Egy postakocsi haladt az éjszakában, benne a ponyvával letakart térben ott ültek az utasok szemben egymással. Elöl a kocsis a bakon, kezében a gyeplővel, a lovak pedig húzták a kocsit az erdei úton.

Sötét éjszaka volt, a felhők eltakarták a holdat és a csillagokat. Mindnyájan egyformává lettek a kocsi belsejében, pedig a hat utas közül az egyik, aki vak volt, nappali világosságban sem látott, de most a többiek is úgy érezték magukat, mintha világtalanok lennének. A kocsi belsejében egymás arcából csak derengő körvonalakat vehettek ki.

Miközben zötykölődtek, egyikük felsóhajtott:

- Bárcsak tudnám, merre járhatunk. Olyan bizonytalan érzés uralkodik itt a sötétben, szinte félelem fogja el az embert.

A vak ember megszólalt:

- Fenyőerdőben járunk.

- Fenyőerdőben? - kérdezték a többiek. - Honnan tudod te ezt? Mi is halljuk, hogy zúg a szél, és körülöttünk fák suhognak az ágaikkal, de miből gondolod, hogy fenyőerdő?

A vak egy kicsit hallgatott, majd így folytatta:

- Érzem az illatát: a tűlevelekét, a gyantáét. Ti nem érzitek?

- Sajnos - mondták a többiek -, mi bizony nem.

Ekkor megszólalt egy másik utas, aki egészen a kocsi belsejében ült, s eddig végig hallgatott:

- Az egyik fenyő nagyon beteg. Elkorhadt a törzse, talán perceken belül ki fog dőlni.

- Na, és ezt te honnan tudod? - kérdezték tőle a körülötte ülök, és a vak is érdeklődve figyelt, hogy mit fog mondani.

Az idegen csöndesen folytatta:

- Búcsúzik a társaitól. Tudja, hogy nemsokára kidől. Azok pedig sírnak és sóhajtoznak.

- Ne bolondozz már! - mondták a többiek. - Honnan tudod, hogy búcsúzik a társaitól, meg hogy siratják?

- Tudjátok - szólt az idegen -, az ember megérti a testvérei szavát.

Még nem fejezte be szavait, amikor nagy reccsenéssel, robajjal valami hatalmas tömeg csapódott mögöttük az útra. Az az utas, aki legközelebb volt a kocsi végéhez, izgatottan félrehajtotta a ponyvát, és meglátta az élettelen fatörzset.

Megijedtek, és elhúzódtak az idegentől.

- Ez valami boszorkányos, valami garabonciás diák lehet, vagy nem is tudjuk, kicsoda, jó lesz vele óvatosnak lenni!

A postakocsi továbbhaladt, és egyszercsak a vak ismét megszólalt az éjszakában:

- Farkasok vannak a közelben. Megijedtek a többiek:

- Mit beszélsz? Farkasok? Honnan veszed?

- Hallom a vonításukat - mondta a vak. - Ti nem halljátok? Mindnyájan fülelni kezdtek az éjszakában, és tényleg, a szélzúgás meg az erdők fáinak a susogása mellett, mintha a távolból valami nagyon halk farkasvonítást hallottak volna.

- Gyorsan vegyük elő a puskákat - morogta az egyikük -, mert ha megtámadják a farkasok a lovakat, akkor nekünk is végünk!

Megint a sarokban ülő idegen hangját hallották:

- Nem kell elővenni a puskákat. A farkasok azon tanakodnak egymás közt, hogy ez valószínű ugyanaz a postakocsi, amit már a múlt héten is megtámadtak, de az embereknek villámló botjuk volt, és több társuk odaveszett.

- Biztos vagy ebben? - kérdezték a többiek, de már nem olyan hitetlenkedve, mint az előbb, hiszen a fenyőjóslat is valóra vált.

Az idegen megismételte:

- Az ember megérti a testvérei szavát. - És valóban, a farkasok nem támadták meg őket.

Csöndesen haladtak, az éjszaka utolsó órája kezdődött, de még sötétség borult rájuk. Az egyik utas oldalba bökte a mellette ülőt:

- Hé, te, ha jól tudom, te zenész vagy! Nem muzsikálnál nekünk valamit?

