Egy napsütötte reggelen, ott, ahol az erdő a réttel találkozik, a szélső fák alatt fölébredt a harmatgomba. Nyújtózott egyet, kinézett a rétre, és örömmel így szólt:

- Milyen szép zöld ez a rét! Nyugalmat ad nézni, amint a fű hullámzik.

Aztán eszébe jutott valami: „De hiszen én is zöld vagyok! Ez a gombák közt ritkaság! Ugyanolyan a színem, mint a rétnek. És ha Isten ilyen szépnek teremtette a rétet, és a földünk tele van mezővel, zöldellő füvekkel, fákkal, akkor Istennek bizonyára a kedvenc színe a zöld. És ha Istennek a kedvenc színe a zöld - gondolta a harmatgomba -, akkor engem szeret a legjobban. Én vagyok a legigazibb gomba!"

Készített is magának egy kis táblát, és kiszögezte a fa törzsére, amelyiknek a tövében nőtt. Ez volt a táblán: „A LEGIGAZIBB GOMBA."

Ekkor azonban borízű hang szólalt meg a szomszédos fa alól, a kékhátú galambgomba odaszólt a harmatgombának:

- Mi az, hogy te vagy a legigazibb gomba? Ezt meg miért gondolod? A harmatgomba megmagyarázta:

- Én zöld vagyok, a rét is zöld, sok zöld van, Isten szereti a zöldet, engem is szeret.

A kékhátú galambgomba rosszmájúan kacagott:

- Egy kicsit jobban is elgondolkozhattál volna! Hol lakik a Teremtő? Hát nem odafönt? Az egész égbolt, a lakása kék. Ugyan melyik lehet az ő kedvenc színe? Holtbiztos, hogy a kék! Tehát én vagyok a legigazibb gomba! - kidüllesztette a kalapját.

A harmadik fa alól egyszer csak megszólalt a rókagomba:

- Ne szórakozz már, kékhátú galambgomba! Neked csak a neved kékhátú, nem is vagy kék! Csúnya pancsolt lila, vagy nem is tudom, milyen színű vagy. Nézz meg engem! Szép sárga, helyenként narancsszínben pompázom. És nézz föl az égre! Igaz, hogy az egész ég kék, de a nap, amitől a fényt meg a meleget kapjuk, és ami ezáltal a legjobban hasonlít a Teremtőre, az bizony sárga. Én azt gondolom, hogy a legigazibb gomba én vagyok, mert a Teremtő a sárga napot szereti a leginkább.

No erre aztán nagy kuncogás hallatszott a negyedik fa alól, ahol a légyölő galóca lakott. Ő így érvelt:

- Rókagomba, hogy gondolod ezt? Tele van a föld zölddel, az összes mező zöld. Tele van az ég kékkel, az egész égbolt kék. Ott ragyog rajta a nap, elbújni sem lehet előle. De az Isten egy művész! Gondoljatok a kövekre! A kövek közül is a legértékesebb a legritkább, a gyémánt. Nem az, ami minden útszélen tömegével hever szétszórva. Mi a legritkább szín a világon? Nézzetek szét! A piros. Itt az erdőben csak az én kalapom piros, esetleg még néhány szem szamóca vagy málna ilyen színű. Biztos, hogy az Istennek ez a kedvenc színe! Vitatkozni kezdtek. A rókagomba visszavágott neki:

- Te, légyölő galóca, te nem szép vagy, hanem cifra. Ha az Isten művész, akkor nem fog ilyen cifra gombát alkotni, vagy legalábbis nem azt találja a legszebbnek. - Én is azt gondolom - folytatta a rókagomba -, hogy Isten művész, de a művész az eredetit szereti. Ha neked nem lenne az a fehér pöttyökkel telepöttyözött piros kalapod, hol lennél? Ugyanolyan vagy, mint az átlagos gomba, amit a piacon árulnak, a csiperke. Van egy kalapod, van egy törzsed. De nézz rám! Nekem különleges alakom van - dicsekedett a rókagomba -, szeszélyes és mégis szép.

No - gondolta a légyölő galóca -, majd mindjárt adok én a te alakodnak! És odaszólt a csigának, ami ott mászott mellette:

- Te csiga! Mássz oda a rókagombához, és rágd meg egy kicsit! Jó?

