Volt egyszer egy nagyon mély kút, aminek a vizében, lent, a föld felszíne alatt halak éltek, egészen egyszerű, igénytelen, kis fekete halak. Ott úsztak körbe-körbe, a kút belső káváján, peremén belül. A nap csak ritkán sütött oda; nyáron, déltájban láttak néhány napsugarat, egyébként mindig homály és derengés vette körül őket. Ezért aztán, ahogy a kút mélyén egymás körül úszkáltak, alig láttak, sokszor egymásnak ütköztek, s ahogy a halak szokták ilyenkor, oldalra vágtak, és ijedten úsztak tovább. Máskor meg nekiütköztek a kút belső peremének, így hosszú ideig nem is tudtak egy irányba úszni. Hanem előbb-utóbb meg kellett tanulniuk, hogy körbe-körbe ússzanak.

Ráadásul nagy ijedtség volt nekik mindig, amikor a gazda fönt leeresztette a vödröt reggel és este. A vödör belecsobbant a vízbe, akkor a halak szétrebbentek, és megbújtak a kút mélyén rejtőző még homályosabb zugokban.

A gazdaember, akinek az udvarán a kút állt, egy nyári nap, amikor a napfény belevilágított a kút vizébe, lenézett, és meglátta a halakat a kút mélyén. Megesett rajtuk a szíve.

- Ó, ezek a szerencsétlenek - gondolta - ott vakoskodnak, mint egy szűk börtönben, valahogy segíteni kellene rajtuk.

A gazdának eszébe jutott, hogy van egy csónakázó-, halastó nem sokkal az ő birtoka mellett, oda szokott járni hétvégeken a szabadidejében. Van egy csónakja, kibocsátja a tó vizére, és ott evezget.

Néhány hónappal korábban történt, hogy amint evezgetett a csónakban, egy kis keszeg, amelyik ott fickándozott mellette a tóban, véletlenül beugrott a csónakba, és ott verdesett a farkával. Nézte a halat, és a hal is nézte őt.

- Na, most mi lesz? Hazavisz engem megsütni, vagy mi történik velem? - De a gazda megszánta a keszeget, visszadobta a vízbe. Attól kezdve mindig, amikor csónakázni ment, és a kis hal megérezte, hogy közeledik a csónak a tó vizén, odaúszott, körülötte úszkált, és néha kidugta a fejét:

- Itt vagyok, még megvagyok!

A gazdaember arra gondolt, hogy ez a keszeg most segíthetne. Fogta a kút vödrét, s elindult a tó felé. A parton csónakba szállt, beevezett. Amikor a kis keszeg megjelent a csónak mellett, a gazda ránézett, és beleeresztette a vödröt a tó vizébe. Nézte a kis keszeg, hogy mi van a vödörben. Hát abban nem volt semmi. Gondolkodott:

- Mit akarhat ez az ember, bárcsak érteném a nyelvét! Rosszat biztos nem akar, hiszen a múltkor is segített rajtam, amikor beestem a csónakjába. - És szépen beúszott a vödörbe.

A gazda pedig kiemelte a vödröt a keszeggel együtt. Betette a csónakba, elindult vissza a part felé. Fogta a vödröt, a vödör vizet a hallal. Bement az udvarba, a kúthoz, és leeresztette a tóból mert vizet a kútba. Ott a keszeg kiúszott a vödörből és megborzongott:

- Milyen sötét helyre kerültem. Mi lesz itt velem, mit akart ez a gazda?

Egy kis idő után a vödörcsobbanástól megijedt fekete halak előmerészkedtek a zugokból, és elcsodálkoztak:

-  Nahát, ilyen halat sem láttunk még! Honnan jött ez? - Megpróbáltak egymás nyelvén tátogni, és meg is értették egymást.

A keszeg így szólt hozzájuk:

-  Figyeljetek, halak! Én egy olyan helyről jövök, ahová mindig odasüt a nap, és sokkal több víz van, mint itt. Úszkálhattok akár egy napig is egy irányba. Gyertek el oda, rossz nektek itt élni!

- Na jó, de hát hogyan? - kérdezték a halak.

A tavi hal már erre is tudta a megoldást, hiszen okos volt:

- Amikor legközelebb a gazda leereszti a vödröt a kútba, akkor ne bújjatok el, ahogy szoktatok, hanem ússzatok bele a vödörbe!

- Igen ám, de félünk! - mondták a fekete halak. - Nem merünk mi beleúszni abba a vödörbe

- Nem hiszitek el, hogy odakint a kúton kívül vár egy sokkal nagyobb tó, ahol szabadabbak lesztek, és látni is fogtok, és lehet úszkálni mindenféle irányba, jó sokáig? Ízletes vízi csigák! Na? - biztatta őket a keszeg.

A fekete halak gondolkodtak, majd beadták a derekukat:

- Jó, megpróbáljuk.

Másnap reggel, amikor a gazda leeresztette a vödröt a kútba, a keszeg volt az első, amelyik beúszott, és a fekete halak, bár vállvonogatva - nem tudom, a halak hogy szoktak vállat vonogatni -, szóval bizonytalankodva, de utána úsztak. A gazda kihúzta a vödröt, és látta, hogy tele van a kút halaival. Odakacsintott a keszegnek:

- Ezt jól csináltad, cimbora!

Elindult a tó felé. A parton beült a csónakba, és beleöntötte a vödör vizet halastól, mindenestől a tóba.

Azóta a fekete halak ott élnek. Talán már fiaik meg unokáik is születtek, és ők mesélik a családi legendát:

- Egykor a mi őseinknek sokkal rosszabbul ment a soruk, mert egy föld alatti mély üregben kellett eltölteniük az életüket, és csak ott úszkálhattak vakoskodva...

(Lk 4,14-21)

A mai evangéliumban Jézus úgy lép be a názáreti zsinagógába, mint ahogy ez a mesénkben szereplő keszeg belép a kút halainak az életébe, és azt mondja:

- Azért jöttem, hogy megszüntessem a vakságot, megszüntessem a foglyoknak a rabságát, elvezesselek titeket egy szabad helyre, ahol megnyílik a szemetek, és emberhez méltó, boldog életet élhettek!

A következő vasárnapokon pedig majd sorra látni fogjuk, hogy az emberek miként fogadják Jézusnak ezt az örömhírét. Ki az, aki csatlakozik mellé, és be mer szállni a vödörbe, bízva abban, hogy ez az ember igazat mond, és ki az, aki majd gyanakodni fog, és esetleg még ellenségévé is válik.