Élt egyszer egy legény, aki igen sokat járt-kelt az erdőben. Szerette a madarak énekét hallgatni; nézni, ahogy tavasszal virágba borulnak a fák.

Egyik nap, amikor az erdő ösvényeit járta, meglátott az avaron egy cinegét. A cinke ott feküdt, beteg volt, eltört a szárnya, nem tudott repülni. A legény lehajolt hozzá, megnézte, a kezébe vette. Még soha sem látott madarat ilyen közelről. Tetszett neki a kis fekete feje, sárga tollai.

Megszólította:

- Ne félj semmitől, kismadár! Látom, eltört a szárnyad. Minden nap eljövök hozzád, hozok neked élelmet, addig, amíg meggyógyulsz, és így nem kell elpusztulnod.

A cinege pedig elkezdte énekelni a nyitnikéket és mindenfélét, amit a cinegék tudnak. A legény hallgatta, nagyon tetszett neki a madár éneke.

Amikor másnap visszatért, hozott neki egy jó kövér hernyót. A cinege bekapta az ízletes falatot, és ismét énekelt.

Teltek a napok és a hetek, meggyógyult az eltörött szárny. A madár ismét egészséges volt, vidáman röpködött.

Akkor a legény így szólt hozzá:

- Nagyon megtetszettetek nekem ti, cinkék! Szeretném, ha idehívnád a társaidat, és énekelnétek nekem. Én ezután is minden nap kijövök, hallgatni az énekszót.

Másnap, amikor jött a legény, az erdei tisztáson már három cinke várta. Ő a zsebébe nyúlt, és elemózsiával kínálta őket:

- Tessék, lássatok hozzá! De mi lenne, ha holnap még több madár jönne? Akkor még szebb lenne az ének.

Így aztán, ahogy teltek a hetek, a tisztás megtelt cinkékkel. Először öten, aztán tízen, húszan, végül már százan voltak. Egy nagyszázfős kórus dalolt minden nap a legény örömére.

Igen ám, de egy idő után a cinkék mondogatni kezdték:

- Szép dolog az éneklés, de most már elérkezett a fészekrakás ideje, úgyhogy nekünk a magunk életével is törődnünk kell. Nem jó az, ha mindig te táplálsz bennünket, mi pedig csak énekelünk. Nekünk magunknak kell megszerezni az eledelt, és meggyógyítani a fákat, hiszen ott élnek bennük a férgek, amik elpusztítják őket.

A legény megnyugtatta őket:

- Ne törődjetek semmivel! Én hozom nektek továbbra is napról napra az eleséget, sőt, fészkeket készítek nektek, nem kell magatoknak a fészekrakással bajlódni. Ti csak énekeljetek!

Így telt-múlt az idő. A legény odahaza szalmaszálakból meg ágakból megpróbált fészket rakni, ahogy a cinkék szokták. Az első próbálkozások nem hoztak valami fényes eredményt, de aztán belejött, és egész formás kis fészkeket gyártott. Kivitte a tisztásra, és némelyik már tetszett is a madaraknak. Beköltöztek, és ott énekeltek.

És ez így ment több éven keresztül. Ám ez az élet a legénynek egyre fárasztóbb lett. Egyre több volt a madár, és otthon már mással sem foglalkozott, csak eledelt keresett a cinkéknek, meg fészkeket készített. És amikor kiment közéjük, már nem volt olyan jókedvű, mert fáradt volt, végül már éjszaka is szalmaszálakat fűzött egybe, és hernyókat keresett, hogy el tudja látni a nagy cinkeállományt. A cinkék pedig énekeltek, énekeltek.

Egyik nap aztán, amikor a legény egy nagy szatyor fészekkel a kezében és hernyókkal a zsebében ballagott az ösvényen, egyszer csak meglátott egy pacsirtát. A pacsirta csodálatosan trillázott.

- Milyen szép hangja van! - a legény elbűvölten állt. - Ehhez képest a cinkék éneke szürke és unalmas, még ha százan fújják, akkor is!