A zenész álmosan nyújtózott:

- Nagyon fáradt vagyok, nem menne most jól a játék, meg aztán koromsötét is van, talán elvéteném a dallamot, úgyhogy inkább hagyjuk!

A vak ember közbeszólt:

- Odaadná nekem egy kicsit a hangszerét? Én ilyenkor is tudok játszani rajta.

A zenész benyúlt a zsákjába, elővette a fuvoláját és odaadta a vaknak, aki a szájához illesztette, belefújt és előhívott egy dallamot. A többiek ültek, és csendben hallgatták.

Amikor befejezte, mind csodálkozva kérdezgették:

- Mi volt ez? Mit játszottál?

A zenész is meglepetten vallotta be:

-  Nem ismerem ezt a muzsikát, még sosem hallottam. Melyik zeneszerző műve? Mi a címe?

Ismét az idegen szólalt meg a kocsi sarkában, és mesélni kezdett:

- Ezt a zenét ő maga szerezte, és a szabadságról szól. A legjobb barátjáról, akinek annyira fontos volt a szabadság, hogy el kellett menekülnie miatta a hazájából, és ez a vak ember már évek óta nem találkozott vele. Arról is szól, hogy megérti a barátja döntését, és bár sajnálja, hogy azóta nem találkoztak, de a szabadság tényleg olyan nagyszerű dolog, hogy az embernek néha még a menekülést is vállalnia kell érte.

A vak határozottan bólogatott, és megerősítette:

- Igaza van, tényleg erről szól.

A többiek elnémultak, mert tudták már, hogy a további kérdezősködésre az idegen úgyis ugyanazzal a mondattal válaszolna:

- Az ember megérti a testvérei szavát.

A hirtelen támadt csöndet a vak törte meg:

- Az az idegen ott a kocsi sarkában egy nagy király.

- Király? - kérdezték a többiek. - Ugyanolyan egyszerű ruhában van, mint mi mindnyájan!

- Mégis - mondta a vak -, higgyétek el, én most már tudom. Hajnalodott, a nap vörösen kelt fel a szemközti hegyek mögött. A

kocsis hátraszólt az utasoknak:

-  Hogyha valami nagyon szépet akarnak látni, akkor jöjjenek, szálljanak ki a kocsiból!

Kiszálltak, kinyújtóztatták az éjszaka folyamán elgémberedett tagjaikat. Épp egy kanyargós hegyi ösvényen voltak, messze el lehetett látni keletre, ahol a hajnal leírhatatlan színekben pompázott. Megigézve nézték az ég kékjét s a napkorong narancsvörösbe hajló színeit.

Egyedül a vak volt az, aki tanácstalanul állt:

- Mit néztek? Mondjátok már, meséljétek el nekem is! Az utasok megpróbálták leírni a látványt:

- Figyelj csak, a nap olyan, mint egy óriási vörös korong, az ég alja pedig csak világosodik, világosodik, sötétből indulva végigvonultatja a kék szín valamennyi árnyalatát. De a vak a fejét rázta:

- Nem értem! Én nem tudom, mi az, hogy vörös korong meg árnyalatok.

Az egyik utas szemében gúnyos fény villant:

- Na te idegen, aki megérted a testvéreid szavát, hát most magyarázd el neki, amit látunk!

Az idegen odalépett a vakhoz, rátette a kezét a szemére, és a vaknak megnyílt a szeme. Látta a hajnalt, a hajnal színeit!

Mindenki földbe gyökerezett lábbal állt. Csak később vették észre, hogy az idegen időközben továbbhaladt az ösvényen és lassan a kanyarhoz ért. Kiáltozni kezdtek:

-  Hová mész, ne menj el! Maradj itt velünk! Te tényleg király vagy!

De ő eltűnt a szemük elől, és többé már nem látták.

(Mk 10,46-52)

Gyakran előfordul, hogy a sérült emberek jelenléte ajándék a külsőre egészségesnek látszók számára; akkor is, ha sérülésük kereszt, amely Isten gyógyítása után sóvárog.