Volt egyszer egy királyság, ahol a királylány mindig szomorú volt. Alig látták mosolyogni, alig hallották nevetni. Talán évente csak egy alkalommal, amikor az ország nagy ünnepet ült, és mindenféle mulatságokat rendeztek, akkor lehetett látni, hogy a királylány mosolyog vagy nevet. Ilyenkor vele örült az ország népe; úgy tartották számon ezeket az ünnepeket, hogy abban az évben sikerült a legjobban, amikor a királylány legtöbbször mosolygott vagy nevetett.

Ezért az udvari főkamarás mindig nagyon odafigyelt arra, hogy amikor közeledett az ünnep, és már csak néhány hét volt hátra, akkor az ország minden városába futárokat küldött, hogy jelentkezőt találjon, aki ezt az ünnepet ügyesen megszervezi.

Az egyik évben egy színházigazgató jött el a társulatával, a színészek vígjátékot adtak elő, táncoltak a porondon, tréfálkoztak egymással, és közben minden színész titkon azt figyelte, vajon a királylány nevet-e.

A másik évben egy cirkuszigazgató vállalta az ünnep szervezését. Elhozta a cirkuszát. A bohóc kifestette az arcát, a légtornászok szálltak a levegőben, az idomár végigvezette állatseregletét a porondon. Oroszlánokat vonultatott körbe-körbe, majd kitátott torkukba hajtotta a fejét.

A harmadik évben a búcsúmester jött, aki céllövöldét állíttatott fel, körhintát hozott a királyi palota előtti térre, és a körhintába beülhetett mindenki. A királylány, amikor a körhintában ült, és szállt vele a hinta, forgott a világ körülötte, néha elnevette magát.

Ismét közelgett a nagy ünnep. Az a hír járta, hogy a főkamarás most egy mindenkinél nagyobb nevettetőt hoz, a világ legnagyobb nevettetőjét. Találgatták, hogy mi lesz, cirkusz, színház, körhinta, vagy valami egészen más? Látták, amint az ünnep előtti este a nagy nevettető egy szál egymaga megérkezik. Egy kis táska volt nála. Nézték, mit fog ez holnap csinálni? Mindenki nagyon izgult már.

Az emberek úgy aludtak el, hogy másnap majd kora hajnalban kimennek a királyi palota elé, leülnek a fűre és várják, hogy mi történik, mivel rukkol elő a nagy nevettető.

Így is történt. Másnap, amikor fölkelt a nap, az emberek kiléptek a házukból és a térre siettek, hogy minél jobb helyet találjanak maguknak. Leültek a fűre, szemben a királyi palota kapujával, mert tudták, hogy amikor kinyílik a kapu, kezdődik az ünnep.

A nap egyre magasabbra emelkedett az égen, de a kapu nem nyílt ki. A nyugtalanabbak izegni-mozogni kezdtek.

- Tavaly ilyenkor már elkezdődtek a játékok, meg két éve is! Megint eltelt egy óra, és nem történt semmi. Sokan már morgolódtak is. Sőt, egyesek azt bizonygatták:

- Láttuk a nagy nevettetőt, amint az éj közepén kiosont a várból és elszökött. Idén nem lesz ünnep!

De az optimisták, akik jobban reménykedtek, másként gondolták:

- Biztos tűzijáték volt abban a táskában, és az csak este kezdődhet, mert csak sötétben lehet a tűzijátékot élvezni. Benne voltak a rakéták, és ezért majd csak késő délután nyílik ki a várkapu. De hát egész nap mégis csak kellene valami, nevettetni bennünket, meg a királylányt úgyhogy nem igazán jó ötlet ez a tűzijátékosdi!

Aztán valamikor, tíz és tizenegy között, amikor már a fejükre tűzött a nap, és már mindenki fészkelődött a gyepen, egyszer csak kinyílt a királyi palota kapuja, és ott állt a királylány. Mosolygott, nevetett és így szólt hozzájuk:

- Sziasztok, jól aludtatok? Én nagyon jól aludtam. Hogy vagytok? Nézték az emberek:

- Mosolyog! Nahát, nevet a királylány, pedig nem is volt ünnep! A királylány kijött közéjük a fűre, és mindenkit megszólított:

- Hogy van, kedves, Mariska néni? Beteg még a köszvényes lábával? És Mariska néni mesélni kezdett:

- Kedves kis királylány, bizony reggelente nagyon nehéz kikelni az ágyból, de hát azért éldegélek; örülök, hogy még megvagyok.

