Élt egyszer egy pásztor. A kis falut övező dombokon őrizte a nyáját. A környéken a társai legeltettek. Néha összejártak, megosztották a juhászélet tapasztalatait, majd közösen főztek, ettek egy kis birkapaprikást.

Ezt a pásztort úgy hívták, hogy öreg Gubás. Báránybőrrel bélelt gubája a földig ért, s ezt hordta, kifordítva, ha sütött a nap, befordítva, ha esett az eső. Mondogatták is neki az emberek:

- Nem jó ez így, öreg Gubás! Nyáron, amikor tűz a nap, meleged van benne, télen, amikor esik a hó, megfázol.

De ő csak mondogatta:

- Jó nekem ez így, már megszoktam.

Egyszer, amint az öreg Gubás ott ült a domboldalon és vigyázta a nyáját, látta, hogy jön egy idegen pásztor, s mögötte tíz bárány ballag sorban.

- No, hát ez ki fia-borja lehet? - tanakodott magában. - Sose láttam errefelé, de majd idejön, ha gondolja, és elmondja, hogy mit akar.

Oda is ért hozzá az idegen pásztor, és megszólította:

- Adjon Isten, vén Gubás!

- Fogadj Isten! - felelte az öreg Gubás, ahogy illik. - Mi járatban vagy erre, fiam?

- Én biz' a városból jöttem - szólt büszkén az idegen pásztor. - Ott tanultam ki a pásztor mesterség minden csínját-bínját, és most eljöttem erre a vidékre, hogy egy mintaállományt neveljek ki.

Az öreg Gubás megvakarta a fejét.

- Mintaállományt? - dörmögte. - És azt hogy csinálod, te idegen pásztor?

A másik magyarázni kezdte:

-  Megmutatom neked olyan egyszerűen, hogy gondolkodnod sem kell rajta, máris megérted. Látod azt a kis dombtetőt? Fogj össze annyi szénát, amennyi a két karodban elfér, és tedd le ott!

Az öreg pásztor így is tett. Az idegen pedig a tíz bárányát egy vonalba állította, és kiadta a vezényszót:

- Induljatok!

A bárányok spuriztak föl a dombra, mindegyik a másikat akarta megelőzni a nagy tolongásban, és az a bárány, amelyik legelőször odaért, néhány harapással eltüntette a nyaláb szénát. Az idegen pásztor kivett a zsebéből egy piros szalagot, és a bárány nyakába kötötte.

- Látod-e, vén Gubás - szólt -, így jön létre egy mintaállomány. Itt ez a tíz bárány, kiválasztottam közülük a leggyorsabbat, a legéletrevalóbbat, a legrátermettebbet. Amelyik leghamarabb odaér a takarmányhoz, azt megjelölöm. Végigkísérletezem ezt sok-sok báránnyal, és akkor lesz sok-sok piros szalagos bárányom. Aztán a piros szalagosokat állítom sorba, azokkal is megrendezem ugyanezt a versenyt. Aki győz, itt már arany szalagot kap. Így kiválasztódnak a legéletrevalóbbak, ezeket fogom szaporítani, ebből lesz a mintaállomány. Azért járok körbe, hogy minden pásztornál megnézzem, hogy melyek az életrevaló bárányok a nyájban, és megvásároljam. Hadd nézzem a te bárányaidat!

- Nem bánom, tehetünk egy próbát - mosolygott a bajusza alatt az öreg Gubás. Leválasztott tíz bárányt a nyájból, odaállította őket egy vonalba, fölvitte a dombtetőre a nyaláb szénát, csettintett nekik az ujjával. A bárányok szép komótosan elindultak a dombra. Hátranéztek, ott van-e még az utolsó, s amikor odaértek, mindegyik evett egy falást, és utána félrehúzódott, így egyikük sem maradt éhen.

Az idegen pásztor legyintett:

-  No, te vén Gubás, a bárányaid jó nagy mamlaszok, nem kell közülük egy sem; csupán annyit kérek még, mutasd meg nekem az aklot, ahol laknak.

Az öreg Gubás bevezette az idegen pásztort az akolba, ahol bizony nagyon szűk volt a hely. A birkák egymás hegyén-hátán feküdtek. Ez bizony kényelmetlennek tűnt.

- Látogass meg egy hónap múlva - mondta büszkén az idegen pásztor -, majd meglátod, hogy az én mintaállományomban milyen aklok lesznek! - És elvonult a piros szalagos és a kilenc szalag nélküli bárányával.

Az ősz folyamán szállongtak hírek az idegen pásztorról, hogy felépítette az aklokat, és már bőven akad arany szalagos báránya. Ezek a mintapéldányok a domb tetején laknak egy-egy külön számukra elkerített karámban. Mindegyiknek jut húsz négyzetméter, ott, ahol a legzöldebb a fű. Kicsit lejjebb, a domb közepén laknak a piros szalagos bárányok, a domb alján pedig, ahol csak kóró nő, mert kiégett a fű, ott éldegél a sorállomány. Az arany szalagos bárányok gyapját aranyfésűvel fésülik, és aranyollóval nyírják, úgyhogy nem hétköznapi bánásmódban részesülnek.

Aztán az ősz is elment, és jött a tél. És a télen a farkasok kijöttek az erdőből. Éhesek voltak, és bárányhúsra fájt a foguk. Gondolták, próbát tesznek a vén Gubás nyájával.

Egyik éjszaka beosontak az akolba. Az akolban ott szorongott a rengeteg bárány meg juh, a kosok legkívül. Így amikor a farkasok odalopakodtak, a kosok szarvával találták szembe magukat. És a kosok szarva bizony kemény, úgyhogy a farkasok vonyítva menekültek az akolból, nem fértek hozzá a gyenge bárányhúshoz.

De ha már kijöttek az erdőből, gondolták, továbbmennek, és meglátogatják az idegen pásztor állományát. Az arany szalagos bárányok odaföntről jól látták, hogy jönnek a farkasok, és dörzsölték a patáikat, hogy a sorállomány most megfogyatkozik, de hozzájuk úgysem jutnak fel. Az idegen pásztor pedig aludt.

Tudnunk kell még azt, hogy ezek a farkasok igen gonosz állatok voltak. Nemcsak annyit pusztítottak, amennyire a jóllakáshoz szükség volt, hanem öltek az ölés puszta gyönyöréért is. Lentről indulva kezdték el irtani az állományt, és amikor már egyetlen egy szalag nélküli bárány sem volt életben, akkor följebb haladtak, és jöttek a piros szalagosok, végül pedig az arany szalagosok, akik mivel elkülönített karámban voltak, ekkor már hiába bégettek, nem tudtak egymás segítségére sietni.

Az idegen pásztor, amikor másnap reggel fölkelt, és meglátta a pusztítást, akkor nyakába vette a világot, vette a pásztorbotját, és visszament a városba, ahonnan érkezett. A vén Gubás pedig azóta is ott legeltet a domboldalakon.

„Én vagyok a jó Pásztor, ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem." (Jn 10,14)