Történt egy nap az Isten országában, hogy Jézus odafordult kedvelt apostolához, Jánoshoz, és így szólt:

- János! Menjünk le a Földre, nézzünk szét, találunk-e még hitet az emberekben.

János óvatosan próbálta lebeszélni őt:

- Uram! Maradjunk inkább itt, ahol vagyunk, mert félek, hogy ha lemennénk a Földre, nagy csalódásban lenne részed.

De Jézust nem lehetett olyan egyszerűen eltántorítani a szándékától.

- Gyere, János! Nézzük meg! - mondta ismét és csizmát húzott.

Lejöttek a Földre, egy nagy városba, ahol nyüzsgött az élet, embertömegek utaztak a buszon, a metrón, a villamoson. A terekből hatalmas, széles utcák nyíltak, amiken az emberek mind siettek valahova. Jézus és János végigment az utcákon. Fölszálltak a metróra, végignézték a metrómegállókat.

Aztán Jézus azt mondta egy idő után:

- Keressünk egy templomot! Most már nagyon sok volt a zaj, belefájdult a fejem.

No, az egyik főtéren láttak egy nagy templomot. Egy katedrálist, amit még a középkorban építettek.

- Térjünk be ide! - csillant fel Jézus szeme. De János tovább ódzkodott:

- Uram, jobb lesz, ha kint maradunk, te nem tudod, mi van bent.

- Dehogynem! - mondta Jézus. - Én ne tudnám? Azért csak nézzünk be!

Beléptek a kapun s látták, hogy a katedrális, a templom az csak kívülről volt templom. Elfogytak már a hívek, és átalakították egy nagy bevásárlóközponttá. Ott a templom belsejében voltak a pénztárak, a polcok, a polcokon az étel, az ital, a konzerv, minden, amit egy bevásárlóközpontban venni lehet.

- No - mondta Jézus -, ha már bejöttünk, nézzünk szét alaposabban!

Kerestek egy kocsit, tologatták a polcok között, figyelték az embereket. Az egyik polcsor végén állt egy nagy, erős ember. Ő volt a biztonsági őr, aki arra figyelt, hogy ne történjen lopás a boltban. És látták azt, hogy ez a biztonsági őr nagyon feszült. Harapdálja a szája szélét, ökölbe szorul a keze.

- Azért ilyen ideges - mondta Jézus Jánosnak -, mert már egy hónapja nem fogott tolvajt, és a főnöke azt hiszi, hogy nem dolgozik rendesen.

Aztán látták ám, hogy jön egy öreg bácsi megkopott kabátban, tolja a bevásárlókocsit. A biztonsági őrnek felcsillant a szeme. Odament a polchoz, levett egy tábla csokit, és észrevétlenül becsúsztatta a bácsi kabátzsebébe. És utána egy másodperc sem telt el, karon ragadta, és kiabálni kezdett:

- Álljon meg, maga tolvaj!

A bácsi megdöbbent. Egy szót sem bírt szólni. A biztonsági őr kivette a csokit a zsebéből, és diadalmasan felmutatta:

- Ezt akarta ellopni, igaz?

Az emberek odagyűltek köréjük, és mindenki szidni kezdte a bácsit. Mások csak megálltak és kíváncsian várták, mi történik majd.

Jézus és János elvegyült a tömegben, majd az apostol hangosan így szólt:

- Mi láttuk, hogy nem lopott el semmit. De az emberek mérgesen rájuk szóltak:

- Ti idegenek vagytok itt, ne szóljatok bele a mi dolgunkba!

És jött a főnök, megfogta a bácsit és kidobta a boltból, a biztonsági őrnek pedig megveregette a vállát.

- Azt hiszem - mondta szomorúan Jézus -, ide hiába jöttünk. Induljunk tovább! Ez a katedrális templomként működött régen, menjünk fel a padlásra, ahol a harangok vannak.

- Oda bizony hiába igyekszünk - mondta János. - Ott a lakat az ajtón.

