Volt egyszer egy hegy, melynek a tövében épült egy város. Ebben a városban az emberek sokat szenvedtek amiatt, hogy nem volt fény, nem volt világosság. Örök éjszakában, sötétségben élték a napjaikat. Nagyon vágyódtak a fény után, de nem tudták hogyan lehetne a városban világosságot teremteni.

A város szélső házainak egyikében lakott egy erdész, aki egyik éjjel különöset álmodott: a város melletti hegy mélyéről egy hang szólt hozzá, és magához hívta:

- Jöjj és látogass meg engem!

Másnap, amikor fölébredt, elindult kanyargós ösvényeken a hegy felé. Odaérkezve látta, hogy a hegyoldalon nagy tűz lobog. Akkora tűz, hogy lángjai szinte az égig érnek. Látta azt is, hogy a heggyel szemközti kisebb dombtetőn áll egy vándor, aki a hegyet nézi. Az erdész nem tudta mióta és miért áll ott, de úgy érezte, hogy már ősidők óta állnak így egymással szemben és nézik egymást.

Aztán arra gondolt, hogy letör egy gyantás ágat, odalopódzik a tűzhöz, beletartja, és az égő ág fényét beviszi a városba. De amikor odaért a tűzhöz, ismét hangot hallott. A hegy megszólította őt:

- Ne fáradj, ebből a tűzből úgysem tudsz vinni. Ez a tűz örök időktől fogva itt lobog kettőnk között. Hiába vennél a fényéből, mihelyt eltávolodnál tőlünk, a fáklyád kialudna.

- De akkor mit tegyek? - kérdezte az erdész csalódottan. - Hogyan lehetne a városban is világosságot teremteni?

A hegy erre így válaszolt:

- A városba nemsokára megérkezik világosság. Térj haza, és mondd meg az embereknek, hogy állítsanak föl lámpákat a város minden pontján. Az utcán, a házak mellett utcai lámpásokat, a házakban pedig minden szobába az asztalra egy kisebbet. A fényről majd én gondoskodom. Az erdész visszament, és mindent elmesélt a városbelieknek.

Elkezdődött a munka, és nemsokára az egész város tele lett sötéten ásítozó lámpákkal.

Néhány hét múlva, késő este kopogtak az erdész házának az ajtaján. Amikor ajtót nyitott, csodálkozva látta, hogy a vándor, akit a hegy melletti domboldalon látott áll a küszöbön. Belépett és megszólította:

- Eljöttem, hogy megmutassam neked, miként lehet a városban fényt teremteni.

Ezekkel a szavakkal az ablakhoz lépett. Az ablakon keresztül a hegyre lehetett látni. Kinézett rajta, és abban a pillanatban a szobában lévő lámpa meggyulladt. Az erdész tágra nyílt szemmel nézte a csodát. A vándor így szólt hozzá:

- Állj ide mellém, és emeld föl tekinteted a hegy felé!

Az erdész odalépett az ablakhoz, és ránézett a hegyre. Az asztalán a lámpa ismét fényre gyúlt.

- Látod - mondta a vándor -, így lehet világosságot teremteni.

- Várj egy kicsit - töprengett az erdész -, de én csak akkor tudom nézni a hegyet, ha egyedül vagyok. Mihelyt mások is jelen vannak, akkor már nem a hegyet figyelem, hanem a másik embert. És akkor megint csak sötétben leszünk.

- Hívd be a feleségedet! - mondta erre a vándor az erdésznek.

Az erdész behívta az asszonyt. Amikor belépett a szobába, a vándor ránézett az asszonyra. És a lámpa az asztalon ismét meggyulladt.

- Most nézz rá te a feleségedre!

Az erdész rátekintett a feleségére, de a lámpa nem gyulladt meg. Zavart csend támadt, amit ismét a vándor tört meg:

- Figyelj rám, erdész! Téged az édesanyád gyakran meglátogat. És amikor hármasban együtt vagytok, a feleséged mindig úgy érzi, hogy te az anyádnak adsz igazat, amikor vitatkoznak, és sohasem véded meg őt.

Az erdész elgondolkodott, és így felelt:

- Ez igaz.

Majd az asszonyhoz fordult:

- Ne haragudj, ezután megpróbálok erre jobban figyelni.

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta és a feleségére nézett, a lámpa meggyulladt az asztalon.