A csigának több sem kellett, odamászott a rókagombához, és elkezdte rágni. Na, ekkor már a Teremtő is lenézett az égből, és megcsóválta a fejét:

- Nem lesz ez így jó, hogy ezek a gombák így háborúskodnak! Megkérte a napot:

- Kérlek, süss egy kicsit erősebben!

A nap rákapcsolt, mire nagy hőség támadt. Kiszárított mindent, és ilyenkor a csigáknak nem szabad a napon lenni, mert kiszáradnak.

Úgyhogy a csiga bemászott egy árnyékos bokor alá, ott is bebújt a házába, hogy megmeneküljön. Így a rókagomba csak néhány kis harapást szenvedett. Mégis dúlt-fúlt magában. Megszólított egy arra járó hernyót:

- Hernyó koma! Rágd meg a légyölő galócát! A hernyó azonban így felelt:

-  Kedves rókagomba, nem tudom megrágni a légyölő galócát! A légyölő galóca mérgező gomba, és a mérgező gombákat nem rágják meg az állatok, se a csiga, se a hernyó.

Ezen kicsit elgondolkodott a rókagomba, de aztán új ötlete támadt: - Rendben van, ha nem rághatod meg, akkor menj oda a fenyőhöz, ami alatt nő, és súgd meg a fenyőnek, hogy a legnagyobb tobozát pottyantsa a légyölő galóca fejére, és akkor behorpad a kalapja!

- Jól van, ezt megteszem - mondta a hernyó. Odamászott, súgott valamit a fenyőfának.

Ekkorra azonban a Teremtőnek már elege lett ebből. Összehúzta a kék égen a viharfelhőket, és zuhogni kezdett az eső. Csapkodtak a villámok, dörgött az ég, és a gombák ott kucorogtak a kalapjuk tövében, várták, hogy vége legyen az ítéletidőnek.

Ekkor az egyik bokor tövéből az öreg vargánya békességre intő szózatát hallották:

- Látjátok, rakoncátlanok, mire jutottatok a veszekedéssel? Miért nem kértétek meg magát a Teremtőt, hogy igazságot tegyen köztetek? Nosza, még most sem késő, járuljatok elé!

Úgyhogy a harmatgomba, a kékhátú galambgomba, a rókagomba meg a légyölő galóca engedelmesen kiáltozni kezdett:

- Teremtő, szólj egy szót hozzánk, tegyél igazságot!

A Teremtő elmosolyodott, és széjjelhúzta a felhőfüggönyt. Ismét kisütött a nap, és az égen megjelent a szivárvány. Nézték a gombák. Mind a négy gomba nézte.

- Hát ebben az összes szín benne van! A zöld, a kék, a sárga, a piros, a narancssárga és a lila is. Akkor hát mindegyikünk legigazibb gomba!

Ebben megnyugodtak, csak a vargánya nézte nyugtalanul a szivárványt, hogy a barna csík miért hiányzik belőle. De aztán a szivárvány szertefoszlott, ő pedig kortyolt egy jóízűt az összegyűlt esővízből, és mivel leszállt az este mindnyájan nyugovóra tértek.

(1Kor 1,10-13)

A mai szentleckében Szent Pál apostol azt írja, hogy a városban pártoskodás dúl. Mert van, aki Pállal tart, van, aki Apollóval, van, aki Kéfással, van, aki Krisztussal.

A pártoskodás gyakran úgy indul, hogy az emberek azt hiszik, hogy az az egy szín, amit ők kaptak a Teremtő Istentől, a legigazibb. Hogy ők képviselik leghitelesebben Istent, az Ő gondolatait, igazságát. A másik ember színét alacsonyabb rendűnek tartják. Isten ezért néha vihart kavar közöttünk, de a vihar után mindig megmutatja a szivárványt, és arra tanít minket, hogy az Ő végtelenségéből, akármennyire gazdagok vagyunk is, valamennyien csupán egyetlen szín vagyunk. És ezek a színek nem fontosabbak vagy kevésbé fontosak, hanem egyenrangúak, és ha pártokra szakadás helyett a magunk színeit beadjuk a közösbe, akkor együtt képviseljük Isten összetettségét és gazdagságát.