Volt egyszer egy falu, s a falu mellett egy kis domb tetején lakott, egyszerű faházban egy remete. Volt egy durván faragott asztala, és két széke, az egyik a látogatói számára. Ágy nem volt a faházban, a remete a földön aludt. A házikóban töltötte a napjait csöndben, imádságban.

Az emberek gondoskodtak róla, nap mint nap följártak hozzá a faluból, többnyire azok, akiknek gondok nyomasztották a szívét, akik valami miatt bánatosak voltak. Igaz, néhanap azért is fölkeresték, hogy az örömeikről mesélhessenek. A remete mindenkit meghallgatott.

Ő maga csak elvétve, ritkán szólt egy-egy szót, az is inkább annyi volt:

- Igen, igen, ez valóban így van. Az emberek mégis megkönnyebbülve tértek vissza a házból a faluba.

Látogatói táplálták, ők hoztak neki ételt.

Egy napon azonban az történt, hogy a remete becsukta a ház kapuját, és elment. Senki sem tudta, hogy hová, miért. Gondolták, majd visszajön.

De aztán eltelt egy hét, két hét, s a remetének se híre, se hamva. No, összeültek a falubeli emberek:

- Mit tegyünk? Remete nélkül maradtunk. Előhívtak két legényt, két fiatal fiút.

- Keressétek meg a remetét! Egyikőtök induljon el napkeletnek, ahol a nagy város van! Ott rengeteg ember él, hátha közöttük telepedett le. Járj szerencsével! - biztatták, s az egyik fiú el is indult napkelet felé.

Napnyugat irányában pedig a végtelen sivatag húzódott. A másikat abba az irányba küldték:

- Menj el, járd végig a sivatagot! Őrizz mindig némi vizet a kulacsodban! És ha a remete nyomára találsz, hozd őt vissza nekünk!

Ismét teltek-múltak a hetek, a hónapok, üresen állt a ház a domb tetején. Néhány hónap elteltével visszajött az a fiú, aki a városban járt. Köré gyűltek az emberek:

- Na mi van, láttad a remetét? De ő csak ingatta a fejét:

- Sok mindent láttam a városban. Képzeljétek, ott az emberek nemcsak a földön, hanem alatta is, sőt a levegőben is utaznak mindenféle járműveken: villamoson, buszon, metrón és repülőgépen; hanem a remetét nem láttam.

A fél falu elcsüggedt, de a másik fele még őrizte a reményt: - No, majd a másik fiú, aki a sivatagba indult, ő biztosan megtalálja!

Ismét teltek a hetek, a hónapok, sőt évek múltak el, de úgy látszik, a másik fiúnak a remetével együtt nyoma veszett.

Az emberek lassan beletörődtek, hogy remete nélkül kell élniük az életüket. Ugyanúgy folyt tovább a munka: a parasztok szántottak-vetettek a földeken, a halászok halásztak, a molnár lisztté őrölte a gabonát. Csak éppen hiányzott valaki, akihez néha föl lehetett menni, mesélni örömükről, bánatukról, aki meghallgatta őket.

Ezért volt nagy esemény több év elteltével is, hogy amikor egy falubeli egyik este napnyugtakor a sivatag felé pillantott, meglátott egy alakot közeledni. A haja ősz volt, ruhája egyszerű darócból, s nagy-nagy loboncos szakáll verte a térdét.

- Visszajött a remete - újságolta a többieknek.

A falu lakossága kitódult a házakból, várták az egyre közeledő alakot.

-  Megjött a remeténk! - kiáltozták egymásnak, és örömükben egymást ölelgették.

Aztán, amikor egész közel ért az ember, akkor látták, hogy ez nem is a remete, ez a másik fiú, aki elment a sivatagba. Csak olyan sokáig volt távol, hogy időközben megnőtt a haja meg a szakálla, és ráncok barázdálták a homlokát.

Amikor odaért hozzájuk, megkérdezték tőle:

- Merre jártál oly sok éven át? Nem találtad meg a remetét? Az ember - mert már nem fiú volt - mesélni kezdett:

- Elindultam a sivatagba. Hónapokig jártam a homoktengert, de az annyira egyformának látszott mindenütt, hogy kis idő után már azt sem tudtam, megfordultam-e már egy-egy helyen korábban, vagy sem.

Egyik este, amikor már kifogytam ételből és italból, egy pálmafához értem, melyen érett kókuszdió csüngött. Mintha engem várt volna, lehullott elém a homokra. Feltörtem, megettem a húsát, megittam a levét és ott aludtam a fa tövében. Másnap reggel indultam volna tovább, de éjszaka egy újabb kókuszdió érett meg az ágak közt, s az is lehullott elém. Ekkor rájöttem arra, hogy hiába megyek nap nap után, hiába vándorlok, nincs több reményem megtalálni a remetét, mint ha leülök a homok közepére, és várom, hogy ő találjon rám. Úgyhogy visszaültem a fa tövébe és vártam.

Teltek a hetek, a hónapok, és egyre világosabbá vált számomra, hogy ez a feladat, amivel ti megbíztatok, teljesíthetetlen. A remeték ugyanis nem azért mennek el, hogy visszajöjjenek.

- És ha erre rájöttél, miért nem indultál egyből haza? - kérdezték a többiek.

- Nem jöhettem haza, egyrészt azért, mert minden nap csak egyetlen kókuszdióm volt, azzal nem vághattam neki a visszaútnak, másrészt, mert a sivatag a maga csöndes zenéjével lenyűgözi, fogva tartja az embert. Ott ültem, hallgattam ezt a különös muzsikát, és közben teltek a hónapok, az évek, kinőtt a szakállam, megőszült a hajam.

Egy reggel aztán azt láttam, hogy a pálma minden ága kókuszdió terhétől súlyos, melyek mind lehullottak elém. Megértettem, hogy elérkezett az idő, s nekem vissza kell térnem közétek. Így indultam el ismét, hazafelé.

És most ti meséljetek nekem, hogy amióta elmentem, veletek mi történt!

A falubeliek mesélni kezdtek. Örömről, bánatról szóltak történeteik, ő pedig hallgatta őket.

Amikor a végére értek a mondókájuknak, azt mondták:

- Gyere velünk, megvan még a házad a faluban, talán nem kell megmutatni az utat, odatalálsz, hiszen hazaérkeztél.

Elindultak a falu felé, de a falu határában az ember nem ment be a házak közé, hanem a dombnak vette az útját. Kinyitotta az üres faházat, és belépett az ajtón. Integettek utána:

- Hé, nem arra kell menni! - kiáltozták, de aztán megértették, hogy ez az ember, aki fiatalon a sivatagba ment, és visszajött, ő lett az új remete. Ráeszméltek, milyen jó érzés volt neki elmondaniuk életük búját-baját, örömét. Ugyanazt a különös megkönnyebbülést érezték, mint annak idején, amikor a régi remete hallgatta őket.

Így hát az emberek ismét azzal a mélyebb nyugalommal végezték a munkájukat, hogy megint van egy remetéjük, akit táplálhatnak, akihez fölmehetnek nap mint nap, aki meghallgatja őket, és néha rábólint a szavaikra.