Volt egyszer a régi időkben egy királyság. Ennek a királyságnak nagyon különös zászlója volt. Sötétkék, majdnem fekete alap közepében egy aranyszínű pont ragyogott. Ez az Esthajnalcsillag volt, a sötétkék posztó pedig az éjszaka előtti, illetve a kora hajnali ég színére emlékeztetett.

Ennek az országnak a lakói úgy hívták az Esthajnalcsillagot, hogy Isten szeme. Isten felnyitja a szemét este az égen, és figyelmeztet, hogy fejezzük be a munkát, térjünk nyugovóra, mert jön a sötét éj; és felnyitja a szemét hajnalban, biztat és reményt ad, hogy felkel a nap, meleg lesz és világosság.

Napközben az emberek úgy élték az életüket, mint bármilyen más ország lakói. Egy szép napon a királylány, aki már eladósorban levő hajadonná serdült, kikocsizott az erdőbe a barátnőivel és szolgaseregével. Volt egy kis tó nem messze a kastélytól, ott akart fürödni.

Igen ám, de útközben, amikor a tó felé kocsikázott, megtámadták őket a rablók. Mert rablók is voltak ebben az országban. Nem volt olyan nyugodt és békességes, mint amilyennek a kastély környékén látszott. Az erdő, a sötét erdő tele volt haramiával. Nagyon megijedt a királylány:

- Jaj, mi lesz most?

Ám ekkor az erdőből előlépett egy ismeretlen lovag, talpig páncélban, leeresztett sisakrostéllyal, és a rablók közé ugratott. Kihúzta a kardját, és aprítani kezdte őket. Több sem kellett a rablóknak, megijedtek, és inaltak be az erdő fái közé. Habár sokan voltak, ettől az egy lovagtól visszarettentek.

Amikor már nyugalom és béke volt, a királylány kiszállt a hintóból és azt mondta:

- Köszönöm, lovag, hogy megmentetted az életemet! Mutasd meg magad, hadd lássam az arcodat!

De a lovag nem húzta föl a sisak rostélyát, hanem egy ideig szótlanul állt, aztán fölszállt a lovára, és elvágtatott.

Teltek-múltak a napok, közeledett az ország ünnepe. Minden évben egyszer nagy sürgés-forgás támad a kastélyban. A kastély népe fölkel már kora hajnalban, hogy lássák a Hajnalcsillagot, az Isten szemét. És amikor fölkel a nap, megszólalnak a kürtök, annak jeléül, hogy lovagi torna kezdődik. Lovagok érkeznek az ország minden tájáról megmérkőzni egymással. A bajvívás addig tart, amíg az Esthajnalcsillag ismét föl nem tűnik az égen. Ekkor ünnepi vacsorát rendeznek a bajnokok tiszteletére.

Ez az év azért is különleges volt, mert most lett felnőtt a királylány, és a király - ahogy az ország hagyományai kívánták - kihirdette, hogy az idei torna győztesének adja a lány kezét.

A királylány reménykedett, hogy hátha az ismeretlen lovag is megjelenik majd, aki megmentette őt a rablóktól. Amikor fölkelt a Hajnalcsillag, és az egybegyűltek énekkel köszöntötték, ő csak tekintgetett jobbra-balra, hogy érkeznek-e már a lovagok, és ott van-e közöttük az ismeretlen. Ott volt bizony! Méltóságteljesen bevonult a lován.

Elkezdődött a játék. Az volt ám a haddelhadd! A lovagok kopjákkal meg kardokkal vívtak, kiütötték egymást a nyeregből. És mire leszállt az est, egyetlen lovag maradt győztesen a porondon: az ismeretlen.

Ujjongott a tömeg, mert a királylány közben mindenkinek elmondta, hogy ő volt az, aki az erdőben megmentette az életét a haramiáktól. Így hát a király is örült, hogy ez az ismeretlen lovag lett a győztes. Fölállt a helyéről és a bajnok felé fordult.

