy ez a te fiad megjött...

És ez a „te fiad", ez azt jelenti az idősebb testvér szájából, hogy „Nekem nem testvérem. Én nem vállalom vele a közösséget". Erre az apa azt válaszolja neki:

- A te öcséd halott volt, és életre kelt - s ezzel a „te öcséd" megnevezéssel azt akarja kifejezni, hogy: „Az én fiam, ez igaz, de hozzád is tartozik.".

Talán ismerős az érzés: előfordul, hogy azért, mert féltjük a magunk jó hírét vagy becsületét, eltávolítjuk magunktól azokat az embereket, akik elvárásainknak valami miatt nem felelnek meg: mert vagy tékozlók, vagy félnótásak, vagy más okot találunk.

A mesében az apa azt mondta a varázslónak, hogy „Tessék, itt van, ez a te tanítványod!"; nem azt mondta, hogy „Itt az én fiam, vedd magadhoz", hanem „Te voltál az, aki rosszra tanítottad, ő tehát a te tanítványod."

A történet végén viszont talán mégis belátta, hogy „a te tanítványod" az ő fia is.

Azt hiszem, hogy Istentől elsősorban nem azt a feladatot kaptuk, hogy a magunk becsületét és jó hírnevét minden áldozat árán megoltalmazzuk, hanem azt, hogy amit az Isten feladatként és felelősségként nekünk adott, azt sajátunkként tudjuk f elvállalni egész életünk során, és ne próbáljuk másra áthárítani, ahogy ez a látszólag nagyon feddhetetlen és becsületes idősebbik testvér tette.