Egy magas hegy tetején élt egyszer egy sárkány. Ez a sárkány kezdetben elég békességes volt, de ahogy telt-múlt az idő, és magányosan töltötte a napjait, úgy lett egyre gonoszabbá.

Egyik nap megüzente a hegy alatt fekvő királyi város népének, hogy ő újévre a királylányt magának követeli, mert akkor lesz a születésnapja, és ha nem adják meg neki, akkor rettenetes haraggal elpusztítja az egész várost.

A király gondolkodóba esett. Összehívta a tanácsot, mit lehetne tenni ezzel a sárkánnyal. Kihirdették, hogy aki legyőzi a sárkányt, az megkapja az ilyenkor szokásos jutalmat: a fele királyságot és a királylány kezét. Három vitéz is jelentkezett. Azt mondták, elmennek tanulni, kitanulják a bajvívás fortélyait, hogy legyőzhessék a sárkányt. Útnak indultak, és amikor közeledett a határidő, vissza is tértek mind a hárman.

Az első bátran a király elé állt:

- Én megtanultam a kardvívás mesterségét, a fegyveremmel legyőzöm a sárkányt.

- Járj szerencsével, barátom! - mondta a király.

A királyfi elindult, a kardot az oldalára csatolta, fölment a hegyre, és bekiáltott a barlangba:

- Hé, te sárkány! Gyere ki, megvívunk!

Kijött a sárkány, és egy akkora buzogány volt a nagy lapát kezében, hogy a királyfi elhűlve nézte. A sárkány meglóbálta a buzogányt, és fenyegetően kérdezte:

- No, még mindig van kedved megvívni velem?

A királyfinak inába szállt a bátorsága, még a kardját is eldobta, hogy gyorsabban tudjon futni, és szaladt vissza a hegyoldalon. A második vitéz nem ijedt meg az első kudarca láttán.

- Egyet se félj, uram, királyom! - mondta bátran. - Ennek a lovag - csak kardja volt, nekem páncélom is van, az majd megvéd!

Tetőtől-talpig páncélba öltözött és fölment a hegyre. Ő is bekiáltott a sárkánynak:

- Bújj elő, te fenevad! Nézd, én sérthetetlen vagyok! Csapkodhatsz a buzogányoddal, a páncél megvéd!

A sárkány kiment, és hahotázott.

- Azt hiszed, hogy szükségem van buzogányra?

Elkezdett tüzet okádni a torkából, rá a vitézre, akin a páncél fölmelegedett, fölforrósodott, úgyhogy szegény egyből ledobálta magáról a mellvértet, a lábvértet, a páncél minden részét, még a sisakot is, nehogy élve megsüljön benne, és szaladt ő is le a hegyoldalon.

A harmadik királyfi - talán nem is volt királyfi, csak egyszerű vándorlegény - elindult fölfelé a hegyen. Kard sem volt nála, páncél sem, és akik aggódtak az élete miatt, azoknak így válaszolt:

- Én kitanultam a sárkány fortélyát, az ő fegyverével veszem föl ellene a harcot.

Amikor már szemtől szemben álltak a barlang előtt, így szólt ellenfeléhez:

- Figyelj, sárkány! Neked pusztító tüzes leheleted van. Nosza rajta, mutasd meg, hogy mihez kezdesz vele!

A sárkány végigmérte a fiút, majd a távolba mutatott: - No jó! Látod ott azt az erdőt?A sárkány lobogó tüzet és kénkőfüstöt bocsátott az erdőre, úgyhogy az égni kezdett. Kigyulladtak a fák, nagy erdőtűz támadt.

Ám ekkor megszólalt a fiú:

- Elég volt, sárkány! Most én jövök!

A fiú is rálehelt az erdőre, és a tűz egyből alábbhagyott. Ismét zöld levelek sarjadtak, mintha a sárkány sohasem pusztította volna el.

- Ez semmi - legyintett a sárkány -, én ennél különbet is tudok! Látod azt a tavat?

A sárkány rálehelt a tóra. És a tó, ami tele volt vízzel és halak ficánkoltak benne, a sárkány tüzes leheletétől egyszerre kiszáradt, elapadt. Szegény halak ott vergődtek a kiszáradt meder alján.

De a fiú ettől sem ijedt meg.

- Ó, sárkány, ez nem nagy tudomány!

Ő is rálehelt a kiszáradt tóra, és az ismét megtelt vízzel. A halak ott ugrándoztak a vízben, és hálásan néztek rá.

- Köszönjük, hogy visszaadtad a vizet!

- Most jön a harmadik forduló - szólt a fiú -, de most enyém az első lépés.

Ezzel rálehelt a sárkányra...

Nem történt semmi. A sárkány gúnyosan nevetett:

- Csak ennyit tudsz? No, akkor most véged van, mert elpusztítalak!

Ezzel a sárkány összeszedte minden erejét, teleszívta a tüdejét levegővel, és ráfújt a királyfira. Azt hitte, hogy láng és kénköves füst tör majd elő a torkából, de ehelyett virágszirmok hullottak belőle, amelyek leereszkedtek a fiú vállaira. A fiú állt és mosolygott:

- Látod, sárkány? Legyőztelek. A sárkány elszomorodott:

- Mit tegyek most, mit tegyek? Oda az erőm! A fiú megsajnálta:

- Figyelj rám, te sárkány! Ajánlok neked egy jó munkát. Minden évben, amikor vége van a télnek, és beköszönt a tavasz, indulj el országról-országra, délről észak felé. Amikor egy-egy mezőre érsz, bocsásd ki a leheletedet, és egyből virágszirmok hullanak majd a rét füvére. Egyből virágok nyílnak, és az emberek tudni fogják, hogy vége van a hónak, fagynak.

A sárkány megörült, valósággal ujjongott:

- Jaj, de jó! Vándorolni fogok, és akkor talán olyan magányos sem leszek, mint itt a barlangban.

Útra kelt, és azóta is ő az, aki elhozza a tavaszt az embereknek.

(Jn 20,19-23)

A választott nép már régóta tudja, hogy a lehelet az életet jelenti. Ha Isten megadja, él az ember, ha elveszi, meghal. Jézus feltámadása után rálehel a tanítványokra, és azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket! ". Ez több, mint az egyszerűföldi élet, ez Istenben való élet.

Ezután a tanítványokra bízza a küldetést, hogy a Szentlelket, aki kiáradt rájuk, továbbadják. Így érkezett el hozzánk is nemzedékek hosszú során át a Lélek, aki éltet, és a feladat, hogy másoknak is továbbadjuk.