Volt egyszer a mezőn egymás mellett három hangyavár, a lakói szorgos, dolgos hangyanép. Élt a körükben egy réges-régi hagyomány: minden tavasszal, azon a napon, amikor az éjszaka ugyanolyan hosszú, mint a nappal, azon a reggelen a három hangyavár lakói kivonultak, és elindultak a szomszédos domb tetejére. Három napba telt nekik az út, a harmadik nap estéjén értek föl a dombtetőre.

A hangyáknak ez több volt, mint csupán egyszerű kirándulás; gondosan őriztek egy régi jövendölést, ami azt mondta, hogy ha a hangyák minden évben fölmennek a dombtetőre, gyalogolnak három napon át, akkor a negyedik nap hajnalán, ha a dombtetőről körülnéznek, meglátják az Öröm Hangyavárát. Az Öröm Hangyavárát, ahová be lehet költözni, és ott csupa örömben telik az élet.

Azonban ahogy teltek-múltak az évek, a három hangyavár közül az egyiknek, a baloldali hangyavárnak a hangyái már nem tartották fontosnak ezt a hagyományt. Azt mondták a másik kettőnek:

- Ha akartok, menjetek, mi nem hiszünk a mesékben. Voltunk már néhányszor, apáink is fölmentek a dombra meg a nagyapáink is, körülnéztek ötvenszer, százszor, mégsem látták meg az Öröm Várát. Inkább itthon maradunk, és ebben a három napban mulatunk egy jót.

Így aztán ebben az évben csak két vár hangyái indultak útnak. Fölkerekedtek, és elindultak a domb felé. Mentek, mentek. Azt a hagyományt is tartották, hogy úgy kell vándorolniuk három napon át, hogy közben csak az Öröm Várára szabad gondolniuk. Ha a közösség úgy járja végig az utat, hogy végig az Öröm Várára gondol, akkor a negyedik nap hajnalán megláthatja. Nem tudták, hogy lehet ezt meglátni, kinő a földből, vagy egyszerre csak ott terem, de ezzel nem is nagyon törődtek.

Fegyelmezetten vonultak hát mind a két vár hangyái egymás mellett,hosszú, egyenes sorban, és egyszer csak a mezőn találkoztak egy szentjánosbogárral. Az ráköszönt a jobb oldali vár hangyáira:

- Szervusztok hangyák, merre tartotok?

A jobb oldali hangyavár hangyái azonban nem feleltek, mert az Öröm Várára gondoltak, és nem akarták, hogy megzavarja őket a szentjánosbogár. Bosszúsan méregették.

- Mit keres ez itt? Nem közénk való, menjen odébb, járja a maga útját, mit kérdezősködik, úgysem értené meg, mi az, hogy Öröm Hangyavára.

Így aztán a szentjánosbogár megvárta, amíg elvonul a sor, átment mögöttük a túloldalra, majd szaladt egy kicsit, hogy utolérje a sor közepét, és megszólította a középső vár hangyáit:

- Hé, hangyák, merre mentek? Válaszoljon már valaki! A középső vár hangyái csodálkozva néztek rá.

-  Ki lehet ez? Valami bogár - mondták egymásnak, de azért ők szóba álltak vele.

- Megyünk a dombtetőre, az Öröm Várát keressük.

- A dombtetőre? - kérdezte a szentjánosbogár. - Én is a domb felé tartok. Veletek tarthatok egy darabon?

- Jó, gyere! Végül is elférsz, széles az ösvény - felelték a hangyák. A szentjánosbogár kérdezgetni kezdte az egyik hangyát, aki ott ment mellette a sorban:

- Téged hogy hívnak?

- Én vagyok a 24-es számú hangya - válaszolt a hangya.

- A 24-es számú hangya? - csodálkozott a szentjánosbogár. - Nektek nincs is nevetek, csak egy szám?

- Persze - magyarázta a hangya -, így sokkal egyszerűbb. Ott, aki előttem megy, az a 23-as, aki mögöttem, az a 25-ös. Meg van ez szervezve.

A szentjánosbogár kikerekedett szemekkel bámult:

- Engem Lámpásnak hívnak. Nálunk mindenkinek van rendes neve. Igaz, hogy a barátaim néha Csámpásnak szólítanak, de azért nagyon szeretem a nevemet.

Leszállt az est. A szentjánosbogár is letanyázott a középső vár hangyáival, akiket gondolkodóba ejtett a délutáni beszélgetés. - Tényleg, nekünk csak egy szám a nevünk. Pedig milyen izgalmas lenne, ha nekünk is jóféle neveink volnának, mint a szentjánosbogaraknak.

És tréfából nevet adtak egymásnak, ki-ki annak, akit jobban ismert.

Másnap ismét fölkerekedtek. A szentjánosbogár ismét kérdezgette őket:

- És hol vannak az öregek? Mert itt csupa fiatal, jó erőben lévő hangyát látok vonulni a dombtetőre, az öregek miért nem vándorolnak?