- Látod - mondta a vándor az erdésznek -, nemcsak akkor gyullad meg a világosság, ha egyedül vagy és a hegyre nézel, hanem akkor is, amikor együtt vagytok, és egymásra néztek. Így mindig világosságban élhetsz. Hiszen fényre csak ott van szükség, ahol ember van. Ha egyedül vagy, és a hegyre nézel, meggyullad a fény, ha együtt vagytok, és egymásra néztek, szintén világosság támad, és nem kell sötétben lennetek. Holnapra hívd össze a város főterére az egész népet, mert mutatni szeretnék valamit!

Az erdész másnap kihirdette a városban, hogy eljött a vándor a hegy melletti dombról, és világosságot tud teremteni. Mindenki jöjjön ki a főtérre, mert az embereket is meg akarja erre tanítani. Mire a toronyóra este elütötte a nyolcat, össze is gyűltek az emberek a főtéren. Hatalmas tömeg volt együtt. Megérkezett a vándor, és megszólította őket:

- Látjátok azt a kisfiút a városháza előtti lámpaoszlop tövében? A vándor ránézett a kisfiúra, és amelyik oszlop tövében a gyerek állt, abban a lámpában fellobbant a tűz.

- Értsétek meg - mondta a vándor -, ez ennyire egyszerű! Mostantól ti is bármikor megtehetitek. Próbáljátok ki!

Nagyszerű játék kerekedett. Az emberek elkezdték az ismerőseiket köszönteni, és ahol két ember egymásra nézett, ott a legközelebbi lámpák hirtelen kigyulladtak.

Volt azonban egy csoport a főtér szélén, a földrajztudósoké, akik egész életükben ennek a hegynek a kutatásával foglalkoztak, és komoly szakmunkákat írtak abból, hogy a hegy mellett lángoló tűzből hogyan lehetne a város világítását megoldani. Ezek a földrajztudósok így bosszankodtak magukban:

- Egymásra nézni? Hülyeség! Utáljuk egymást. Itt mindenki azt képzeli, hogy sokkal jobb könyvet írt a hegyről, mint én.

Ezért aztán nem is néztek egymásra, és egy lámpa sem gyulladt ki a közelükben.

Kis idő után a vándor ismét megszólalt:

- Kérlek, most ismét figyeljetek rám! Innen jól látszik a hegy, igaz? - és a vándor a főtérről a hegyre nézett. Abban a pillanatban a város összes lámpája meggyulladt. Fényárban úszott a főtér, sőt az egész város.

- Látjátok? - kérdezte a vándor - Erre is képesek vagytok. Nézzetek ti is a hegyre!

Az emberek a hegy felé fordították az arcukat, és a lámpák ismét meggyulladtak. Megint fényárban úszott a város, kivéve egy sötét foltot, ott, ahol a földrajztudósok álltak. Ők ugyanis így gondolkoztak:

- Mi már annyira ismerjük a hegyet, annyi tudós könyvet írtunk róla, most minek nézegessük? - Csak egy idő után kínos volt sötétben állniuk.

Csak itt van sötét, mindenhol világosság gyúlt - vették észre bosszúsan.

- Próbáljunk mégis a hegyre nézni!

Lopva odavetettek egy-egy pillantást, mégsem gyulladtak ki a lámpák. A földrajztudósok szívében düh támadt, úgy érezték, hogy ez a vándor veszélyes ember. El kellene tenni láb alól.

Miután a sokaság szétoszlott, a vándor még néhány napot az erdész házában töltött, és sok mindenre megtanította őt. De aztán eljött a nap, amikor búcsúznia kellett. Így szólt a barátjához:

- Kedves erdész barátom! Én most hazatérek. Ti már tudjátok, hogyan kell a városban világosságot teremteni, nincs többé szükségetek a segítségemre.

Visszament a hegyhez; azóta ott állnak egymással szemben, kettejük közt erős lánggal lobog a tűz. A városban pedig a lámpák hol felgyulladnak, hol kialszanak. Egyes kerületek világosabbak, fényárban úsznak, más városrészekben összesűrűsödik a sötétség. És ez így megy az idők végezetéig.

Talán valamennyit segíthet megérteni a Szentháromság titkából ez a példabeszéd. A hegy lehet az Atya, a vándor a Fiú, és a tűz, a világosság lehet a Szentlélek, aki fellobban a világunkban mindig, amikor a hegyre vagy egymásra nézünk.