leo_mesek-91.jpg

A próbatétel

Mesehang
(? MB)


(Kattints!)

 

Egy távoli vidéken volt egy kis ország, a kis országnak egy királya, aki a főváros  legdíszesebb palotájában lakott. Ott nőtt fel a fia is, a kis királyfi. Ugyanúgy, ahogy minden más gyerek, amikor hat esztendős lett, ő is tanulni kezdett. Megtanulta az alapokat: az írást, az olvasást és a számolást, később viszont már arra tanították, hogyan kell egy országot kormányozni, irányítani; hiszen mindenki tudta, hogy ha majd a király megöregszik, akkor ő fog a helyébe lépni.

A kis királyfi szerette ezeket az órákat, de legjobban azt várta, amikor péntek délutánonként bemehetett a tanácsterembe, ahol az apja ült a trónszéken, és elébe járultak az emberek, az ország lakói az ügyes-bajos dolgaikkal. A király meghallgatta őket, tanácsokat adott, segített rajtuk, ítélt a pereskedők között.

leo_mesek-91.jpgA kis királyfi mindig azt kérte tőle:

- Apám, hadd üljek már egyszer én is a trónszékbe! Most már sokat tanultam, én is meg tudom hallgatni az embereket, én is tudok nekik tanácsokat adni.

A király erre mindig így felelt:

- Hamarosan eljön ennek is az ideje, majd amikor felnőtt leszel, de előtte ki kell állnod egy próbát. Mindegyikőnknek ki kellett állni, nekem is, apámnak is, nagyapámnak is, amikor arra került sor. Két választásod lesz: vagy megküzdesz egy sárkánnyal, vagy álruhát öl-tesz, és egyik éjszaka kisétálsz a városba.

A királyfi magabiztosan kijelentette:

-  Senkinek sincs kedve megküzdeni egy tüzet fújó fenevaddal, természetesen a másikat választom majd. Álruhába bújok és kimegyek a városba.

A király arca aggodalmat tükrözött:

- Jól gondold meg! - intette. - Nem biztos, hogy ez a könnyebbik feladat.

Aztán eljött a nap, és a királyfi váltig ragaszkodott a szándékához. Fölvette az álruhát, egy egész szegényes gúnyát, és bement a városba.

Esteledett. Nagyon szabadnak érezte magát. Ott járt-kelt a város utcáin, és senki sem tudta, hogy ő a királyfi. Korábban is kikocsizott, de olyankor az emberek mindig ott hajlongtak előtte, éljeneztek és tapsoltak, ő pedig cukrot szórt a gyerekeknek, aranypénzt a felnőtteknek; de most senki sem tudta, hogy ő a királyfi. Így ment háztól-házig. Lassan a város széléig ért, ahol már nem magas, emeletes házak álltak, hanem vályogtéglás rozzant kis viskók.

Benézett egy ablakon, és azt látta, hogy egy nagyon picike kis szobában ott él egy család: apa, anya hat gyerekkel. A gyerekek ott alszanak egymás mellett egy pokrócon, alig van helyük. A királyfi már nem örült annyira, hogy ott kószálhat a városban. Ekkora itt a szegénység? Miért nincs ezeknek az embereknek nagyobb, kényelmesebb házuk?

Továbbment, és egy füstös kiskocsmához ért, Az emberek odabent ültek az asztaloknál, itták a bort meg a sört. Volt köztük egy nyugtalan tekintetű férfi, aki az asztalt verve kiabált:

- Most fogjuk meg a csákányt - kőműves volt -, és a házat, amit hónapokon át építettünk, romboljuk le földig, ha nem kapunk több fizetést!

A többiek is mindinkább nekitüzesedve helyeseltek:

- Jól van, gyerünk oda, kő kövön ne maradjon!

A királyfi hallgatta őket, és védtelennek érezte magát: „Mi lesz, ha ezek az emberek engem támadnak meg?"

Ekkor jött a rendőrkapitány. A fiú emlékezett rá, hogy ez az ember mindig kedves volt hozzá, amikor még kisgyerek volt gyakran kínálta csokival, s azt mondogatta:

- Nőj nagyra s vitézre!

De most a rendőrkapitány nagyon komoly és morcos volt, embereivel benyomult az ivóhelyiségbe, összekötözte a lázongó ember kezét, és elvitte.

