A tölgyerdő ritkásabb részén, ahol a falombok között csíkokra szabdalva süt be a nap, s fényében porszemek szálldosnak, ahol moha borítja a tölgyek alját, ott sütkéreztek csoportosan a bodobácsok, s a porszemeket nézve álmodoztak arról, mennyire szeretnék, ha nekik is szárnyaik lennének, s röpködhetnének, mint a katicabogarak. Naphosszat bóklásztak a mohaszőnyegen, de alkonyatkor ki-ki igyekezett vissza az odvába, mert a sötétben rosszul láttak, s féltek az éjszakai erdő fenyegető rémeitől.

Egyik nap az erdőre különös gyorsasággal köszöntött rá az éj. A bodobácsok egészen összezsúfolva szorongtak, mert az öreg Samu bácsi, az egyik rozzant bodobács nem sokkal alkonyat előtt elindult, hogy sétáljon egyet, kinyújtóztassa egy kicsit az ízelt lábait, és a váratlanul rájuk törő vaksötétben hiába szólongatták, nem felelt. Amint vártak, várakoztak s füleltek - mert hallásuk megélesedett a koromfekete éjszakában -, meghallották a vén Samu lépteit.

- Bodobácsok, merre vagytok? - kiáltozott szegény öreg.

-  A keresztes pók hálója közelében jár - suttogták rémülettől elfúló hangon.

- Jaj, mi lesz vele? Csak bele ne sétáljon a csapdába!

Kiáltani akartak, de elkéstek. Samu bátyó elhasalt az egyik kifeszített pókfonálban, a gonosz pók pedig egyből ott termett, belecsípett és beforgatta a hálójába.

Az ijedségtől reszkető bodobácsok ott lapultak egymás mellett egész hajnalig. Amikor rájuk virradt, a legbátrabbak elmerészkedtek a pókháló közelébe, és saját szemükkel is  meggyőződhettek róla, hogy bizony Samu bácsit valóban befonta a pók, ott csüng élettelenül.

Nagy szomorúságban és gyászban telt a nap. Aztán a következő éjjel, amikor még mindig a történtek hatása alatt álltak, azt látták, amikor még mindig a történtek hatása alatt álltak, azt látták, hogy a csillagoktól szikrázó égbolton az egyik csillag zuhanni kezd a föld felé.

- Hullócsillag! - csodálkoztak a bodobácsok.

S képzeljétek csak, a csillag végigszántotta az eget, s egyenesen oda hullt le az erdőbe. Ott világított, tőlük néhány arasznyira. Kúszva-mászva közelítettek felé, hát egyszer csak látják, amint megmozdul, s nem más, mint egy apró legényke, kezében egy lámpával. Észrevette a bodobácsokat, rájuk világított és megszólította őket:

- Én vagyok a Lámpás Vili! Azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. A bodobácsok megörültek, odagyűltek Lámpás Vili köré, és egymás szavába vágva mesélték:

- Képzeld, éppen tegnap történt, hogy a nagy keresztes pók behálózta az öreg Samut. Nem tudnál valahogy segíteni rajta?

- Dehogynem - felelte Lámpás Vili, mintha ez lenne a világon a legegyszerűbb feladat -, menjünk, nézzük meg!

Magasra emelte a lámpáját, hogy a bodobácsok is jól lássanak, akik tétovázva, lopva egymásra pillantva követték. Megálltak a pók hálója előtt, és Lámpás Vili hangosat kiáltott:

- Hé, keresztes pók! Engedd szabadon az öreg Samut!

A keresztes pók dermesztő kacajra fakadt a hálója szögletében:

- Hogy engedhetném el? - mulatott. - Már nem is él az öreg csont. Jót lakmároztam belőle.

Lámpás Vili viszont, mit sem törődve a gonosz szövőmester szavaival, határozottan folytatta:

- Öreg Samu, halld meg szavamat és gyere le!

S halljatok csodát, ahogy a lámpa fénye rásütött a pókhálóra, a fonalak, amivel az áldozat tetőtől talpig be volt pólyálva, egyszerre elszakadtak. Az öreg Samu lepottyant a földre, visszanyerte az életerejét, és odamászott a többi bodobács közé.