- Ó - mondták neki a hangyák -, nekünk nincsenek öregjeink. Minden este fölmérjük, hogy ki mennyi munkát végzett el a feladatból, és aki kevesebbet, mert már öregedőfélben van, annak megmondja a hangyakirálynő, hogy „Most már fel is út, le is út, nem tudsz annyi munkát végezni, amennyi kell, keress magadnak más várat, ahová befogadnak, vagy kóborolj egymagad."

- Igen? - kérdezte a szentjánosbogár - Nálunk ez másként van. Hogyha valaki már nem bírja elvégezni a feladatát, azt beosztják egy fiatalabb szentjánosbogár mellé. A fiatalabb dolgozik napközben, az idősebb pedig mesél neki, elmondja a tapasztalatait.

- Nahát, de különösek vagytok! - csodálkoztak a hangyák. Eljött a második este is. A harmadik napon már egészen közel volt

a domb, jól lehetett látni a tetejét, ahol le szoktak táborozni. Útközben a szentjánosbogár ismét kérdezgetett:

- És az estéket mivel töltitek, hangyák? A hangyák ezt is elmesélték.

-  Először is meghallgatjuk a kémeink jelentését. Ők pontosan megmondják, hogy a bal oldali hangyavár mennyit dolgozott aznap, a jobb oldali mennyit, hogyan végezték a munkát, és ha kilestek valami ügyes taktikát, akkor azt megtanuljuk. Összehasonlítjuk a teljesítményüket a magunk eredményével, és elhatározzuk, hogy holnap mi leszünk a jobbak, mi fogunk több szalmaszálat vagy morzsát behozni a hangyavárba.

- Így telnek az estéitek? - lepődött meg a szentjánosbogár.

- Így bizony. Meg mindenki beszámol arról, hogy aznap mennyi munkát végzett.

- Ó - mondta a szentjánosbogár -, képzeljétek, mi számháborúzunk. Van egy kis lámpásunk, az világít, aztán este minden szentjánosbogár föltesz a homlokára egy számot, és megpróbál a lámpásával rávilágítani a másik számára. Nagyon izgalmas játék. Elbújunk a levelek mögé, és akinek legtovább nem olvassák le a számát, ő viszont az összes többiét, az a győztes.

A hangyák gondolkodtak.

- Mi nem szoktunk ilyenekkel foglalkozni, mint játék, meg ilyen dolgok. Mindenesetre érdekes.

Fölértek a dombtetőre, letáboroztak, és ott a szentjánosbogár búcsút vett tőlük:

- Isten veletek, hangyák, jó volt három napon át veletek tartani ide a dombtetőre, de engem otthon már várnak a többiek, haza kell mennem.

Fölrepült, és a hangyák látták, hogy a kis lámpás valóban ott világít, egyre halványabb lesz, majd eltűnik. És elgondolkodtak mindazon, amit mondott nekik:

- Miért élünk mi így? Végül is egész jó, ahogy ezek a szentjánosbogarak élnek. Máshogy viselkedhetnénk az öregjeinkkel, esténként néha mi is játszhatnánk, jó lenne, ha nekünk is mulatságos neveink lennének, mint nekik, nem csak számok. Talán, amikor majd hazatértünk, ezekről tovább kellene beszélgetni.

És fölkelt a nap a negyedik nap hajnalán. A jobb oldali várból érkező hangyák izgatottan néztek körül, hogy meglátják-e az Öröm Várát. De sehol sem látták.

Idén sem nőtt ki a földből az Öröm Vára - mondogatták egymásnak. - Biztos majd jövőre!

A középső vár hangyái is körülnéztek, és meglátták valahol a messzeségben, a hajnali derengésben a három hangyavárat, ahonnan útnak indultak. Egyszerre hasított beléjük a felismerés:

- De hiszen az az öröm vára, ahonnan jöttünk, a mi középső hangyavárunk! Visszamegyünk, és megpróbálunk úgy élni, mint a szentjánosbogarak, hátha ettől a mi hangyavárunk az Öröm Várává válik.

És nagy örömmel, nagy tervezgetésben indultak hazafelé.

(Mk 2,18-22)

Sok olyan önmegtartóztatás i forma létezik, amit az ember valami nagyobb jó reményében végez. Ilyen a zarándoklat, amiről a hangyamese szólt, vagy a böjt, amiről az evangélium beszél. Gyakran megesik, hogy ezeknek az értelme elhomályosul. Elhagyjuk ezeket, mert nem tapasztaltuk meg az erejüket, és ezért már nem hiszünk bennük. Vagy gépiesen, lélektelenül, szokásból végezzük, ahogy a farizeusok tanítványai böjtöltek.

A Jézussal való élő kapcsolat ezeket a formákat is élettel töltheti meg. Komoly segítséget nyújthat a böjt, a virrasztás, a zarándoklat abban, hogy életünket ilyenkor újra meg újra végiggondolva otthonunkat az Öröm Várához tehessük hasonlóvá.