No, egy lakat nem volt akadály. Jézus rátette a kezét, és az lehullott. A kis ajtót kinyitották. Lopva visszapillantottak, hogy nem látja-e őket a biztonsági őr, de akkor éppen másfele nézett.

Felmentek a templom padlásra. Ott minden poros volt és pókhálós, de valami régi hangulatot árasztott. Nézték a harangokat, közülük a legnagyobbat, ami több mázsát nyomott.

És egyszer csak nagyon megdöbbenve hátraléptek. Azt látták, hogy a gerenda, ami ezt a több mázsát nyomó harangot tartja, teljesen elkorhadt, megette az idő. Azt is látták, hogy ha ez a harang lezuhanna, akkor pont a templom boltozatának egy olyan pontjára esne, amit összetörve az egész templom összeomlana.

Nézték a korhadt gerendát.

- Lehetetlenség, hogy ez megtartja ezt a harangot. Miért függ ott mégis? Miért nem zuhant még le?

És akkor azt látták, hogy valahol a padlás sarkából fény pislákol, valami világosság. Odamentek, és látták, hogy egy ember ül ott egy kis zsámolyon, előtte van egy fára festett kép, és egy égő gyertya. Az ember imádkozott.

Amikor meghallotta a lépteiket, fölemelte a fejét, és örvendezve szólt:

- Uram, de jó, hogy eljöttél! Megismertelek. Itt vagy a képen.

Jézus és János odanézett a festett képre, és látták, hogy az utolsó vacsora jelenetét ábrázolja, amikor Jézus ül az asztalfon, János pedig mellette, és a mellére hajtja a fejét.

- És te ki vagy? - kérdezték tőle.

- Én vagyok a harangozó - mondta az öregember. - Egészen addig végeztem itt a munkámat, amíg ki nem ürült a templom, és át nem alakították. Utána nem volt hova mennem, hát meghúztam magam itt a sarokban.

János odasúgta Jézusnak:

- Mester, ez egy jó ember, vigyük magunkkal! Az ő imádsága tartja fenn ezt a harangot. Ha őt innen elvinnénk, akkor a harang leesne, és az egész templom összedőlne, rá az igaztalan emberekre, a gonosz biztonsági őrre meg a főnökére. Igazán megérdemelnék!

Jézus a fejét csóválta:

- Mit beszélsz, János? Nem tudod, milyen lélek lakik benned! Ott van lent ez a sok ember, aki nem tudja megkülönböztetni a jobb kezét a bal kezétől. Nem is értenék, miért zúdul rájuk ez a csapás. Maradjon csak itt ez a harangozó! -- Így hát csak annyit kérdezett tőle: - Van valami kívánságod?

A harangozó így felelt:

- Van bizony! Gyertek el máskor is! Jézusnak tetszett a felelet.

-  Tudod, mit? - mondta. -- Ezután valahányszor meggyújtod a mécsesedet a kép előtt, akkor eljövünk és meghallgatlak. Jó lesz?

A harangozó arca ragyogott. Elbúcsúztak. Már lement a nap, amikor az üres boltba visszamentek. Áthaladtak a polcok között, kiléptek a bevásárlóközpontból, és a városon keresztül tartottak hazafelé.

- No, ugye? - bökte oldalba a tanítványát Jézus. - Azért mégiscsak érdemes volt lejönni ebbe a városba, nem igaz?

(Kiv 1 7,8-13)

Gyakran nem látjuk, hogy mi tartja életben a világot. Azt hisszük, hogy Józsué serege az, ami megveri az amalekiták seregét, mert ők az erősebbek, és nem látjuk a domboldalon a kezét kitárva imádkozó Mózest. Azt hisszük, hogy a magunk fáradozásai, a magunk munkálkodása az, ami mozgásban és életben tartja a világot. És nem látjuk a harangozókat, akik ott ülnek a sarokban a kép előtt, és a meggyújtott mécses előtt imádkoznak. Pedig Jézus azt mondta, hogy az állhatatos, szüntelen ima az, ami meghallgatásra talál, és az, ami ebben a világban kovász és éltető erő.