Utána a királylány átment egy másik családhoz, megkínálták, evett egy kis tízórait. És mosolygott és nevetett.

Nem volt aznap semmi produkció, nem volt cirkusz, sem színház, sem körhinta, mégis este az emberek úgy tértek haza, hogy az idei volt a legjobb ünnep. A királylány mosolygott és nevetett. És attól kezdve ez mindennap így történt. De hát hogy alakultak így a dolgok?

A nagy nevettető előző este bement a királyi várba, és kinyitották neki a vendégszobát. A vendégszobát, ami közvetlenül a királylány szobája mellett volt. Megvárta, amíg lemegy a nap, odament a falhoz, és megkopogtatta. Azután hangosan így szólt:

- Koma, gyere csak elő!

És halljatok csodát, egyszer csak a fal egyik repedéséből előmászott egy tücsök. A nagy nevettető azt mondta neki:

- Tücsök koma! Miért nem hagyod te a királylányt aludni? Amikor éppen elaludna, te ciripelni kezdesz a résben. De csak röviden, hogy amikor felébred, akkor ne tudja, miért történt. Csak azt érezze, hogy nem tud aludni. Aztán ismét elaludna, és amikor már majdnem sikerül, akkor megint cirpelsz egy rövidet. Miért van ez?

A tücsök így felelt a nagy nevettetőnek:

- Ez azért van, mert tíz évvel ezelőtt, amikor a királylány még kislány volt, kijött egyszer a társaival a rétre fogócskázni. És amint szaladt, rálépett az én menyasszonyomra, és szegény menyasszonyom ott helyben szörnyethalt. Én addig ciripelek itt a falban, amíg a királylány nem kér bocsánatot.

- Ó - mondta a nagy nevettető -, te, tücsök! Ő nem is tudja,hogy mit tett. Véletlenül történt, észre sem vette. Ezért aztán bocsánatot sem tud kérni miatta!

A tücsök elgondolkodott:

- Lehet, hogy igazad van.

- Figyelj, tücsök! - mondta a nagy nevettető. - Te itt élsz tíz éve ebben a falrepedésben, és csak arra gondolsz, hogy ne tudjon elaludni,igaz? Pedig neked a mezőn volna a helyed! Ott süt a nap, ciripelhetsz kedvedre, ott gyönyörűséggel hallgatja a mező többi állata, itt meg csak álmatlanságot okozol. Tudod mit? Gyere, ugorj be a köpenyem zsebébe, kimegyünk a várból, a mezőn szabadon engedlek, ott aztán ciripelhetsz. Sőt, találhatsz magadnak másik menyasszonyt.

A tücsök bólogatott:

- Jól van, induljunk!

Így történt, hogy éjnek idején a nagy nevettető valóban elhagyta a várat, a mezőn szabadon engedte a tücsköt, a királylány pedig olyan jól aludt, mint már évek óta soha, egészen másnap reggel tízig. Akkor kinyitotta a szemét, egyből mosolygott, nevetett, és kiment az emberek közé.

(Mk 2,1-12)

Amikor nevettetést várunk, általában látványosságot várunk. Amikor az evangéliumban az írástudók gyógyulást várnak, akkor látványos csodára számítanak. A csöndes gyógyítással, a kevésbé harsány nevettetéssel sokan nem tudnak mit kezdeni, mert nem elég látványos.

Amikor Jézus azt mondta a bénának:

- Fiam, bocsánatot nyertek bűneid — legalább akkora gyógyulás történt, mint amikor arra szólította föl:

- Kelj fel,fogd ágyadat, és menj békével.

A második egy látványosabb gyógyulás, míg az első rejtett. Mind a kettőnek megvan az értéke, a szerepe. Nem szabad abba a vakságba esnünk, hogy csak a másodikat fogadjuk el valódinak.