Egyszer régen a távoli királyságokban elterjedt a híre, hogy a nagy kopár hegyen felütötte a fészkét egy sárkány egy barlangban. Összefogtak erre a királyságok. Ott, ahol felnőttkorba lépő királyfi volt, a királyi udvarban minduntalan mondogatták:

- Ej, hát minek tartunk mi királyfit, hogyha itthon marad, a sárkány meg fönt van a barlangban? Most még nem nagyon mozgolódik, de nemsokára elkezd királylányokat rabolni meg egyéb szörnyűségeket véghezvinni.

Úgyhogy két királyfit sikerült is behálózni, akik ráálltak a nagy megmérkőzésre. Útnak indították őket:

- Látjátok? Arra van a hegy, menjetek, győzzétek le a sárkányt, aztán mi majd hősként ünneplünk titeket!

Az egyik királyfit Borostyánnak, a másikat Kócsagnak hívták. Gondolták, hogy együtt mennek, mert kettesben mégis erősebb az ember, mint külön-külön. Elindultak az országúton, és mentek-mentek hátukon az úti batyuval.

Többnapi járóföldre volt a hegy, úgyhogy minden idejük gyaloglással telt. Amint mentek, egy kiadós eső zúdult a nyakukba, ezért aztán betértek egy rengeteg erdőbe, hogy a fák alatt menedéket találjanak. Igen ám, de az eső úgy zuhogott, hogy a rengeteg erdő ösvényeit mind eláztatta. Hatalmas sártenger húzódott mindenütt. Egyszer-csak látják ám, hogy az egyik kis mellékösvényen egy szekér rostokol, ami elé egy szamár van befogva. Egészen tengelyig belesüppedt a sárba. A bakon ült egy különös alak, aki szitkokkal meg ostorcsapásokkal próbálta a csacsit nógatni, hogy húzza már ki a szekeret a sárból, de az szegény, hiába igyekezett, nem sikerült neki, megfeneklett a szekér.

A királyfiak jó szándékú emberek voltak, összenéztek:

- Menjünk, segítsünk neki!

Oda is mentek, felgyűrték a nadrágjuk szárát, begázoltak a sárba:

- Na, barátom, itt vagyunk segíteni! - mondták a kocsisnak. Nekigyürkőztek a vállukkal, taszították, nyomták, lökték azt a kocsit, és nagy nehezen kimozdították a kátyúból.

Az ember odament hozzájuk, és megköszönte a segítségüket:

- Köszönöm barátaim, nélkületek, azt hiszem, itt rostokolhattam volna, amíg fel nem szárad ez az út.

A királyfiak csak most látták, milyen különös ember, érdekes fintorokat vágott, mintha bohóc lett volna, mindig grimaszolt. De nem bohóc volt, hanem vándor bábszínházas. Meg is mutatta a kellékeit a királyfiaknak. Elhúzta a függönyt a kocsi oldaláról.

- Itt van az én bábszínházam. - És elmesélte a történetét, miként jár országról-országra, faluról-falura, és szórakoztatja a gyerekeket.

No, eltelt a délután, az este, ott aludtak; és másnap reggel Borostyán és Kócsag elbúcsúzott:

- Most már nekünk tovább kell mennünk, mert vár a sárkány a hegytetőn.

A bábszínházas megkérdezte tőlük: - Mit kértek cserébe azért, hogy segítettetek? Tudok adni egy játékot, amit én magam készítettem, mert nem csak bábszínházas vagyok, hanem magam is készítek bábukat meg játékokat; s ha ez nem kellene, tudok adni a legutóbbi keresetemből egy aranyat.

Gondolkodtak a királyfiak. Borostyán szólt elsőnek:

- Bevallom, nekem nagyon megcsappant a pénzkészletem, amivel otthon elláttak, én az aranyat kérem.

Kócsag pedig azt mondta:

- No, mutasd azt a játékot, amit készítettél!

A bábszínházas elővett a zsebéből egy diót, melynek az egyik felére egy arcot rajzolt. A szemek, a fülek, az orr, a száj színes gyurmából volt megformázva, és vékony drótokra fölszúrva, melyek apró lyukakon keresztül nyúltak be a dió belsejébe.

- No, most mutatok valamit! - mondta a bábszínházas. - Látjátok a dió hátán ezt a nagyobb rést?

- Látjuk! - különösen Kócsag bólogatott, hiszen övé lesz a játék.

- Fogunk egy legyet - mondta a bábszínházas, és hopp, már el is kapott egyet.

- Beleengedem a dióba, elkezd mászkálni a belsejében, közben megmozgatja ezeket a benyúló drótokat, és a dióarc elkezd grimaszokat vágni. Mulatságosan mozgatja a szemeit meg a füleit.

- Hú, milyen jó játék! - lelkendezett Kócsag. - Tényleg, ugyanolyan grimaszokat vág, mint amilyeneket te!

- Így van - helyeselt a bábszínházas. - Bevallom, egy kicsit magamról formáztam. Csak egyet ne felejts el, ha meguntad a játékot, mindig engedd ki a legyet a dióból.

- Jól van - mondta Kócsag -, megígérem. Zsebre vágta a diót, elköszöntek és továbbindultak.

Aznap este, amikor letáboroztak, megkérdezték egymástól:

- Mit tegyünk, mivel töltsük az estét? Borostyán így gondolkodott:

- Én elmegyek a közeli faluba, mulatok egyet az aranyamból. - Jól van - felelte Kócsag -, csak menj!

