Mindenki tudja, hogy a gyerekek már igen korán elkezdik tanulni a világ megismerését; egy kicsit már az óvodában, aztán az iskolában pedig egyre mélyebben. Nincs ez másként odafönt az angyalokkal sem, akik az őrangyalságra készülnek, ők is szinte már a bölcsőben ismerkedni kezdenek a feladatukkal. Ennek az első lépése az, hogy megismerjék a Földet, ahol azok az emberek élnek, akikre nekik majd vigyázniuk kell. Amikor ezek az őrangyalok még olyan aprók, hogy szemmel nem is láthatóak, Isten már akkor tanítani kezdi őket.

Mostanában is született egy csoport ilyen kis őrangyalnak való, az Úr pedig kiült egy felhő tetejére, és lefelé kandikált, hogy a Föld melyik részét ismertesse meg velük.

Amint a felhő haladt, éppen a Szent Anna-tó fölött járt, amely egy magas hegyek között megbúvó, egészen kicsi és tiszta vizű tó. Az Úr azt gondolta, hogy ez igazán szép hely. Itt megismerhetik a Földet ezek a kis angyalok. Lenyúlt a felhőről, szakított odalentről egy pitypangot, ami már idős volt, és szürke bóbiták borították a fejét. Odakiáltott a kis őrangyaloknak:

- Riadó! Mihelyt belefújok a pitypangba, mindenki elkap egy bóbitát, s azzal, mint egy ejtőernyővel leereszkedik a tópartra. Egy egész napotok lesz, nézzetek jól körül! Este, amikor a szél föltámad, ismét kapaszkodjatok a pitypangbóbitába, és a szél visszaröpít ide a felhőre, ahol én kíváncsian várom az élménybeszámolót.

A kisangyalok nagyon örültek, az Úr pedig belefújt a pitypangba. Ott szálltak a levegőben a felhő körül a bóbiták, a kisangyalok ugráltak és elcsíptek egyet-egyet közülük, s csakugyan, mint az ejtőernyősök, leereszkedtek. Lent pedig a tó partján körbejártak, futkostak, megnéztek füvet, bogarakat; a fák törzsét megtapogatták, csodálkozva, hogy milyen magasra nőttek.

Az egyik kisangyal azonban rossz helyre hullott, bele a tó közepébe. Csak az volt a szerencséje, hogy éppen ott úszkált egy nagy falevél, úgyhogy ennek a hátán kötött ki. Körülnézett, és így szólt magában:

- Hát ez a Föld nem is olyan nagy. Hármat tudok lépni jobbra, hármat balra, s máris véget ér.

Aztán belenézett a tóba, és látta, hogy a vizében visszatükröződnek a fák.

- Meg akarom érinteni őket - ébredt föl benne a kíváncsiság. Kinyújtotta kezét a vízbe, de nem tudta sem a fák levelét megérinteni, sem a törzsét, csak vizes lett a keze. Csalódottan húzta vissza.

Nem sokkal később egy madárraj repült a tó fölött. Fölkapta rá a fejét:

- Jé, itt valamik repülnek! - ujjongott. - Nekik már nagy, erős szárnyuk van, nemcsak pitypanggal tudnak szállni, mint én. Megsimogatom a tollukat.

Belenyúlt a tóba, persze megint hiába. Elszontyolodott.

A parton levő angyalok viszont, amikor a madarak ott leszálltak, és a magokat csipegették, odaszaladtak hozzájuk, egész közelről nézték azokat, belefúrták a kezüket a tollaik közé.

- Hú, milyen pihe-puha! - mondogatták egymásnak.

Aztán teltek az órák, eljött az est, s vele megjelentek a csillagok. Az angyalok nézték a csillagokat az égen, a tó közepére esett angyal is nézte a csillagok visszatükröződését a tóban. A csillagot is meg akarta fogni, hátha ez sikerül, de most sem járt sikerrel.

Föltámadt a szél, és az angyalok visszaemlékeztek az Úr parancsára. Mindegyik a magasba tartotta a kis pitypangbóbitát, a szél pedig sodorni kezdte őket egyre magasabbra. Végül kikötöttek az Úr tenyerén, aki rájuk nézett, látta az arcukon, mennyire fáradtak és elcsigázottak, a zsebébe rejtette őket, s hagyta, hadd aludjanak ott másnap reggelig. Akkor ébresztőt fújt, s megkérdezte tőlük:

- No, angyalok, hogy tetszett a Föld?

Ők pedig egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen szép volt a fű meg a bogarak; madarakat is láttak, még a tollukat is megsimogatták, a csillagos ég pedig egyenesen lenyűgöző odalentről.

A levélre hullott kisangyal csak annyit mondott, hogy az egész Föld nem más, mint káprázat. Mihelyt bármit, amit látunk, meg akarunk érinteni, csupán a kezünk lesz vizes, semmi több. A többi hiába bizonygatta, hogy nem, nem így van, a madarak tényleg élő madarak, a fák valódi fák, a csillagok igazi csillagok, a kisangyal csak rázta a fejét. Neki ugyan beszélhetnek, ő tudja, hogy az egész egy nagy becsapás.

Az Úr meghökkent:

- Mit csináljak én ezzel a kisangyallal? - töprengett.

Álló hétig gondolkodott, aztán, amikor legközelebb dolga akadt a Földön, így szólt a kisangyalhoz:

- Gyere, ugorj a tenyerembe!

Ő nem kérette magát, már szökkent is. Ekkor ismét lementek a tópartra, ahol az Úr letette őt a fűbe, és azt mondta:

- Na, most nézz körül!

Ő csodálkozott és álmélkodva mondogatta: - Hát ezeknek tényleg igazuk volt! Van itt fű meg madár is, a fák is valóságosak; tényleg nem csak víz a Föld!

A Szent Anna-tó csöndes hullámai pedig falevelek százait ringatták a vízparton...

(Jn 20,19-30)

Hasonló lehet az evangéliumban szereplő Tamás apostol élménye, mint ezé a kisangyalé. Hogyha valaki személyesen nem találkozik a feltámadt Jézussal, csak szavakat hall róla - láttuk az Urat -, olyan, mintha a teremtett világnak csak a tóban tükröződő mását látná; hiába keres, csak vízbe nyúl a keze. Jézus pedig azt mondja Tamásnak, miután megjelenik neki és megmutatja a sebeit, hogy most már hisz, mert lát. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. Ezzel előre jelzi, hogy nemzedékek egész sora jön, akik már nem úgy találkoznak Vele, ahogy az apostolok, ahogy Tamás is.

Mi valamennyien úgy éljük az életünket, hogy Istenről szinte csak hallunk. A hitünkre vagyunk utalva. Ott evezünk a tó közepén, a levélen, látunk sok csodálatos dolgot, látjuk a tó vizén tükröződő erdőket meg csillagokat, de ha meg akarjuk fogni őket, akkor csak vízbe nyúl a kezünk. Az evangélium arra tanít, hogy boldogok vagyunk, hogy ha nem a tapintásunknak hiszünk, ami azt mondatja velünk, hogy az egész világ nem más, mint víz, ezért egyhangú, és nincs benne semmi csodálatos; hanem, hogyha hiszünk a szemünknek, és azt mondjuk, hogy aminek most csak a képmását látjuk, annak valóságát ugyan nem tudjuk megtapasztalni, de hisszük, hogy egykor a bizonyosság élménye is a miénk lesz.