Élt egyszer egy fiú, úgy hívták, Jancsi. Egy péntek délután elindult a térre, hogy a barátaival találkozzon, focizzanak egy jót. Egy szelet zsíros kenyeret tartott a kezében, a mamája kente meg, sót, pirospaprikát is szórt rá. Jancsi még nem látott neki, örült az érzésnek, hogy milyen jó lesz, amikor beleharap a kenyérbe. Szerette a zsíros kenyér ízét.

Ahogy ment az úton, egyszer csak egy szellem jelent meg előtte. Csúfondáros grimaszt vágott, kikapta Jancsi kezéből a zsíros kenyeret, és eltűnt vele. A fiú egy kicsit megijedt, hiszen nem minden nap történik meg, hogy valaki egy szellemmel találkozik. De utána az ijedtségét fölváltotta a bosszúság, hogy miért pont az ő zsíros kenyere kellett ennek a szellemnek. Bosszúsan ballagott tovább, a haveroknak nem beszélt a dologról, nehogy bolondnak tartsák.

Másnap hétvége volt. Otthon az édesanyja zsebpénzt adott neki:

- Tedd el, fiam, jó lesz fagylaltra!

Jancsi a cukrászda felé vette az útját. Megvette a fagylaltot, három gombócot: sztracsatellát, csokoládét meg vaníliát. Már éppen belenyalt volna, amikor hipp-hopp, ismét megjelent a szellem gonoszkodó vigyorral az arcán, egy szempillantás alatt kikapta a kezéből a fagylaltot és eltűnt vele.

Jancsi most már nem ijedt meg, hisz nem volt ismeretlen a fránya koboldja, de nagyon bosszankodott:

- Puff neki! Ma meg a fagylaltom kellett neki! Tegnap a zsíros kenyér, ma a fagylalt!

Nagyon mérgesen ment tovább, rugdosta a rögöket az utcán. A többi fiú sem tudta jobb kedvre deríteni.

Vasárnapra megbeszélték, hogy a focipályára mennek, ott találkoznak. Jancsi nagyon szeretett focizni, rúgni a bort. A vadonatúj cipője ott lapult a hátizsákjában. Ez egy stoplis cipő volt, amire sokáig gyűjtötte a pénzt.

Amikor a pályához ért, a többiek már ott voltak. Leült egy kicsit a pálya szélén, hogy fölhúzza a stoplist. És ekkor ismét megjelent a szellem. Gonoszul ránézett, villámgyorsan kikapta a kezéből a sportcipőt, és eltűnt vele.

Na, ez igazán elkeserítette Jancsit, mert sokáig spórolt erre a cipőre. Szomorúan hazament, hiszen focizni sem tudott cipő nélkül. De nem szólt semmit otthon, csak csöndesen bevonult a szobájába. Így telt el a délután, majd eljött az este.

Vacsora után találomra leemelt egy könyvet a polcról. Még mindig a cipő, a zsíros kenyér, a fagylalt, meg a szellem járt az eszében. Ahogy a könyvet nézegette, mintha magától kinyílt volna az egyik mesénél. Olvasni kezdte.

A mese arról szólt, hogy valahol egy távoli országban élt egy fiú, Johnny, aki csavargó volt, mert a szülei nem figyeltek rá. Minden reggel kilépett a házból, és egész nap a külvárosban kóborolt. Ez a Johnny szegény volt, soha egy szelet süteményt nem kapott senkitől. Egyik nap, amint a városszéli nagy szeméttelep környékén bóklászott, meglátott egy érdekes alakú üveget. Odament, belerúgott. Az üveg végiggurult a köveken. Utána ment, lehajolt érte, a kezébe vette, nézegette. És ahogy kihúzta belőle a dugót, egy szellem repült ki, és megszólította:

- Mit parancsolsz, kis gazdám? Johnny először meghökkent, majd így válaszolt:

- Figyelj csak, szellem! Nagyon éhes vagyok. Kéne valami kaja.

- Máris hozom - mondta készségesen a szellem. Eltűnt, és kisvártatva megjelent egy zsíros kenyérrel.

Na, innentől kezdve Jancsi fokozódó érdeklődéssel olvasta tovább a mesét. Kiderült, hogy másnap a Johnny fiú már nem zsíros kenyeret kért, hanem gondolta, hogy valami többet lehetne kérni, mondjuk fagylaltot. És a szellem hozta neki a fagylaltot. A harmadik nap természetesen kitalálható már, hogy egy jó csukát kívánt Johnny, és Jancsi sportcipőjét vitte el neki a szellem.

Ahogy teltek-múltak a napok, Johnny úgy vált egyre követelőzőbbé. Egyre többet akart magának. Először a világ legpompásabb játékát, aztán házat, végül királyságot. Johnnyból király lett, de nagyon kegyetlen király, hiszen minden kívánsága teljesült, nem kellett megdolgoznia semmiért.

