Volt egyszer egy rengeteg erdő. Olyan sötét volt, hogy a napfény nem tudott beáramlani az ágak és a levelek között, és ezért lent, a fák alatti világot mindenestől örök éjszaka borította. De azért éltek élőlények, állatkák ebben az erdőben. Élt sok-sok rovar, röpködtek a fák között. Éltek apróbb rágcsálók, egerek, pockok, ürgék, sőt, még néhány nyúl család is.

Élt valami titokzatos ellenség is az erdő sötétjében, a fák között: különös ragadozók, melyek a védtelenebb lényekre vadásztak.

A többiek nem értették, hogy lehet, hogy ebben a sötétben ezek a veszélyes ellenségek rájuk találnak. Pedig egyszerű volt a megoldás: ezek a ragadozók baglyok voltak, akik nagyon jól látnak a sötét éjszakában is, és denevérek, akik pedig másképpen látnak. És bizony ezek a baglyok és denevérek egy kicsit gonoszak is voltak. Nem csak akkor vadásztak, amikor éhesek voltak, hogy elverjék az éhüket, és jóllakjanak, hanem puszta kedvtelésből is. És az erdő földjén élő kicsi állatok, mind a bogarak, mind pedig a pockok, egerek, sőt még a nagyobb nyulak is nagyon féltek tőlük. A nyulak különösen a bagolytól féltek, a denevértől nem annyira.

És volt nekik egy ígéretük. Az ígéret úgy szólt, hogy valamikor érkezik majd egy ember, aki a világosságot hozza, és kivezeti őket, mindegyiküket egy napsütötte tisztásra, hogy ne kelljen többé sötétben élniük.

A pici állatok várták ezt. Hétről-hétre, hónapról-hónapra várták, mikor jön már az ember a világossággal, mert eddig csak hallottak arról, hogy létezik napsütötte tisztás, fény, világosság; hú de jó volna ott élni. Viszont a baglyok meg a denevérek nem várták. Sőt, magukban azt hitték, hogy ez biztos csak mese. Jól van ez így, ahogy van, egész az idők végezetéig.

Aztán egyszer egy nap valahol az ösvény messzeségében földerengett egy kis fény. Fölkapta a fejét mindenki: a katicabogár is fölkapta a fejét, a hangya is fölkapta a fejét, a pocok meg az ürge is, a hörcsög is kinézett a lyukból: jön a világosság? És a denevérek is odasandítottak az ultrahangjaikkal, meg a baglyok is lopva odavetettek egy pillantást.

- Ajjaj! Lehet, hogy mégis teljesülni fog az ígéret?

Erősödött a fény, és mintha léptek zaját is hallották volna. Az egyik kanyarból egyszer csak kibukkant egy ember, akinek égő fáklya volt a kezében. Gyantás ágat tartott, az égett. Lobogott a láng, és egyszeriben világosság lett mindenütt.

Na, a pici állatok összegyűltek, mindegyik elhozta az úti holmiját, kis batyu lógott a vállukon. - Megyünk a napsütötte tisztásra!

A denevérek meg a baglyok pedig meghúzódtak a fák magasabb ágain, ahol félhomály uralkodott, a fáklya fénye nem ért el odáig, és haditanácsot tartottak.

- Mit tegyünk?

A szíve mélyén mindegyik félt. A denevérek is meg a baglyok is attól féltek, hogy ha leszállnak, és a fáklya fénye mindent világosságba von, akkor a kis állatok meglátják őket:

- Ők voltak a mi vadászaink, a mi ragadozóink! Mindnyájan azt érezték, hogy nem tudnának a többiek elébe állni

nyugodt lelkiismerettel. Se az egereknek, se a rovaroknak. Rossz érzés motoszkált bennük, de ezt nem mondták el sem maguknak, sem egymásnak, ehelyett a baglyok így érveltek:

- Kell is nekünk ez a fáklyás ember! Mi különben is, amikor közeleg a világosság, akkor elálmosodunk. Nem jó ez nekünk! Inkább elvonulunk valami zugba, odúba, alszunk egy nagyot. Úgysem fognak ezek sem elmenni sehova! A fáklyás ember majd továbbmegy, ők itt maradnak, és mi továbbra is vadászunk rájuk.

A denevérek helyeseltek:

- Jó, mi is alszunk egyet addig, amíg itt van ez a fáklyás ember, mi sem szeretjük ezt a nagy világosságot! Majd ha továbbmegy, akkor fölébredünk, és folytatódik a vadászat.

Eközben a fáklyás ember odaért, ahol összegyűltek a kis állatok.

