Volt egyszer egy nagy, kerek erdő, és ebben a kerek erdőben kedvére nőhetett mindenféle fa. Állatok tanyáztak a fák lombjai alatt.

Igen ám, de jött egy esztendő, amikor az erdőben elszaporodtak a boszorkányok. Először csak egy-kettő volt, de aztán odagyűlt a környék összes banyája. Éjszakánként seprűiken röpködtek, ijesztgették az erdő apró állatait. Minden boszorkánynak volt egy lidérce, amelyik kísérteties fénnyel világított, és a lidércek is ide-oda cikáztak a faágak között. Senkinek sem volt nyugta tőlük, így az erdő lassan elnéptelenedett. Az állatok elvándoroltak, a fák pedig lehullatták a leveleiket, egészen elsatnyultak, mindössze néhány ág maradt rajtuk, már csak a boszorkányok számára voltak jók seprűnyélnek.

Ekkor az Úr lenézett az erdőre, összehívta a négy világtáj szeleit: az északi szelet, a keleti, a nyugati és a déli szelet, és így szólt hozzájuk:

- Kedves szeleim! Nézzetek erre a boszorkányerdőre! Ez már nem állapot, valamit tenni kéne. Melyikőtök tud segíteni?

No, az északi szél kidüllesztette a mellét.

- Uram, majd én rendet teszek!

Süvíteni kezdett. Arra gondolt, hogy ezek a szegény elsatnyult fák már úgy sem jók semmire. Egy nagy vihart kavar, gyökerestől kitépi a fákat, és akkor a boszorkányoknak nem lesz miből seprűnyelet faragni, a régi seprűk elavulnak, és ők más helyet keresnek maguknak. A terület pedig újra megtisztul.

Fergetegként zúgott a fák között, és az egyik fát sikerült is kicsavarnia. A többi azonban összefogott, és a föld alatt a gyökereikkel egymásba kapaszkodtak. Az északi szél nem értette, hogy ilyen gyönge kis csenevész fákat miért nem sikerül neki kiszakítani a földből. Úgyhogy tombolt, tombolt, süvített egy ideig,de aztán elfáradt. Csüggedten tért vissza az Úr elé.

- Uram, erősek ezek a fák, nem mentem velük semmire.

- Na - mondta a nyugati szél -, majd én! Nekem van egy másik ötletem. Nem fogok én órákon át tombolni az erdő fái között. Ezek a boszorkányok félnek az éjszakától. Csak a lidérceik fényére tudnak hagyatkozni. Egyetlenegy erős fuvallatot támasztok egy óvatlan pillanatban, és az összes lidércfényt kioltom. Sötétség borul az erdőre, a boszorkányok megijednek, és menekülésszerűen elhagyják az erdőt.

A nyugati szél így is tett. Lesben állt az erdő szélén, és egyszer-csak fújt egy hatalmasat. Végigzengett az erdő fái között a szélfúvás, és tényleg, a lidércek lángja kialudt, egyetlen kivétellel. Az egyik lidérc éppen egy fa tövében bujkált, szélvédett helyen, ezért csak meglebbent a lángja, de nem aludt ki. Ez a lidérc aztán szélsebesen cikázni kezdett a fák között, megkereste az összes társát, akinek kialudt a fénye, és meggyújtotta.

Egy percen belül az összes lidérc újra imbolygott, világított és cikázott az erdőben.

A nyugati szél fejét csóválva bosszankodott:

- Nekem sem sikerült! Keleti szél, most te jössz! A keleti szél új ötlettel állt elő:

- Egyszerű a dolog. Forgószelet támasztok, egy nagy tornádót, és kisöpröm a boszorkányokat!

Így is tett. Elkezdett pörögni-forogni bent az erdő fái között, de azt hiszitek, hogy a boszorkányokat ez megijesztette?

- Hé, banyák! - kiáltotta az egyik. - Gyertek, körhinta! Fölszálltak a seprűikre, berepültek a forgószélbe, és élvezték a

pörgést, forgást. A keleti szél pedig hiába süvített forgószélként az ágak között, a boszorkányok ott visongtak. Úgyhogy szégyenszemre ő is elkullogott, a banyák pedig ottmaradtak az erdőben.

Most már csak a déli szél volt hátra. A déli szél pedig óvatosan, hang nélkül elhagyta az Úr palotáját, és ott termett az erdő fái között. De úgy jelent meg, hogy azt senki meg nem hallotta.

A fák csak azt érezték, hogy valami frissebb levegő veszi körül őket. Kinyújtóztatták az ágaikat, apró zöld levelek sarjadtak a gallyaik végén. A boszorkányok levették a kendőjüket.

- Hej, milyen jól érezzük magunkat! Milyen friss itt az idő! Dobjuk le a gúnyát is! Gyertek, fésülködjünk meg!

Kézről-kézre járt a fésű, a boszorkányok megfésülködtek. És ahogy fésülték a hajukat, az őszes boszorkányhaj lassan átváltozott, és szép, csillogó szőke hajuk lett.

-  Vegyük fel az ünnepi ruhánkat - suttogták a boszorkányok egymásnak, és fehérbe öltöztek. A lidércek pedig apró szentjánosbogarakká változtak.

A déli szél az erdő fái között továbbra is csendesen fújdogált, és a fák gyümölcsöt kezdtek teremni.

Amikor a boszorkányokra ismét rátekintett az Úr, csodálkozva állapította meg:

- Jé, ezek már nem is boszorkányok, hanem tündérek!

Tündérek, szentjánosbogarak és virágzó gyümölcsfák jelentek meg a satnya erdő helyén. Úgyhogy az erdő állatai is szép lassan visszamerészkedtek. És attól a naptól kezdve az erdő éppen olyan gyümölcstermő és életteli volt, mint a legkorábbi időkben.

(Iz 42,1-7)

Izajás próféta azt mondja az eljövendő Messiásról, Jézusról, hogy hasonlóképpen fog jönni, mint a déli szél. A megtört nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, és szava sem hallatszik az utcákon. Csöndesen jön el, ugyanúgy, ahogy beállt a sorba a Jordán vizénél. Csak Keresztelő János vette észre, hogy eljött, mert nem pusztító viharként érkezett.

Azt gondolom, hogy nekünk is Jézusnak erre a csöndes jelenlétére van szükségünk elsősorban. Hiszen gyakran magunk is megtört nádszálakhoz és pislákoló mécsesekhez hasonlítunk.