Volt egyszer egy falu, ahol ha az utazó végighaladt, azt látta, hogy a főutcája csupa kapuból áll. Nagy, fából készített kapuk voltak, két bejárattal. Egy nagyobb bejárat volt a lovaskocsik számára, mellette pedig egy kisebb a gyalogosan közlekedőknek. Ezeket a kapukat díszes faragások borították: virágminták, szarvasok ékeskedtek rajtuk, s a bejárat fölötti részekbe feliratokat véstek: „Térj be hozzánk, vendég!".

Ahogy teltek-múltak az évek, és a világ alakult, formálódott, a fiatalok közül sokan lecserélték a lovaskocsijukat motorra, autóra, már azzal jártak-keltek. Talán valamivel jobban is ment a soruk, vagyonkájuk gyarapodott, ezért a tolvajoktól is jobban féltek. A léckerítéseket, ami mögött korábban látható volt az egész udvar, náddal borították be, hogy aki elmegy az utcán, az ne láthasson be többé. Mások pedig betonból és kőből építették a kerítést, s a tetejébe üvegdarabokat ágyaztak, hogy ha valaki be akarna mászni, annak az üvegdarabok felsértsék a kezét. És többé nagy, hívogató kapukat sem építettek, hanem a kőkerítések közepén egy keskeny nyílás volt az ajtó, amin épp hogy be tudtak menni.

Élt ebben a faluban egy kapukészítő mester, akihez többé senki nem fordult megbízással, senki sem kérte:

- Gyere, és a házam elé emelj nagy, díszes kapukat, amilyet apáinknak is faragtál.

Így hát a mester kiment a falu melletti dombra, és ott a dombon kezdett kapukat építeni. Ott ugyan nem álltak házak, nem lehetett azokon a kapukon hova ki- és bemenni, számuk mégis egyre gyarapodott, fölvezettek a dombtetőre. Olyanok voltak, mint régen: egy nagy bejáróval a lovaskocsik számára, egy kis bejáróval a gyalogosok számára, és tele voltak faragva virágmintával, szarvasokkal.

Elmúlt sok tél, megjött számos tavasz, míg végül egyik esztendőben, május első napjaiban a kerítések mögé zárt családok fejében egyszerre ötlött fel a gondolat:

-  Szép, tavaszi napok járnak. Milyen régóta élünk itt bezárva! Kiránduljunk egyet!

Így aztán szombaton kora reggel tízóraival, uzsonnával, kis hátizsákokkal fölpakolva mind útnak indultak. „Csak ide a közeli dombra sétálunk ki - gondolták -, elszoktunk már a fárasztó túráktól."

Amint a falu főutcáján a domb felé haladtak, látták, hogy más házakból is jönnek ki a családok. Meglátván egymást mindegyik összesúgott:

- Siessünk egy kicsit, lehet, hogy ők is a dombtetőre mennek, nehogy ők foglalják el a legjobb helyeket!

Mindnyájan megszaporázták a lépteiket. Amikor a leggyorsabb család a domboldal aljához ért, és áthaladt az első kapun, az egyik kisgyerek megrángatta az apja kabátja szélét, és azt mondta:

- Jé, itt pont olyan kapu van, mint a nagyszüleimnél! Ott van rajta a virág is!

A papa rábólintott, és gyorsan tovább akart sietni, de a kisfiú kérdezősködött:

- Nekünk miért nincs ilyen szép kapunk?

- Majd csináltatunk, fiam, ha jobban ráérünk - vágta rá gyorsan az apja, mert látta, hogy a másik család is közeleg, és esetleg megelőzik őket. Úgyhogy továbbigyekeztek, azaz csak igyekeztek volna, mert a többiek beérték őket, s együtt indultak tovább a következő kapuhoz.

A gyerekek mindegyiknél megálltak nézelődni. Hol egyikük, hol másikuk kiáltott föl:

- Nahát, ez pont olyan, mint a nagyszüleink kapuja!