Végignézett rajtuk, az úti csomagjaikon, mosolygott, és megkérdezte:

- No, készen álltok elindulni a tisztás felé? Ok buzgón bólogattak:

- Készen vagyunk, indulhatunk!

- Nincs még itt valaki az erdőben rajtatok kívül? Nehogy véletlenül itt hagyjunk bárkit is - és körbevilágított a fáklyával. De a baglyok behúzódtak az odvaikba, úgy hogy nem lehetett őket látni. A denevérek pedig mint egy kis csomag lógtak a fák ágain.

Nézte a fáklyás ember:

- Hát ezek meg mik lehetnek? Nézték a kis állatok is:

- Jé, tényleg, mik lehetnek? Biztos valami toboz, vagy ilyesmi.

A denevérek a világ minden kincséért sem mozdultak volna, nehogy kiderüljön, hogy ők is élőlények, aztán megkérdezzék őket, hogy akarnak-e a napsütötte tisztásra menni.

Az ember egy ideig nézte őket:

- Mozognak, nem mozognak? Nem mozognak. Na jó, induljunk!

Ezzel az egész csapat fölkerekedett. Néhány nap múlva megérkeztek a tisztásra, és ott elkezdődött számukra egy egészen új, félelem nélküli és napfényben töltött élet.

Alighogy a világosság megszűnt, előjöttek a baglyok az odvaikból, a denevérek is cikázni kezdtek, röpködtek jobbra-balra.

- Jól átvertük őket! - mondogatták egymásnak.

- Átvertük őket, bizony! Minket ugyan nem vittek ki a tisztásra!

- De nem ám!

- No, akkor folytassuk a vadászatot!

- Folytassuk!

- Na jó, de hát kire vadásszunk? Elment az összes élőlény. Még az utolsó szúnyog is elszállt a tisztásra.

Rájöttek arra, hogy hoppá, itt most baj van. A préda elment. És akkor elkezdtek görbe szemmel nézni egymásra a baglyok és a denevérek.

- Ti mondtátok azt, hogy itt maradjunk!

- Nem is így volt! Ti mondtátok először!

Ettől a naptól kezdve meggyűlölték egymást, és akik eddig vadásztársak voltak, most ellenségek lettek, hiszen nem tudtak másból megélni, csak egymásból. A baglyok elkezdtek a denevérekre vadászni. Mivel a denevérek kicsik voltak, és egyedül nem tudták fölvenni velük a harcot, sokan összegyűltek, és néha ők ejtettek zsákmányul egy-egy baglyot. Így harcolnak azóta is, talán az idők végezetéig.

(Jn. 3,16-21)

Érdekes ez a János evangélium, mert mást mond az ítéletről, mint Máté. Máté azt mondja, hogy eljön az utolsó ítélet, és az embereket két részre osztják. Maga a hatalmas Isten lesz az, aki egyeseket a jobbjára állít, másokat a baljára. És ez bizony már vérre menő dolog, mert az egyik oldalon örökös Isten mellett levő élet, boldogság, öröm várja az egybegyűlteket, a másik oldal viszont olyan élet egy örökkévalóságon át, ami Istentől távol van.

A János evangélium is azt mondja, hogy ez a kettéválás valóban megtörténik, de lehet, hogy már elkezdődött, lehet, hogy most is folyamatban van, és lehet, hogy az embernek magának is szabadsága van eldönteni, hogy hova álljon. Nem úgy terelik, mint a birkanyájat, te most jobbra menj, te most balra menj, hanem egyszerűen megjelenik valahol a fény. Vannak, akik szeretik ezt a fényt, mert örülnek annak, hogy az életük végre világosságba kerül, és vannak, akik félnek a fénytől, mert ha ez a fény bevilágítja az életüket, akkor bizony sok minden napvilágra kerül, amit nem szeretnének. Ezért inkább a baglyokhoz és a denevérekhez hasonlóan a sötétben maradnak.

Aztán a pásztor elmegy, és magával viszi mindazokat, akik a fény-be léptek; és magukra maradnak, és egymás ellen fordulva maradnak magukra azok, akik a sötétséget választották.

Az evangélium fölteszi nekünk a kérdést, hogy nézzük meg, mi lakik bennünk, milyen az életünk. Hogyha egyszerre egy ilyen fény bevilágítana minket, örülnénk-e neki, vagy félnénk-e tőle?Mennyi takargatnivalónk van egymás és Isten elől? Vagy inkább vágyakozunk arra, hogy Isten végre bevilágítson rejtett zugainkba, mert ez megszabadulást és örömet hoz nekünk? Ha így van, akkor örülhetünk, mert arra az oldalra kerülünk, akik a pásztor után indulnak, és fényben töltik az életüket mindörökké.