Volt nagy öröm!

-  Samu bá' visszatért! - ujjongtak, és nagy ünnepet tartottak aznap éjjel.

Teltek-múltak a napok. A keresztes pók bosszút forralt, hiszen mióta Lámpás Vili ott volt az erdőben, alig sikerült valami ínyencfalatra szert tennie, mert akármelyik bodobács eltéved, egyből kiabál, hogy:

- Lámpás Vili segíts! - Vili pedig szalad a lámpával, megtalálja, és visszahozza a csapathoz.

Úgyhogy a pók gonosz cselt szőtt. Egy leheletfinom, könnyű hálót, amit szinte látni sem lehetett, kifeszített két fa között, úgy, hogy az pont egy nagy pocsolya előtt húzódott.

Amikor leszállt az est, a pók elváltoztatta a hangját, mintha egy bodobács panaszkodna a közelben:

- Lámpás Vili, gyere, segíts rajtam, eltévedtem!

Vili szaladt a lámpával, nem vette észre a kifeszített pókhálót, megbotlott benne, beletoccsant a pocsolyába, kirepült a lámpa a kezéből, szintén bele a vízbe, és kialudt. Teljes sötétség lett. A pók csak erre várt. Odamászott, Lámpás Vilit is befonta, és fölcipelte a pókhálóba.

- Jó lakoma lesz - dörzsölte össze a lábait elégedetten.

Szegény bodobácsok végképp elkeseredtek. Megmentőjük, jótevőjük is kelepcébe került. Ott sóhajtoztak a fatörzsön. Sóhajtoztak egy napig, két napig. Napközben elmerészkedtek a mérges pókig; látniuk kellett, hogy Vili ott függ kifeszítve ég és föld között, a gaz pók pedig ott vigyorog rájuk a háló szögletéből:

- Na, bodobácsok, most ki segít rajtatok?

Aznap éjjel egészen sötét volt, a csillagok sem világítottak. Az elkeseredett bodobácsok megdöbbenve látták, hogy valami fény közelít imbolyogva az erdei ösvényen.

- Ez Vili lesz - reménykedtek az optimisták.

- Hogy lehetne Vili, o ott raboskodik a hálóban, szegény, talán már nem is él. Megette a pók - hitetlenkedett a borúlátók tábora.

Egyre világosabb lett.

- Márpedig ez Vili lesz - állították egyre határozottabban az élesebb szemű bodobácsok. - De nincs nála lámpa!

Valóban ő volt, tényleg nem volt nála lámpa, és mégis világosságot árasztott. Vili megérkezett közéjük, és azt látták, hogy ő maga a fény. A szeme, a tekintete, a kezei. Ahol Vili megjelent, lámpa nélkül is világosság támadt körülötte.

Nyugodtan becsukhatjátok a szátokat - szólt huncut mosollyal -, még bemegy a hideg levegő és meghűltök.

A bodobácsok azonban nem csukták be a szájukat, hanem éljenzésben törtek ki. Vili pedig még sokáig velük maradt, hogy ne kelljen félniük az éjszaka sötétjében.

A tölgyerdő fái lehullatták leveleiket, ágaik fehér kesztyűbe bújtak; a bodobácsok téli álomba merültek. Majd lassan enyhülni kezdett az idő, hosszabbodtak a nappalok, az erdő állatai újra megkezdték nyüzsgő életüket. S amikor már minden talpalatnyi hely virágba-és zöldbe borult, Lámpás Vili maga köré gyűjtötte övéit.

- Kedves bodobácsaim - szólította meg őket -, nekem vissza kell térnem otthonomba, viszont nem akarom, hogy segítség nélkül maradjatok. Tudom, hogy a fény milyen komoly segítséget jelentett számotokra mindig, amikor valamelyiktek eltévedt az erdőben, és nem találta meg a hazavezető utat.

Ezekkel a szavakkal fölállt, és a bodobácsok közül kiválasztott néhányat. Így szólt hozzájuk:

- Gyertek ide körém, ti lesztek azok, akik a jövőben társaitok segítségére lesztek. Miután elhagytalak benneteket, ne szóródjatok szét, hanem maradjatok együtt, és várjatok türelemmel.

