Egyszer egy ködös őszi napon akkora köd szállt le az erdőre, hogy az állatok az orrukig sem láttak. Egy hangya el is tévedt. Később, amikor fölszállt a köd, kóricált jobbra, tévelygett balra, megtalálni próbálván a hangyavárat s benne a társait. De ahelyett, hogy közeledett volna az otthonához, egyre távolabbra vetődött, míg végül minden tájékozódó képességét elveszítette. Ahogy így botorkált az erdei ösvényen, egyszer csak egy óriáshangya-várat látott.

Az óriáshangyák - ha már láttatok olyat, tudjátok - legalább háromszor-négyszer akkorák, mint egy rendes hangya, és nagyon erősek. Most is ott cirkált közülük néhány a vár körül. Az egyik meglátta, és leereszkedően így szólt:

- Hé, öcskös, hát te mit keresel itt? Milyen kis nyiszlett hangya vagy te? Gyere, állj be közénk, feltáplálunk vitaminokkal, és akkor te is olyan délceg legény leszel, mint mi vagyunk.

A hangya óvatosan merte csak visszautasítani a harsány fickót:

- Köszönöm - mondta -, de én inkább megkeresem a társaimat, akiket ismerek, akikkel együtt szoktam dolgozni, éldegélni.

Gyorsan búcsút intett a mellső lábaival, és mászott tovább az erdőben. Mászott-mászott az ösvényeken, kereste a maga hangyavárát. Már rég maga mögött hagyta az óriáshangyákat, amikor ismét valami különöset látott.

Egy másik hangyavár állt az ösvény szélén. És tudjátok, hogy kik laktak benne? Szárnyas hangyák. Elcsodálkozott a hangya:

- Jééé, én még ilyet sose láttam, ezek repülni is tudnak!

Ők is odamentek hozzá, barátságosan intettek neki, és szólongatták:

- Mi van, te szegény földönfutó, honnan jössz? Gyere, beviszünk a raktárba, adunk neked is egy pár szárnyat, ráragasztjuk a válladra, és akkor röpködhetsz velünk együtt.

De a hangya nekik is azt felelte:

- Nem, nem állhatok be közétek, otthon a társaim már biztosan keresnek. Eltévedtem a ködben, és most már nagyon szeretném megtalálni őket, úgyhogy bármilyen jól tudtok repülni, nekem nincs itt maradásom.

Ezzel a hangya továbbmászott, és ezután még hónapokig vándorolt a világban, már egész messzi tájakra tévedt, de a saját hangyavárát még mindig nem találta meg. Egyszer csak észrevett két oszlopot. Nézte, nézte, hogy mi ez a két oszlop, s hogy került ez ide, hát azt látja ám, hogy a két oszlop valami nagy állatban folytatódik. Egy elefántot látott, csak mivel ez az állat az ő kiserdejének környékén meglehetősen ritka, ezért nem tudta, mi fán terem.

Megköszörülte a torkát, és jó hangosan kérdezte:

- Ki vagy te?

- Én vagyok az elefánt - hangzott a válasz.

- És mit csinálsz erre? - folytatta a kérdezősködést az eltévedt hangya.

- Menekülök - mondta az elefánt.

- Te menekülsz? Ekkora állatot soha életemben nem láttam, mint te! Kicsoda az, aki elől még neked is menekülnöd kell?

Jobb, ha te is velem tartasz, mert jön a vész - trombitálta az elefánt, és már lódult is tovább az oszlop lábain, csak úgy porzott utána az út.

A hangya csodálkozva ült tovább az út mentén, aztán egyszer csak valami furcsa zajt hallott, olyat, mintha egy regiment, egy nagy hadsereg vonulna. Kis idő múlva már azt is látta, hogy hozzá hasonló hangyák közelednek seregestül, és amerre elhaladnak, elpusztítanak, letarolnak, megesznek mindent széles sávban.

Nyelt egyet, mert kiszáradt a torka.

- Hm - hosszú ideig csak ennyit tudott szólni -, most már értem, hogy ez az elefánt miért menekült. Igaz, hogy nagy, behemót állat, de csak egyedül van, ezek a hangyák pedig, mint a tenger.

Az armada egyszer csak megállt mellette, és egyikük kiszólt a sorból:

- Hé, pajtás! Gyere, állj be közénk! Mi vagyunk a termeszhangyák. De a mi barátunk nem azért kóborolt hónapokig, hogy most egy szóra beadja a derekát.

- Igazán jó kis hadsereg vagytok - dicsérte a termeszeket, hogy meg ne sértődjenek a visszautasítást hallva -, lenyűgöző tarolást visztek véghez, de nekem folytatnom kell a vándorutamat.

- Jól van, pajtás, ahogy gondolod! De azt jegyezd meg, hogy mi kétszer nem hívunk senkit - ezzel a menetoszlop elindult, s haladt tovább a maga útján.

Ekkorra már nagyon elfáradt szegény hangya. Arra gondolt, hogy fölmászik egy fűszál tetejére, szétnéz, hátha onnét a magasból meglátja a hangyavárát. Föl is mászott, ott hajladozott alatta a fűszál. Miközben ott egyensúlyozott tekintgetni próbálván jobbra-balra, a Teremtő éppen lenézett az égből, meglátta őt és elcsodálkozott: - Hát ez a kis hangya miként került olyan messzire? Szegény pára, sohasem fog hazatalálni. Segítenem kell rajta.

Fogta magát, s kiengedte zsákjából a keleti szelet. Fújt a szél, a hangya kapaszkodott a fűszálban, de a szél nagyon erős volt, elsodorta őt, a hangya szállt-szállt erdők, mezők, tengerek fölött. S a hosszú utazás végén ott találta magát pontosan a hangyavára tövében.

Elősereglettek a régi társak, és kérdezgették:

- Hát te hol jártál? Hiányzott, aki fogja a szalmaszál végét. Az eltévedt hangya csak ennyit mondott:

- Ha ti azt tudnátok, barátaim!

Ezzel bement a többiekkel a hangyavárba, és aludt egy jó nagyot.

(Jn 14,27)

Jézus azt mondja a mai evangéliumban, hogy „Békességet adok nektek! Az én békémet."

Azt hiszem, az lehet az ember számára a békesség egyik lehetséges állapota, amikor elérkezik azoknak a közösségébe, akikkel hasonló módon tud gondolkodni, akik befogadják őt maguk közé, akikhez tartozik.

A keresztények körében a keresztség egy lehetőség arra, hogy az ember megérkezzék a közösségbe, azok közé, akik befogadják. S az így talált békesség nem csupán emberi megnyugvás, hanem Istentől származó, belső béke lehet: otthonra találtam.