A királyfi nagyon felháborodott:

- Szóval ilyen az én apám meg az ő kedves rendőrei! Engedi, hogy ezek az emberek ilyen szegényen éljenek!

Másnap reggel, amikor visszatért a palotába, így szólt az apjához:

- Láttam mindent, és én már nem akarok beülni péntekenként a trónszékbe, és tanácsokat adni az embereknek, mert te nem tudsz rajtuk segíteni semmit! Én majd a magam módján segítek.

leo_mesek-92.jpgA királyi palota kertjében volt egy kunyhó, a királyfi beköltözött, minden vagyon nélkül, a szép ruháit fönt hagyta a kastélyban, és ott élt egyedül, egészen egyszerűen öltözve. Hozzá is elkezdtek járni az emberek, csakhogy másfélék ám, mint az apjához, nyugtalan szemű rogyosok keserű arcvonásokkal, és ő is tanácsokat adott nekik. Ilyen tanácsokat:

- Figyeljetek rám! Ti nagyon szegények vagytok, és az apám nem tud, vagy nem is akar tenni értetek. Nektek kell magatokon segíteni. Ha azt akarjátok, hogy boldogabbak legyetek, és jobban éljetek, akkor harcoljatok érte. Harcoljatok a rendőrkapitány meg az apám ellen!

Egyre többen jöttek hozzá, egyre lobogóbb tekintetű emberek, s a kunyhó falai között egy földrengés erejű forradalom tervei szövődtek.

Aztán egyik este, amikor nyugovóra készült, kopogtak az ajtaján. A királyfi kinyitotta. Meglepődve látta, hogy apja, a király állt odakint.

- Bejöhetek, fiam? - kérdezte. A fiú tekintete megvillant.

- A barátodat, a rendőrkapitányt hol hagytad? Helyet mutatott, a király leült, és megkérdezte tőle:

- Tudod-e, fiam, hogy kié ez a ház? Ki építette?

- Nem tudom - mondta a fiú.

-  Akkor elmesélem - fogott bele egy sóhajjal a történetbe az uralkodó. - Ezt a házat az én bátyám építette. Ő lett volna az uralkodó, és nem én. Ő volt az idősebb. És ő is azt a próbatételt választotta, hogy kimegy álruhában a városba, nem a sárkánnyal küzdött. És ő is ugyanúgy visszajött, mint te, ugyanezt mondta az én apámnak, a te nagyapádnak, amit te nekem. Fölépítette ezt a kunyhót, és itt lakott. Jöttek hozzá az emberek, és harcra biztatta őket. Egyik nap kiment a városba, kétezer ember élén visszajött, és ostromolni kezdték a palotát. Három napig ostromolták, de az épület erős volt. Az én apám, a te nagyapád nagyon szomorú volt, hogy a bátyám ellene fordult. Csak a negyedik nap reggelén szólt a rendőrkapitánynak: „Menj ki a seregeddel, és oszlasd szét a tömeget! De a fiamra vigyázz!" A rendőrkapitány kivonult az emberei élén, szétzavarta az ostromlókat, a tömeget, de a bátyámnak nyoma veszett. Azóta sem tudja senki, hogy hol, merre jár. Csak ennyit akartam elmondani neked.

Ezekkel a szavakkal a király kiment a kunyhóból, vissza a palotába. Másnap reggel a királyfi bezárta a kunyhó ajtaját, és hazatért. Otthon így szólt az apjához:

- Egész éjszaka gondolkodtam, és most már tudom, hogy igazad van. Nem sokat tudsz segíteni az embereken, amikor meghallgatod őket, és tanácsot adsz nekik, de talán még mindig ez a legtöbb, amit adni lehet.

Akkortól kezdve a királyfi is ott ült a tanácsteremben péntekenként. És amikor eljött az ideje, és az apja megöregedett, ő örökölte tőle a koronát és az országot.

Egyszer számunkra is eljön a próbatétel ideje. Be kell engednünk a városba a ránk bízottakat, bár féltjük őket, bár szeretnénk bura alatt fölnevelve megóvni őket mindattól, ami a világban gonosz vagy nyomorúságos.

Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a mi királyfink, aki fölvette az álruhát, visszatér-e valaha hozzánk, vagy lázadást szít és nyoma veszik. És mégis...

Amikor eljön az ideje, el kell őt engednünk, hogy egyszer majd visszatérhessen.