Szavai végeztével Lámpás Vili fölállt, és elindult a messzeségbe, egyre halványabban imbolygott a fénye az erdei ösvényen, egyre távolabb-távolabb, végül már csak pislákoló mécslángnak tűnt. A bodobácsok szomorúan néztek utána, de reménykedtek, hogy eztán sem maradnak árvák, sorsuk ismét jobbra fordul valahogy.

A kiválasztottak pedig a rákövetkező napokban nem mozdultak el a fa tövéből. Vártak, vártak, bár pontosan maguk sem tudták, hogy mire. Eltelt egy nap, eltelt kettő, s nem történt semmi. A többi bodobács ezalatt csak kisebb sétákat mert tenni, féltek, hogy eltévednek, mert fény nélkül bizony nagyon nehéz biztonsággal róni az utakat.

Aztán egy napon, amikor Vili távozása óta talán több mint egy hét is eltelt, friss, tavaszi szellő kezdett fújni. A kiválasztott bodobácsok úgy érezték, egészen könnyűvé váltak, s olyan kívánság ébredt bennük, ami bodobácsszívben eddig még soha: bárcsak fölemelkedhetnének a levegőbe, és repülhetnének a fák között.

S a csoda folytatódott: a szellő gyöngéden vállaira vette őket, fölemelkedtek a magasba. Szárnyakat bontottak, s könnyedén szálltak a lombok között. Körültekintve tágra nyílt szemmel látták, hogy amerre elhaladnak, mintha oszlana a sötétség, és a világosság forrása ott keresendő valahol a közelükben. Repülés közben egy-egy pillanatra hátratekintve látták, hogy ők maguk világítanak! A kiválasztott bodobácsok apró fénypontokként keringtek a magasban, pontosabban már nem is bodobácsok voltak, hanem szentjánosbogarak.

Azóta szokás az erdőben, hogy a szentjánosbogarak esténként fényükkel segítik a földön mászó kis társaikat, ha azok véletlenül eltévednek. Odarepülnek melléjük, és a lámpájukkal világítanak, hogy minden bogár hazataláljon.

(Jn 11,1-44)

A mai evangélium egy kicsit előrevetíti már a nagypénteknek és a húsvétnak, az életnek és halálnak nagy küzdelmét. Lázár halálában és feltámasztásában a halál és az élet megvív egymással. Időlegesen elragadja a halál Lázárt, és Jézus időlegesen visszaadja őt az életnek, egy kisebb győzelmet aratva ezzel a halálon. Azért csak kisebbet, mert bár Lázár föltámadt, de amikor majd eljön az ideje, újra meg fog halni.

A halál azonban, úgy látszik, hogy nem törődik bele ilyen egyszerűen, hogy legyőzzék, és az ellen fordul, aki őt csúffá tette. Nagypénteken sikerül a gonoszság erőinek elérni azt, hogy magát a halál legyőzőjét is élettelenül lássák, és az apostolok teljes reménytelenségben vonuljanak vissza. Húsvétkor viszont kiderül, hogy az élet nem csak ideig-óráig tartó győzelmeket tud aratni a halál fölött, mint Lázár esetében, hanem végleges és teljes győzelmet is; hiszen aki legyőzte a halált, az úgy tér vissza élve, hogy a halál többé már nem diadalmaskodhat rajta.

Ezzel az evangélium bennünket is biztat, felvillantja számunkra a reményt, hogy az elmúlás sohasem kerekedhet fölül, mert az élet, az örök élet győzni fog fölötte.

(ApCsel 1,4-5)

Jézus, mennybemenetele előtt azt parancsolja apostolainak, hogy maradjanak együtt, s várjanak az Atya ígéretére. Ezután elhagyja őket.

Amikor tíz nappal később leszáll rájuk a Lélek, a tanítványok arra ébrednek rá, hogy az a Jézus, aki eddig külső fény volt az életükben - mint Lámpás Vili a bodobácsoknak -, most a maga fényét átadta nekik, és már ők világítanak a többiek számára.