Volt egyszer egy király, aki a palotájában gyakran tartott vendégséget, mulatozásokat. Ilyenkor összegyűltek az ország fő-fő méltóságai.

Az egyik hétvégén szintén nagy vendégsereg gyűlt össze a palota dísztermében. A király bort töltetett és az egybegyűltekhez fordult:

- Egészségetekre, barátaim! Látjátok, milyen szép kelyhem van?

Ekkor az udvaribolond, aki ott ült a trónszék mellett, fölugrott, cigánykereket hányt és harsányan kiáltotta: - Fölséges úr! Meséld el azt is, hogyan tettél szert erre a kehelyre! Vagy ha nincs kedved hozzá, elmondom én! Tegnapelőtt, amikor a trónszéken ülve bíráskodtál, eléd jött két ember, akik perben álltak egymással. Az egyik elvette a másiknak a földjét. Te meghallgattad a panaszosnak a szavát, de a másik, aki elvette a földet, néhány nappal előtte titokban küldött neked egy csomagot. És a csomagban ez az ivókupa volt, ugye? Ezért aztán úgy ítéltél a perükben, hogy őneki van igaza, és nem kellett visszaadnia az elvett földbirtokot a másiknak.

A király elkomorodott:

- Te mindig elrontod a kedvemet! - és a kelyhet a bolondhoz vágta. Súlyos tárgy volt, eléggé meg is sebezte volna, ha eltalálja, de az udvaribolond ügyes és gyors ember volt, sebesen félrehajolt. Az ivókupa valahol a szőnyegen landolt.

Amikor éjjel véget ért a mulatság, az udvaribolond bement a konyhába, és a szakácsnő megkérdezte tőle:

- Miért nem hagyod faképnél ezt a királyt? Most is, ha kevésbé vagy gyors, eltalál ezzel a kupával, aztán nyomhatod az ágyat.

De az udvaribolond így válaszolt:

- Nekem ez a dolgom. A királyt figyelmeztetnem kell, amikor valami rosszat tesz. És ha én elhagynám őt, akkor ki lenne, aki mindezt nyíltan a szemébe mondja? Úgyhogy maradnom kell.

Egy héttel később ismét nagy vendégsereg gyűlt össze a királynál. Ott zsongtak, zsibongtak a nemesemberek a nagy teremben. Nagy ünnepség volt, és amikor belépett egy felszolgáló egy nagy tálca sült hallal, a király dicsekedve mondta:

- Nemes urak! Úgy egyetek ebből a sült halból, hogy ezt én magam fogtam!

Az udvaribolond ismét közbeszólt:

- Szóról-szóra igaz, amit a király mond, a halakat tényleg ő maga fogta. De király uram, hogyan sajátítottad ki ezt a halastavat? Én úgy emlékszem, ez a tó egy falu mellett terül el, ahol az emberek többsége abból élt, hogy halászott a tavon. Egyszer aztán odamentél, megtetszett a tó, és azt mondtad: „Mostantól kezdve senki sem halászhat itt, mert ez az én csónakázótavam lesz." És azóta odajársz kirándulni, ott fogtad ezeket a halakat is.

A király rettenetesen mérges lett. Rárivallt az udvaribolondra:

- Elhallgass, te ünneprontó! Muszáj neked mindig tönkretenni a mulatságot? Katonák, gyertek, huszonötöt neki!

Az őrség kicipelte az udvaribolondot, és odakint huszonöt botütést mértek rá.

No, szegény udvaribolond, amikor este vacsorázni ment a szakácsnőhöz, húzta az egyik lábát, húzta a másikat is, sántikált, bicegett szegény. A szakácsnő a fejét csóválta:

- Te aztán csakugyan bolond vagy, hisz tönkretesz téged ez a király! Szökjél meg az éj leple alatt! Miért vagy még mindig mellette?

De az udvaribolond megint csak így felelt:

- Nekem ez a dolgom. Igaz, hogy hirtelen haragú, igaz, hogy most is megbotoztatott. De ha én nem vagyok, ki olvasta volna a fejére, hogy igazságtalan volt a falubeliekkel? Maradnom kell hát.