Így történt, hogy a megszaporázott léptekből szép lassú, kényelmes tempó lett. És mire az utolsó kapun is átléptek, amit a mester emelt a domboldalon, szinte egyszerre szólították meg egymást:

- Üdvözöllek, szomszéd! Milyen rég találkoztunk! Hogy vagytok? Mi van veletek?

Aztán letelepedtek a dombtetőn, és beszélgetésbe elegyedtek. Kisvártatva odagyűlt az egész falu. Észre sem vették, hogy múlik az idő. A nap már estébe fordult, és azon a környéken elég hideg esték vannak. Arra eszméltek, hogy egyszer csak összeborzongtak, fázni kezdtek. De olyan jó volt az aznapi beszélgetés, hogy még senki sem akart hazamenni.

- Mit tegyünk? Tábortüzet kéne rakni - mondta az egyik.

- Tábortüzet, tábortüzet! De hát ez a domb teljesen kopasz! Nem nő rajta semmi fa. Honnan gyűjtsünk tábortűznek való rőzsét?

- Idenézz, barátom! - vett elő az egyik a zsebéből egy laposüveget. - Igyál egy kis kerítésszaggatót!

- Jól van - mondta a másik -, én ihatom, de a gyerekek attól még fázni fognak.

Igen ám, de a „kerítésszaggató" szóról eszébe jutott valami:

- Menjünk le a faluba! Szedjük le a nádat a kerítéseinkről, rakjunk belőle tüzet!

- Ez aztán jó ötlet! - bólogattak a többiek is.

És az emberek elindultak lefelé a dombon, leszedték a nádat a léckerítésekről, ismét be lehetett látni az udvarba, és a sok-sok nádból akkora tábortüzet raktak, hogy egész éjjel ott maradtak, beszélgettek, sőt énekeltek is. Előkerültek a feledésbe merült nóták, végigénekelték egyiket a másik után. Ott virradt rájuk a hajnal.

Kialudt a tábortűz, s így most már valóban elindultak hazafelé. És akkor, amikor a falu szélső házaihoz értek, azt látták, hogy a kerítések tetején a betonba öntött üvegdarabok helyén virágok nyílnak. Néztek, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól. Aztán valahogy egymás tekintetébe, szavaiba botlottak:

- Kedves szomszéd! Milyen rég nem voltál nálunk! Évek óta be sem kopogtál hozzánk, ránk sem nyitottad az ajtót. Gyere, meghívunk reggelire!

Betértek egymás házába, leültek, s folytatódott a beszélgetés.

Az a hír járja, hogy az üvegdarabok és a nádborítás azóta sem került vissza a kerítésekre, viszont a faluban a kapukészítő mester ismét munkát kapott, és soha többé nem kellett a domboldalra állítania a díszesen faragott kapukat.

(Jn 10, 1-10)

Jézus az evangéliumban arról beszél, hogy aki a kapun megy be, az a pásztor, a tisztességes ember, aki azért jön, hogy a nyájnak, a juhoknak élete legyen, és bőségben legyen; és azt is megmondja, hogy aki a kapun kívül jön, az tolvaj és rabló. Ez így volt akkor, és így van ma is.

Majd így folytatja:

- Én kapu vagyok. Fogadni akarok mindenkit, aki jó szándékkal jön. Nem pedig kerítés, aki ki akarja rekeszteni a tolvajt és a rablót.

Azt hiszem, szeretnénk mindnyájan olyan tökéletes házakat építeni, ahol tágas kapu nyílik a barát számára, és erős kerítés veszi körül, ami az ellenséget kívül tartja. De ilyet elég nehéz építeni. Vagy a kapu hangsúlyos, és akkor a ház azt üzeni: „Gyere, szívesen fogadlak", vagy a kerítés, és akkor ezt sugallja: „Az én házam az én váram.".

Az életvitelünk is ilyen házakhoz hasonlít. El kell döntenünk, hogy kapuk akarunk-e lenni, ami a barátaink felé közvetít meghívást, vagy kerítés, ami az ellenségnek ajánl kívül maradást. Jézus a kaput választotta.