A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:

- Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.

De a hangya így felelt neki:

- Tücsök komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?- és becsukta az ajtót.

A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én..." kezdetű dalt játszotta, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!"

A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította:

- Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt!

A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Nem fűtött a katica, mert a bogarak nem nagyon fűtenek télen, a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt:

- Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!

A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:

- Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege!

És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik; fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele.

A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el - elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:

- Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig. Jól elvagyok itt, nincs szükségem semmirekellők társaságára! - Magának se merte tán bevallani, hogy azért didergett s unatkozott egy kicsit ott a hangyaodúban.

Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. Húzódott, húzódott, még mindig fagyok voltak, hómező takarta a világot. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott:

- Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből!

És ekkor mintha valami hangot vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle.

Így amikor jött a katica, büszkén azzal fogadta:

- Katica, figyelj, van egy új művem, meghallgatod?

- Csupa fül vagyok - felelte a másik.

Beült a katicához, és eljátszotta.

Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak.

- Ez nagyon szívhez szóló volt - törte meg végül a csöndet a házigazda. Kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap.

Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok.

A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikeletcsalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara.

A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag készlet, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak; csupa mihaszna és semmirekellő népség.

És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.

- Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot!

Egyik este odalopakodtak. Ott volt a katica s mind a többi bogár. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett:

- Na végre, beköszöntött a tavasz! Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát - morogta a csápjai alatt.

El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.

(Lk 18,9-14)

A farizeus olyan ember, akivel nem lehet mit kezdeni, mert nem hagyja, hogy kezdjenek vele valamit. Azt hiszi, hogy ő a jó, hogy amit ő csinál, az a nagyszerű, és a másik értéktelen meg semmirekellő. A vámosoknak néha nagyon össze kell fogniuk, azért, hogy a farizeusokkal megsejtessenek valamit az egyszerű, emberi dolgok értékéből, s megpróbálják Isten irgalmát, jóságát közvetíteni a farizeusok felé. És akkor talán eljön majd egy olyan tavasz, amikor a hangya is úgy mászik ki a várból, hogy megért valamit a tücsökzene fontosságából.