Egyszer régen, egy idegen császár háborút indított messze a hegyek között, és a seregébe a magyarok közül is toborzott katonákat. A háború elhúzódott, hónapokig, talán évekig tartott.

A magyar katonák, fiatal legények maroknyian voltak, elfértek három nagy sátorban. Esténként a tűz körül üldögéltek. Visszagondoltak arra, hogy milyen jó volt, amikor még otthon élhettek és dolgozhattak a falujukban, és sóhajtoztak, hogy meddig tart még ez a háborúság.

Volt közöttük egy legény, Gergelynek hívták. Ez a Gergely egyik hajnalban hangot hallott, és erre a hangra fölébredt. Fölkelt az ágyán, nézett jobbra, balra, a társai még aludtak.

A hang pedig ismét szólt:

- Gergely! Menj ki a sátorból! Feladatot bízok rád.

Fölvette a ruháit, kilépett a szabadba. Nagyon hideg volt odakint. A tavasz még csak egy rövid látogatásra érkezett a hegyek közé. Néhány napra meleg lett; már azt remélték, hogy végre rügyezni kezdenek majd a fák, de aztán ismét visszatért a tél: hó, dér és zúzmara borította a vidéket.

Viszont valahol a távolban a fecskék már elindultak. Fölkerekedtek Afrikából, hogy hazatérjenek, tavaszi útjukat megtegyék. És éppen akkor repültek el a hegyek között, ahol Gergely és csapata állomásozott.

Így hát akkor, amikor kilépett a sátorból, azt látta, hogy a hazája, Magyarország felé száll egy fecskecsapat. De nagyon hideg volt, és a fecskék erre nem számítottak. Megdermedt a szárnyuk, már alig bírták a repülést, sorra lehullottak a hóba.

Gergely beszaladt a sátorba, és fölébresztette a társait:

- Gyertek gyorsan! Segíteni kell! - A katonák felugrottak fekvőhelyükről, kifutottak, és összegyűjtötték a hóra hullott fecskéket, betették őket a ruhájuk alá, bevitték a sátorba. Odabent, ahol valamivel melegebb volt, a leheletükkel élesztgették őket, és a fecskék lassan életre keltek. Ismét megmozdították a szárnyukat, a lábukat, és amikor már kicsit följebb ment a nap, délelőtt lett, és egész kellemes meleg, akkor a katonák kivitték a fecskéket a sátorból, és útra indították őket. Azok szárnyra kaptak, és repültek, repültek. A legények egymásra néztek s így sóhajtottak:

- Úgy látszik, hogy ezek a vándormadarak hazaérnek és fészket raknak ott, ahol nekünk is a fészkünk, a házunk van, és ahová mi nem tudjuk, hogy visszatérünk-e, s ha igen, mikor.

Eltelt ez a nap is, nem harcoltak, mert állt a frontvonal. Már hónapok óta ugyanaz volt a táborhelyük.

Másnap hajnalban Gergely ismét fölébredt, mintha megint egy hangot hallott volna. És a hang ismét szólt:

- Gergely! Nincs ember, aki az első igazi tavaszi napsugarat elhozná ide a fázós hegyvidékre. Segíts!

Gergely ismét felöltözött. Mindenki aludt körülötte. Volt még egy gyertyacsonk az asztalon egy kis kanóccal. Ezt zsebre vágta, és kilépett a sátorból. Látta, hogy a nap éppen felkelőben volt, a szemközti hegy oldalánál emelkedett föl.

Elindult arrafelé, s közben látta, hogy baloldalt a saját hadteste, csapatai húzódnak ágyúkkal, puskákkal. Még mindenki alszik, fagyos, hideg a vidék. Távolabb állt a hadvezéri sátor. Jobbra nézett, ott látta a jobb oldali lejtőkön az ellenség állásait, szintén ágyúkkal, puskákkal.

Amikor odaért a hegyoldalhoz, ami mögött a nap kelt föl, elővette a gyertyacsonkot a zsebéből, és a nap felé tartotta. Az egyik sápadt sugár odanyilazott, és meggyújtotta a kanócot. Pislákoló lánggal égett a kis gyertya, Gergely pedig a tenyerével óvta a széltől, hogy védje ezt a lángot, és elindult visszafelé.

Mikor beért a táborba, a sátrukban az égő gyertyát letette az asztalra, és nézte ezt a kis ugrándozó gyertyalángot. A társai még aludtak. Lassan hajnalodott, egyszercsak Gergely fölemelte a fejét. Már meg kellett volna szólalnia a kürtnek, ami az ébresztőt jelzi. Ilyenkor már ébredni szoktak a társak, mosakodnak, borotválkoznak, készülnek a reggelihez, most pedig mindenki alszik. Mi történt?

Ismét múltak a percek, és egy óra múlva a társak lassan maguktól ébredezni kezdtek. Kidörzsölték a szemükből az álmot.

- Mi van? Mi ez a csönd? Mi ez a szokatlan csönd? Odaóvakodtak a sátor széléhez, kiléptek rajta, és szemük-szájuk elállt a csodálkozástól. Ott, ahol előző este még a fagy meg a hideg uralkodott, ahol sátrak és ágyúk meg puskák voltak, most zöldellő hegyoldalt láttak. Virágzott a szamóca, a háttérben a gyümölcsfák. Ahol a két ellenséges sereg hadvezéri sátra állt, ott két virágzó barackfa volt, és sehol egy emberi lélek, csak ők: három sátornyi magyar katona. A másik két sátorból is kijöttek és csodálkozva néztek körül.

- Nahát, mi történt?

Egyszerre kezdtek el örülni és kiáltozni:

- Vége a fagyoskodásnak, a harcnak! Itt a tavasz és a béke, hazamehetünk! Mintha csak egy hosszú kiránduláson lettünk volna.

Úgy is tettek. A legszükségesebb holmikat összegyűjtötték a hátizsákba, és elindultak hazafelé.

(Iz 49,3.5-6; Jn 1,29-34)

A mai olvasmányban Izajás próféta arról az átalakulásról szól, amikor Isten valami egészen új küldetést ad kiválasztottjának. „Kevés az, hogy szolgám légy... A nemzetek világosságává teszlek..."

Ez a Gergely is: először csupán szolgai feladatot kap: a madarakat összeszedni a hóról; és utána, miután visszanyerték az erejüket, hazaengedni őket. A második feladat már olyan, mint a nemzetek világossága: békét teremteni, és hazavezérelni az otthontalan embereket.

Az Evangéliumban, amikor Jézus Keresztelő János elé lép, akkor történik ez a változás. Többé már nem csak egy kiválasztott nép az, akinek a sorsát az Úr a kezében tartja, hanem a megjelenő és fellépő Jézussal az egész emberiségre ráragyog a fény és a világosság.

De ez a változás a mi életünkben is megtörténik. Az Isten kezdetben olyan feladatokat ad nekünk, mint az ószövetségi prófétáknak: szolgai feladatot. És ezt a feladatot egyszer csak felváltja valami egészen más, egy újszövetségi feladat, amikor már nem elég a szolgai munkát elvégezni, hanem világossággá kell válnunk a Föld minden népe számára.