Borostyán rácsapott a zsebére, megcsendült benne az arany, és elment. Kócsag pedig ottmaradt, fogott egy legyet, berakta a dióba; a légy mászkált, az arc pedig különböző grimaszokat vágott. És Kócsagnak eszébe jutott a történet a bábszínházassal, akinek a szekerét kihúzták a sárból.

Késő este volt, mire Borostyán megérkezett. Kócsag megkérdezte tőle:

- Jól mulattál?

- Jól mulattam.

- Én is. Másnap továbbmentek, és egy nagy mezőre értek. Egy rétre, ahol egy libapásztorlány legeltette a lúdjait. Az egész mező fehérlett a sok-sok lúdtól. Igen ám, de azt is látták, hogy három megtermett ordas nézte éhes szemmel a könnyű prédát, és nagyon fenték a fogukat a ludakra.

- Segítsünk! - mondta Borostyán.

- Rohanjunk! - mondta Kócsag.

Megragadták a furkósbotjukat, odaszaladtak, és csihi-puhi, elpáholták a farkasokat. Azok vonyítva menekültek vissza az erdőbe.

A libapásztorlány is megköszönte, hogy segítségére voltak. Elmesélte, hogy már néhány éve a szomszédos uraság lúdjait legelteti itt a réten, velük van nap mint nap.

Amikor elbúcsúztak, ő is megkérdezte:

- Mivel hálálhatnám meg a jóságotokat? Éppen tegnap kaptam meg a fizetésemet, egy aranypénzt. Azt nem sajnálom odaadni, mert ha nem segítetek, a farkasok bizony szörnyű kárt tettek volna a lúdjaimban, engem pedig elcsapott volna az uraság. De délelőtt fontam egy koszorút mezei virágokból, azt is odaadhatom.

Ok elgondolkodtak. Borostyán azt mondta:

- Elmulattam a múlt éjjel a pénzemet, úgyhogy én az aranyat kérném, hogy ma este is mulathassak egyet.

Kócsag pedig azt mondta:

- Nekem jó lesz a virágkoszorú.

Megkapták az ajándékokat, és továbbmentek. Amikor rájuk esteledett, újból összenéztek:

- No, most mitévők legyünk?

- Én elmegyek mulatni - mondta Borostyán.

- Én meg itt maradok - mondta Kócsag. - Nekem nincs aranyam. Borostyán elment, mivel már erősen izgett-mozgott a zsebében az aranypénz. Kócsag pedig ott maradt az út szélén, és nézegette a mezei virágokból font koszorút. A virágok kezdtek már egy kicsit fonnyadni, de Kócsagnak azért így is eszébe juttatták a történetet a pásztorlánnyal, aki mesélt az életéről, meg a harcot a farkasokkal, és ez kedves emlékeket ébresztett benne.

Megérkezett Borostyán, és vidáman mesélte:

- Ha tudnád, milyen jót mulattam neked is kedved támadna a faluba menni! Széttáncoltam a cipőmet a falubeli lányokkal.

- Én is jót mulattam - mondta Kócsag -, nézegettem a mezei virágkoszorút itt az út szélén.

Másnap továbbindultak, és a következő nap meglátták a nagy hegyet, amelyről az a hír járta, hogy sárkány tanyázik a tetején.

- Fölmenjünk a hegyre? - szállt inukba a bátorság. - Azért egy sárkány mégsem tréfadolog!

-  Ha már idáig eljöttünk - mondta aztán nekibátorodva Borostyán -, vágjunk neki!

Fölkapaszkodtak a sziklás talajon, és ott látták a hegytetőn a barlangot. Ijesztően csöndes volt.

- Bemenjünk? - Hááát... menjünk.

Lopva bepillantottak, és ekkor Borostyán azt mondta:

-  Te, minket becsaptak. Ez nem is sárkánybarlang. Nincs is itt semmiféle sárkány.

Ahogy a szemük megszokta a félhomályt, azt látták, hogy valami ott felejtett gyolcs hever az üres sírbolt földjén, s mellette egy kendő, külön összehajtva, más helyen.

- Ó - mondta csalódottan Borostyán -, én elmegyek, megkeresem a sárkányt. Biztos egy másik hegyen van.

El is indult, lement a hegyoldalon. Kócsag kikísérte, látta, amint az alakja egyre távolodott, míg végül eltűnt. Aztán arra gondolt, körbejárja a barlangot. Ekkor észrevett egy embert, aki fehér ruhában sétált a fák között.

Kócsag elgondolkodott, és eszébe jutott egy réges-régi történet egy üres barlangról, ami előtt elhengerített sírkő állt.

- Húsvét - motyogta magában. - Az Úr az! - kiáltott fel aztán a megvilágosodás meglepetésében.

Az ismeretlen pedig, akinek arca mind ismerősebbé vált, megszólította:

- Végre rám találtál! Jöjj velem! Együtt vándorolunk tovább, mint két barát.

Elindultak. Kócsag elővette a zsebéből a diót, megmutatta, hogy grimaszolnak a gyurmaszemek - fülek, aztán ő hallgatta, hogy a másik mesél, s ez így ment nap nap után, egészen az idők végezetéig.

(Jn 20, 1-10)

Húsvét hétfőn a locsolkodás idején lehetőségünk nyílik arra, hogy az újra élő Jézust, akivel az előző napokban a szertartásokon találkozhattunk, most meglátogatott rokonainkban, ismerőseinkben láthassuk viszont. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ha a látogatásokért meg a locsolásért cserébe pénzzel akarunk fizetni, vagy pénz reményében járjuk végig a házakat, akkor ezzel nagyon megnehezíthetjük a feltámadt Jézussal és az egymással való találkozást.