Az ország népe végül föllázadt ellene, jól megverték, kidobták a királyi palotából, összetörték a palackot is, a szellem pedig elszállt valahova, Johnny sohasem látta többé, ugyanolyan nyomorúságosan tengette az életét, mint mielőtt rátalált a palackra. Ugyanoda került vissza, ahonnan elindult.

Ahogy Jancsi olvasta a mesét, a bosszankodása egyre inkább sajnálattá változott. Azon törte a fejét, miként tudna segíteni ezen a titokzatos, ismeretlen Johnnyn, akivel csak a mesében találkozott.

Visszalapozott, és az volt a következő lépés, hogy Johnny másnap egy játékot fog kérni, egy pompás játékot. Jancsinak volt egy hajója, egy hajó modell, amit karácsonyra kapott, és néha a medencében megúsztatta. Igazi klassz háromárbocos volt, evezőkkel, vitorlákkal, kormányrúddal, kormánylapáttal. Arra gondolt, hogy ez lesz a csalétek. Írt egy levelet:

„Kedves Johnny! Az a szellem, aki a zsíros kenyeret, a fagylaltot, a cipőt meg most ezt a játékot viszi neked, ezeket a dolgokat tőlem veszi el. De nem emiatt írom ezt a levelet. Figyelmeztetni szeretnélek, hogy nem tudsz majd megállni. Egyre többet akarsz majd, házat meg királyságot. És nem lesz jó vége, mert kegyetlen leszel, és az emberek, az alattvalóid megvernek, és kidobnak a palotából. Úgyhogy vigyázz arra, hogy bölcsen bánj ezzel a szellemmel."

Befejezte a levelet, és becsúsztatta a hajóbordák közé.

Másnap reggel kilépett a házból a hajóval, és már várta, hogy jön-e a szellem. Jött is, grimaszolt egyet, kikapta a hajót a fiú hóna alól, és eltűnt vele.

Este, amikor Jancsi ott ült az íróasztalánál, és éppen befejezte a házi feladatot, egyszer csak kopogtattak az ablakon. Kinézett, kinyitotta az ablakot. A szellem volt. Visszahozta a hajót meg a sportcipőt. Letette az asztalra, és eltűnt.

A hajóban pedig egy válaszlevél volt. Az ismeretlen Johnny írta, és ez állt benne:

„Köszönöm a figyelmeztetést. A zsíros kenyeret meg a fagylaltot nem tudom visszaküldeni, mert már megettem, de a cipő meg a hajó itt van. Barátsággal: Johnny."

Jancsi nagyon örült, úgy látszik, hogy sikerült segítenie valakin. Lefekvés előtt elővette a könyvet, amiben a mese volt, hogy elolvassa még egyszer. De hiába kereste, a mesét már nem sikerült megtalálnia.

Különös dolgok történnek ezen a világon, gondolta, és elaludt.

A gyerekek élete olyan, mint ennek a Johnnynak az élete. Olyan, mintha varázslatokból épülne fel. Amikor a kisbaba sír, mert éhes, akkor jön a mamája, és megszoptatja. Ha tele van a pelenka, akkor azért sír, és tisztába teszik. Később, ahogy növekszik, azt látja, hogy reggel, délben, este ott áll az asztalon az ennivaló, a ruhái a szekrényben sorakoznak, karácsonykor a fa alatt neki szóló ajándékokat talál, mintha egy szellem hozná ezeket.

És akkor, amikor már lassan a felnőtté válás felé haladunk, rájövünk, hogy van ennek a varázslatnak egy másik oldala is. Semmi sem kerül csak úgy magától az asztalunkra; az a szellem, aki hoz nekünk valamit, azt mástól veszi el. A szüleinknek és azoknak az emberek, akik gondoskodnak rólunk, mindez sok áldozatába, munkájába kerül.

Ahhoz, hogy a világ jól működjék, és a saját gyerekeinket is meg tudjuk ajándékozni ezzel a varázslattal, hogy ők is úgy nőhessenek fel, hogy évekig azt érezzék, valaki gondoskodik róluk, úgy, mint egy szellem, ahhoz nekünk felnőtté kell válnunk és meg kell tanulnunk fölvállalni az áldozatokat. Vagyis lassan egy fordulatnak kell beállnia az életünkben. Már nemcsak gyerekek vagyunk, akiknek a szellem ismeretlen helyekről ajándékokat hoz, hanem meg kell tanulnunk adni a másiknak. Bele kell tanulnunk abba, hogy a varázslatot nemcsak élvezni lehet, hanem megajándékozni vele másokat. Mindezt meg kell tanulnunk, hogy majd olyan felnőttek és olyan szülők lehessünk, akik meg tudják ajándékozni a gyerekeiket.