Egyik nap nagy esemény történt az erdőben. Az erdő közepén levő tisztásra összegyűltek az erdő állatai. Nyulak, sünök, ott voltak a rókák, az őzek, mindenféle állat megjelent. És ekkor az öreg medve, az erdő vezetője egyszer csak előhúzott a bundája rejtekéből egy tölgyfalevelet, és azt mondta:

- Ez a tölgyfalevél ma hajnalban hullott le az öreg tölgyről, és egy üzenet áll rajta. Egy fecske repült el kora hajnalban a tölgyfa fölött, az karcolta bele csőrével az üzenetet.

Az állatok kíváncsian ültek a helyükön.

Medve, olvasd már az üzenetet! Miről van szó benne?

A medve felolvasta. Az üzenet annyiból állt, hogy az erdőtündérnek születésnapja van, és azt szeretné, ha vinnének neki egy szál pitypangot ajándékba. Nagyon szerette a pitypangokat. Sütött egy gyümölcstortát az erdő állatainak, amit elküldene az ajándékvivőkkel, és lenne nagy lakmározás.

Fölujjongott az állatsereglet. Egy idő után azonban lecsillapodott a lelkesedés, mert a medve azt dörmögte:

- Várjunk csak, várjunk! Ki tudja, hol lakik az erdőtündér? Törték a fejüket a nyulak, törték a fejüket a sünök, még a vakond is kijött a föld alól, az is törte a fejét.

- Nem tudjuk, hol lakik az erdőtündér.

- Senki nem tudja? - kérdezte a medve. Az állatok ingatták a fejüket:

- Nem, nem, nem tudjuk!

- Akkor - mondta a medve - bizony meg kell várni, amíg a fecske visszatér, ő hozta az üzenetet, ő biztosan tudja. Addig nem tudunk mit tenni, várni kell.

Szétoszlott az állatsereglet, reménykedtek, hogy a fecske majd elmondja nekik a titkot.

Igen ám, de volt egy állat az erdő lakói közül, aki tudta, hogy hol lakik az erdőtündér, csak nem akarta megmondani a többieknek. Ez az állat a teknősbéka volt.

A teknőcök nagyon sokáig élnek, ezért sok mindenre emlékeznek, amire a többi állat nem. Ez a teknősbéka emlékezett arra, hogy annak idején volt egy nagy erdőtűz, amikor ő még fiatal teknőc volt. Az erdőtündér akkor megjelent, a varázspálcájával egy kört rajzolt a levegőbe, és a tűz megállt, nem terjedt tovább, így megmenekültek az állatok. És akkor azt is elmondta, hogy ő hol lakik. A fiatal teknőc megjegyezte, és azóta hordja magában ezt a tudást.

Miért hallgatott? Azért, mert ezt gondolta: „Ha most elmondtam volna ezt a titkot, minden állat egyből szaladt volna az erdőtündérhez. Én egy kicsit lassú vagyok, mire odaérek, elfogy a torta. Nem jó ez így! Szerzek magamnak egy alkalmas társat, elvisszük az ajándékot, elhozzuk a tortát, és akkor lesz nagy ünneplés. De kit válasszak társamul? Ez elég hosszú út, még szerencse, hogy nekem itt van a teknő a hátamon, bármikor be tudok bújni, ha aludni akarok. Valami hasonló társ kellene!"

Töprengett a teknőc, gondolkodott, aztán támadt egy ötlete.

- Megvan! - kiáltotta. - Elhívom magammal a csigát! Fel is kereste, bekopogott a házán, a csiga kidugta a fejét:

- Mit akarsz, teknőc?

A teknősbéka sejtelmesen mosolygott:

- Tudsz titkot tartani?

- Tudok - vágta rá a csiga.

- Én tudom, hol lakik az erdőtündér. Eljössz velem?

- Menjünk!

Vittek egy szál pitypangot is, de cserépben vitték, nehogy elhervadjon, mire odaérnek. Mentek, mendegéltek az erdő ösvényein. Amikor rájuk esteledett, nyugovóra tértek. Másnap reggel folytatták útjukat. Egy patak szelte keresztbe az utat, addig kellett menni, amíg valami

Egy patak szelte keresztbe az utat, addig kellett menni, amíg valami hídfélét találtak rajta. Másztak, másztak a patak mentén, átmentek a keskeny pallón, aztán vissza a másik oldalon, és hosszú-hosszú napok elteltével odaérkeztek az Erdőtündérhez.

Az Erdőtündér állt és mosolygott.

- Szervusz, teknőc, szervusz csiga! Mi járatban vagytok?

- Ó, hát már elfelejtetted? Te küldtél üzenetet a fecskével. Eljöttünk felköszönteni téged a születésnapod alkalmából! Fogadd ezt a pitypangot, itt van a hátamon.

És valóban, a teknős hátán ott volt a cserépben a pitypang.

Az Erdőtündér kacagni kezdett. A teknősbéka meg a csiga nem értette, miért nevet? A tündér leemelte a teknőc hátáról a pitypangot, ráfújt, és akkor látták, hogy a pitypang szirmai már nem sárgállanak, hanem bóbitás kis szürke ejtőernyők lettek rajta, és azok szerte-szálltak a levegőben. A teknőcnek meg a csigának a fejére is hullott néhány. Ott hunyorogtak és szégyellték magukat:

- Ilyen pitypangot hoztunk mi az Erdőtündérnek? Ő pedig így szólt hozzájuk:

- Tudjátok, az történt, hogy vártam az üzenet után egy napot, két napot. Nem jött senki. Gondoltam, itt valamit tenni kell, mert a tortába pudingot is tettem, az pedig hamar megromlik. Úgyhogy én magam mentem el a tisztásra, és odaadtam az állatoknak a tortát. Mostanra bizony elfogyott az utolsó morzsáig.

A teknősbéka meg a csiga lehorgasztotta a fejét: mégis csak meg kellett volna mondani a többieknek ezt a titkot.

Elindultak hazafelé, s több napos vándorlás után visszaértek a tisztásra. De még ott is sokáig elbújtak, nehogy kinevessék őket a többiek.

(Lk 6,39--45)

Jézus azt mondja a mai evangéliumban, hogy ha vak vezet világtalant, akkor mind a ketten a gödörbe esnek. Így történt ez a teknőssel meg a csigával.

Mindnyájan egy kicsit olyanok vagyunk, mint a vakok meg a világtalanok. Isten gazdagságából egy-egy színt kapunk, amit mi ismerünk föl belőle. Lehet, hogy az egyikőnk tudja, hogy hol lakik; lehet, hogy a másikunk gyors, és hamar oda tud érni Hozzá. Mindegyikőnkben van valami, amit az Isten nekünk adott, hogy megkönnyítse a Hozzá való eljutást. De csupán a magunk adományával egyikőnk sem tud rátalálni, ezért adta Isten a közösséget ajándékba. Hogyha ezeket az ajándékokat összeadjuk, akkor - bár külön vakok és világtalanok vagyunk - egymást segíteni tudjuk, és nem kell gödörbe esnünk.