Eltelt egy hét, újabb mulatság következett. Késő este, amikor a hangulat a tetőpontra emelkedett, a király fölállt, és szónokolni kezdett:

- Nemes urak! Talán emlékeztek még a múlt héten a halastó történetére. Ne higgyétek, hogy én kőszívű vagyok! Csütörtökön meghívtam annak a falunak a népét, és megvendégeltem őket, gulyáslevest főzettem nekik. Sőt, meghívtam a szomszéd falut is, jövő héten pedig az egész megyét meghívom, hogy lássák, milyen jó királyuk van. Az udvaribolond grimaszt vágott:

- Mindez igaz, király, de miért hívtad meg ezeket az embereket, miért adtál nekik levest? Nem hallottátok nemes urak azt a nagy ég-zengést, ami itt volt a napokban? Mintha egész nap dörgött volna az ég, eső viszont mégsem esett. Nem lehet, hogy a gyakorlótéren az ágyúk dörögtek? Nem lehet, király, hogy te háborúzni készülsz, hogy meg akarod támadni a szomszéd országot, sereget akarsz toborozni, és ezért eteted az embereket levessel? Vagy nincs igazam, király?

Az uralkodó hallgatott, majd azt mondta az udvari bolondnak:

- Fickó, ez végre humoros volt! Tetszik ez a vicc az égzengéssel! Adjatok neki huszonöt aranyat a kincstárból!

A nemesek megdöbbentek. A vacsora folytatódott. Miután a vendégsereg eloszlott, az udvaribolond bement a szakácsnőhöz, és arra kérte:

- Süss nekem egy adag pogácsát, mert én még az éjjel elmegyek, itt hagyom a palotát.

- Nem értem - rázta a fejét a szakácsnő -, most, amikor végre huszonöt aranyat kaptál, amikor a király meg se veretett, nem is szidott, kupával sem dobott meg, most akarsz elmenni?

Az udvaribolond szomorúan bólintott:

- El kell mennem, mielőtt orvul megölet a katonáival. Az én szerepem ma este véget ért.

Az udvaribolond még azon az éjjelen vette a cókmókját, és elszökött az országból. Azóta is keresik, hogy merre jár.

(Mt 21,33-43)

Jézus az evangéliumban időnként hasonlóképpen provokálja az embereket, leggyakrabban a zsidók vallási vezetőit, mint a mesebeli udvaribolond a királyt.

Néha veszélyes helyzetekbe is kerül emiatt. Például rögtön a működése elején, amikor a szülőfalujában emel szót. A zsinagógában az emberek hirtelen idegesek lesznek, haragra gyúlnak. Megragadják, és le akarják dobni a szakadékba.

Azt hisszük, hogy ennél rosszabb nem is történhet Jézussal. Azt hisszük, hogy ezek az emberek mélyen gonoszak. A velejükig romlottak, hogy meg akarják őt ölni, szakadékba akarják dobni.

Jézus azonban, azt hiszem, ezeknek az embereknek még adott esélyt. Még úgy látta, hogy javíthatóak. Azért, mert haragra tudtak lobbanni.

A mai evangéliumban másról van szó. Jézus a főpapoknak, az írástudóknak, és a véneknek mondja a szemébe egy példabeszéd köntösében: „Gonoszak vagytok! Meg fogtok engem ölni!"

A főpapok, az írástudók és a vének pedig nem tesznek semmit. Nem gyulladnak haragra, nem akarják szakadékba dobni. És Jézus talán ekkortól kezdve látja élesen, hogy a sorsa eldöntetett. Mert ezek az emberek a háta mögött magukban kimondták rá a halálos ítéletet.

Azt gondolom, mindaddig örülhetünk, amíg haragra tudunk gyulladni, hogyha a gonoszságainkat az orrunk alá dörgölik. Talán akkortól kezdve vagyunk elveszett emberek, amikor már csak diplomatikusan mosolygunk mindezek hallatán.