- Mutasd az arcod, jó lovag!

Ezer meg ezer ember állt, ágaskodtak a kisebbek, nézték, hogy amikor a lovag fölemeli a sisak rostélyát, akkor lássák, hogy ki is ő. De most sem történt semmi. A lovag megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a messzeségbe.

Nagy csalódás volt. A királylánynak talán még a könnye is kicsordult. Dicséretére legyen mondva, hogy panaszszó nélkül ülte végig a vacsorát, amelynek végén közösen énekeltek, majd ki-ki nyugovóra tért.

A királylánynak nem jött álom a szemére, ott sóhajtozott a hálószobájában. Amint búslakodott, egyszer csak kinézett az ablakon, és úgy látta, mintha a kastély melletti dombtetőn ott lenne a lovag. Ott ül és csak néz az éjszakába.

Gyorsan magára vett egy szép kis hermelin palástot, és kiosont a kastélyból. Elindult a domb felé. Amikor fölért a dombtetőre, csalódottan látta, hogy nem ezen a dombon ül a lovag, hanem a következőn.

Lesietett a dombról. A következő már egy kisebbfajta hegynek is beillett, mégis fölkapaszkodott rá, de megint ugyanaz a szomorúság érte: rosszul látott. Nem ennek a kis hegynek a tetején ül a lovag, hanem még messzebb, egy nagy, magas hegy tetején.

A királylány egész éjjel gyalogolt, míg végre, hajnal tájban fölért a magas, kopár, sziklás hegy csúcsára, és a hegytetőn valóban ott ült a lovag.

Már vártalak - mondta csöndesen.

A királylány fölragyogott.

- Vártál? És most végre megláthatom az arcodat?

A lovag fölemelte a sisak rostélyát, s a tekintete úgy ragyogott, mint a Hajnalcsillag, az Isten szeme, ami ugyancsak akkor bukkant föl az ég alján.

- Én vagyok a Hajnalcsillag fia - szólt a bajnok. - Azért jöttem, hogy vigyázzak rád, amint Isten szeme vigyáz országod népére.

Levette a vaskesztyűjét - mert a lovagoknak vaskesztyűjük is van -, kézen fogták egymást, és elindultak lefelé a hegyről. Mire fölkelt a nap, otthon voltak a kastélyban, aludtak egy nagyot az éjszakai túra után, másnap pedig megülték a lakodalmat, elkezdődött a nagy dínomdánom.

(Mk 9,2-8)

A lovag nem emelte föl a sisakját sem akkor, amikor a rablókat legyőzte, és a királylány ott állt barátnői körében, sem akkor, amikor megnyerte a lovagi tornát. Mert amikor az ember valami fontosat mutat meg magából, az mindig intim dolog, amikor csak kevesen lehetnek jelen.

Ezért van az, hogy Jézus még az apostolok közül is csak hárommal: Péterrel, Jakabbal és Jánossal megy föl a Tábor-hegyre. Azokkal a tanítványokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, mert ami az ő isteni arca, azt nem lehet a tömeg előtt megmutatni.

Ezért válaszol Jézus egy másik történetben elutasítóan a farizeusoknak, amikor ők jelet kívánnak tőle:

„Ez a nemzedék hitetlen nemzedék. Nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét" - és otthagyja őket.

Jézus azonban mindnyájunkat meghív a betlehemi barlang intimitásába, ahol csak a csillag jelzi az ő megszületését. Hív bennünket a hegy kopár magasára, ahol színében elváltozik, ruhája fehér lesz és ragyogó. És odahív minket majd húsvét hajnalán a sírhoz, hogy találkozhassunk Vele, a feltámadottal. Kihív minket a hétköznapjainkból, ünnepeket készít számunkra, amikor rácsodálkozhatunk arra, hogy Ő nem egyszerűföldi lény, hanem Isten Fia.