Volt egyszer egy pakli kártya, nem is akármilyen, hanem a Fekete Péter. A kártyában lévő párokon tisztes emberi foglalkozások képei voltak. Volt ott két órás, két szűcsmester, két juhász, két molnár, két pék, és sorolhatnám tovább. Végül pedig volt egy Fekete Péter, fekete ruhában, kormos arcán kaján vigyorral.

A kártya gazdáját Zolinak hívták. Amikor a barátai feljöttek hozzá játszani, elővette a szekrényből a kártyacsomagot, és elkezdtek feketepéterezni.

Mint azt biztos sokan tudjátok, ez a játék úgy megy, hogy akinek a kezében összegyűlt egy pár, az leteheti. A játékosok gyűjtik a párokat, és vigyáznak arra, hogy a páratlan, az egyetlen Fekete Péter, a-melyiknek nincs társa, nehogy náluk maradjon, mert a végén, akinél az a kártya marad, az a vesztes.

Négyen játszottak, és a kártyalapok mindig nézték, hogy akinél ők vannak, az mosolyog-e rájuk, vagy nem. A fiúk persze akkor mosolyogtak, hogyha nem volt náluk a Fekete Péter. Amikor fölhúzta az egyik, és odakerült az órások, a szűcsök meg a pékek közé, akkor el-komorodott a gyerek arca.

Egy idő után elfogyott a pakli középről, és egymástól kezdték húzni a kártyákat. És mindig, amikor a Fekete Péter egyik kézből a másikba került, akkor az a fiú, akinél volt, elmosolyodott:

- Túladtam rajta. - Akihez viszont került, annak lehervadt az arcáról a mosoly.

A pékek, a kovácsok meg a juhászok haragudni kezdtek a Fekete Péterre.

- Ránk se mosolyog a gazda, amikor ez itt van közöttünk. Milyen jó, amikor végre elkerül tőlünk, amikor valaki kihúzza.

No, befejeződött a játék, visszakerült a pakli kártya a szekrénybe. A kártyalapok izgatottak voltak, mert este, amikor Zoli már lefeküdt aludni, a játékok bulira készültek. Ilyenkor a bezárt szekrényben a kártyalapok önálló életet éltek, együtt tanácskoztak az ólomkatonákkal, a gombfocijátékosokkal meg az összes többi játékkal. A puzzle darabok is ott táncoltak a polcokon.

Elkezdődött a buli. A kártyalapok táncba vitték egymást. Velük tartott volna a Fekete Péter is, de a kovácsok, a juhászok meg az órások azt mondták neki:

- Elegünk van belőled! Zoli meg a többiek, mindegyik komor arccal nézett minket, amikor te ott voltál közöttünk. Legalább most ne rontsd el a bulit, menj el, ne is lássunk!

Így hát szegény Fekete Péter kikullogott a kártyabálból. Vissza akart menni a helyére, de sötét volt, és nem vette észre, hogy egészen a polc szélére érkezett, ahol a szekrény oldala mellett volt egy nyílás, nem nagyon széles, pont akkora, hogy egy kártyalap becsúszhasson. Úgyhogy szegény Fekete Péter azt vette észre, hogy a lába alól eltűnt a talaj, és ő hullik, hullik valahová lefelé.

Elmúlt az éjszaka, eljött a következő nap. Zolit ismét meglátogatták a barátai, és ő elővette a kártyapaklit:

- Gyerünk feketepéterezni!

Kiosztották a lapokat. Örültek az órások, a kovácsok meg a juhászok, mert tudták, hogy a Fekete Péter ott lapul a szekrényhasadékban. És tényleg, a fiúk mosolyogtak mindenkire. De aztán elfogytak a lapok középről, egymástól húzogattak; még mindig mindenki mosolygott, Fekete Péter sehol. Ám a végén, amikor az összes párt kirakták az asztalra, akkor Zoli és a barátai egyszerre csalódottá váltak. Senki sem vesztett, senki sem nyert.

- Hol bujkál a Fekete Péter? Így nem lehet játszani! - és teljesen csalódottak voltak.

- Várjatok, mindjárt megkeresem - állt föl Zoli -, valahol a szekrényben kell lennie. Nézte a polcon, de Fekete Péter sehol sem volt. Elkérte az apja zseblámpáját, bevilágított a szekrénybe, és egyszer csak megtalálta Fekete Pétert a szekrény hasadékába becsúszva. Elővette, és mutatta a többieknek:

- Itt van, végre most már tudunk egy rendes partit játszani!

Fekete Péter visszakerült a pakliba. És mind megdöbbentek a juhászok, a kovácsok meg a pékek is:

- Ha csak mi vagyunk, akkor velünk nem lehet rendesen játszani? Kell ez a koszos, kormos fejű is ahhoz, hogy ismét mosolyogjanak és örüljenek azok, akik játszanak velünk?

(Lk 12,1-20)

Jézus azt mondja az írástudóknak és a farizeusoknak, hogy ők is olyanok, mint ezek a pékek, a juhászok meg az órások. Tisztességes embernek gondolják magukat, a Fekete Pétereket pedig kizárják maguk közül. Ők alkossák a maguk csoportját, és éljenek úgy, ahogy akarnak, de a tisztákkal ne közösködjenek. Mert ha ők is jelen vannak, akkor talán még az Isten sem mosolyog rá a becsületesekre.

Talán az iskolában vagy az óvodában is van egy-egy olyan gyerek, vagy talán több is, kicsit olyanok, mint ez a Fekete Péter, nem találják a helyüket. Néha megkeserítik a játékot, esetleg durvák, vagy csak olyan különösen, furcsán mások. Akik kívül kerülnek a körön. És az ember azt hiszi, hogy csak akkor lehet jól játszani, hogyha ők nem vesznek részt a játékban, hogyha mi, a jó gyerekek megalkotjuk a magunk körét, ők pedig elfoglalják magukat valami mással.

Azt hiszem, az evangélium arról beszél, hogy igazán akkor érezzük jól magunkat, ha a csoportban, a közösségben jelen levő kereszteket, nehézfiúkat, nehéz eseteket, Fekete Pétereket nem helyezzük kívül a csoport határain, hanem megpróbálunk velük együtt játszani; és lehet, hogy adott esetben kiderül, hogy a játék, az élet így igazán érdekes, így igazán kaland.