Megkérte a pacsirtát:

- Te szép szavú madár, énekelj nekem!

A pacsirta énekelt, dalolt, majd elvezette a legényt a fészkéhez. És a legény ezután minden nap odajárt, hallgatni a pacsirtát. A cinkék pedig ott ültek a tisztáson, és várták őt.

- Mi lehet vele? Beteg? - aggódtak. - Látogassuk meg! De hát nem tudjuk, hol lakik. Mindig ő jött hozzánk. Vagy szétszóródjunk? Térjen vissza mindegyikünk a maga bokrába, odvába? De hát itt vannak a fészkeink, itt kapjuk az ennivalót. Várjunk még egy napot!

Vártak egy napot, akkor sem jött a legény. Még egy napot vártak, akkor sem jött. Ekkor már komolyan gondolkodni kezdtek azon, hogy mindenki visszatérjen a maga régi lakhelyére, mert a legénnyel valami történt, ők pedig élelem nélkül nem tudnak sokáig életben maradni.

Így hát a cinkék szerteszálltak, otthagyták a tisztást, és rájöttek arra, hogy az évek során elfelejtettek fészket rakni, sőt, eledelt gyűjteni is elfelejtettek, mert mindezt a legény adta nekik. És most nagyon nehéz volt mindezt újra megtanulniuk. Néhányan el is hullottak közülük. A többség pedig nagy nehezen, hosszas munka után tanult meg újra visszailleszkedni az erdő rendjébe, és élni a maga életét.

Talán azóta van, hogy a cinkék óvatosak az emberrel. Ha meglátják az embert, nem repülnek oda a vállára, nem énekelnek, hanem megtartják a kellő távolságot. Ha közeledni próbálunk hozzájuk, bizony félénkek és elrebbennek. Hálásak, ha a madáretetőbe magot szórunk nekik, és ott eszegetik, de ha oda akarunk menni a közelükbe, mindjárt egy kicsit távolabb húzódnak, megvárják, amíg elmegyünk, és akkor térnek vissza.

(Jn 14,15-21)

Jézus a mai evangéliumban azt mondja az apostoloknak, hogy „Elmegyek, de nem hagylak árván titeket!"

Hasonló helyzetben van, mint a mesebeli legény. Tudja, hogy el kell mennie. Ő annak idején elhívta ezeket az embereket, és tanítványaivá tette őket. Azok föladták a halászmesterséget, otthagyták a hálót, a hajót, mindenki a maga munkáját, és eljöttek Jézussal tanulni azt az új dolgot, hogy mit jelent apostolnak lenni. Jézus most elmenni készül. De Jézus nem tette volna jól, ha csak úgy magára hagyja őket. Ha azt mondta volna: „Én most elmegyek, kezdjetek magatokkal, amit akartok!" Az apostolok ugyanígy értetlenül álltak volna: „Most mit tegyünk, mihez kezdjünk? Menjünk vissza, próbáljuk élni a magunk régi életét?"

Jézus azt mondja, hogy „Nem hagylak árván titeket. Elküldöm nektek a Szentlelket, aki olyan lesz, mint én voltam. Aki vezetni és irányítani fog benneteket."

A mai evangélium fölteszi nekünk a kérdést, hogy az a sok dolog, amivel az életünkben foglalkozunk, amibe belekezdünk, azt tudjuk-e ezzel a Jézusi felelősséggel folytatni és befejezni. Vannak-e dolgok az életünkben, amiket árván hagyunk, amiket elkezdünk csinálni, és aztán gazdátlanná téve félbehagyjuk őket, mert önzésből, vagy talán a józanság hiányából nem mérjük föl az erőnket, és nagyobb dologba fogunk bele, mint amit végbe tudunk vinni?

Jézus azt tanítja, hogy az egyik legfontosabb dolog ezen a földön, hogy ha belépünk egy történetbe, egy kapcsolatba, akkor azért felelőssé válunk, és valami módon végig kell vinnünk. Nem hagyhatjuk árván azokat, akikkel kapcsolatba kerültünk.