Ha emlékeztek még a könyv első meséjére, tudjátok, hogy az egy királyfiról szól, akit az apja elzavart otthonról. Hosszú idő telt el, az ország azalatt nagy szegénységbe hullott, míg a királyfi végül hazatért. Volt nála egy terülj asztalkám, egy színes foltokból összevarrt köpeny és egy csodahegedű. A színes foltokból összevarrt köpenyt földobta a magasba, és ahová az egyes foltok estek, minden megújult, a lepusztult vidék egyszerre virágzó országgá vált. A hegedűnek olyan hangja volt, hogy a rosszkedvű és szomorú emberek vidámak lettek tőle. A terülj asztalka... nos az pedig terülj asztalka. Tudjátok, mire való.

Ez a királyfi hosszú kort megért, és bölcsen uralkodott a népe fölött. Aztán, amikor közeledni érezte a halálát, magához hívta egyetlen fiát.

- Fiam, én nemsokára meghalok, neked kell az országot tovább kormányoznod! Átadom neked a terülj asztalkát. Bármilyen ételt kívánsz, ott terem rajta. Átadom neked a hegedűt: ha játszol rajta, a szomorú emberek vidámak lesznek tőle. Adok neked egy kardot is, amit ha kihúzol a hüvelyéből, megsuhintod és azt kívánod, hogy álljon elő egy százezres sereg, akkor szolgálatodra egyből itt terem, és ezzel mindig meg tudod védeni az országot az ellenséges támadásokkal szemben.

Kis idő múlva a király meghalt, és a fia követte a trónon. Minden délben kitette a terülj asztalkát a királyi udvar közepére. Jöttek az emberek, akik ebédre vágytak. Megtöltötték az udvart, és minden nap a terülj asztalkámról ettek. Minden délután lement a palota udvarába, ahol összegyűltek a szomorkodók, játszott nekik a hegedűn, és a szomorkodók vidámak lettek. Így telt ez napról-napra, hétről hétre, hónapról-hónapra, évről-évre. A bús kedvűek csak akkor lettek vidámak, ha maga a király szólaltatta meg a hegedűt. Az asztalon csak akkor lett lakoma, ha maga a király kívánta. Úgyhogy minden nap ott volt a palotában és végezte ezt a szolgálatot. Esténként az imájában gyakran kérdezte Istent:

- Uram, jól végzem én a munkámat, jól uralkodom? Ha úgy látod, hogy nem, segíts, küldj egy jelet!

Egyik este Isten hangját vélte hallani:

- Holnap elküldöm hozzád az angyalomat, tedd azt, amit mond!

A király várta a másnapot, alig aludt, forgolódott az ágyában, találgatta, hogy milyen lesz az az angyal? Másnap, amikor virradt, egy egyszerű vándor kopogott be a palota kapuján. Nem voltak szárnyai, nem tűnt angyalnak, de így szólt a királyhoz:

- Engem küldött az Úr. Föl kell vezesselek az ország legmagasabb pontjára, egy magas hegy tetejére, mert Isten azt kívánja, hogy onnan tekints le a birodalmadra!

A király aggodalmasan kérdezte:

- Milyen messze van az a hegy?

- Nem jártál még arra soha? - csodálkozott az angyal.

- Nem - mondta a király -, még sohasem jártam ott.

- Akkor igazán itt van az ideje. Gyere, induljunk!

- És mi lesz az éhezőkkel meg a szomorúakkal? - kérdezte a király.

- Gyere föl a hegytetőre, a többit hagyd az Úrra! - felelte neki az angyal.

A király elindult. Oldalára kötötte a csodakardot, amit ha kihúz a hüvelyéből, százezer katonát tud elővarázsolni. A hátizsákba betette a hegedűt, az asztalt pedig a vállára vette, mert félt otthagyni a palotában, hiszen bárki ellophatja, ezek értékes eszközök.

Elindultak a hegy felé. Először egy rengeteg erdőn át vitt az útjuk. Még ösvény sem volt! Úgy kellett keresztülverekedniük magukat a sokféle növényen, bokron. Iszalag, tüske karmolta őket. A király kardja mindig beakadt egy-egy indába, gyökérbe. Ugyebár egy kard nem éppen túrafelszerelésbe tartozó holmi, mégis kitartóan hurcolta magával. Miközben kínkeservesen haladt előre a dzsungelben, arra gondolt:

- Mi van, ha pont most támadta meg egy idegen hadsereg az országunkat, én pedig itt vagyok, és kirándulok. Lehet, hogy mire hazaérek, már nem szabad az országom, a népem, hanem egy idegen zsarnok uralkodik rajta!

Egészen ezekbe a gondolatokba süllyedve ment. Estére kiértek az erdőből. A király ijedten vette észre, hogy a kard valahol elveszett. Elszakadt az öv, ami tartotta, és ottmaradt az erdőben.

- Bizony - mondta az angyal -, ezt többé meg nem találjuk. Holnap tovább kell mennünk.

A királynak főtt a feje, hogy mi lesz a hazával csodakard nélkül, de úgy döntött: hallgat az angyal szavára.

Másnap, amint a hegy felé bandukoltak, azon gondolkodott, hogy tegnap délután is összegyűlt az udvaron a sok búskomor ember, de ő nem hegedült nekik. Mit gondolhattak magukban? Szomorúan kellett hazatérniük, ő pedig itt kirándul.

Egy széles folyóhoz értek, amin se híd, se gázló nem volt. Az angyal így szólt hozzá:

- Át kell úsznunk a folyót! Belevetették magukat, úsztak. A király minden erejét összeszedte, mert ott volt a hátán a súlyos zsák. Nagy nehezen átvergődtek a túlsó partra. Ott ijedten bontotta ki a zsák száját, és látta, hogy megtörtént, amitől félt, a hegedű teljesen elázott. Egyetlen hangot sem lehetett többé kicsalni belőle.

- Király uram - biztatta az angyal -, hagyd itt ezt a roncsot! Ezen már többé úgysem tudsz hegedülni!

A király összeszorította a fogát.

- El kell hinnem, hogy ő Isten angyala - mondogatta magában -, és a végén minden jóra fordul. Gyerünk tovább a hegyre!

A harmadik napon már közel volt a hegytető. Veszélyes sziklák között lehetett csak megközelíteni, mászniuk kellett.

- Vegyük elő a kötelet! - szólt az angyal a terepet vizsgálva. Kötélen másztak föl a sziklákon. A király lenézett. Ijesztő mélység

tárult elé, de ő arra gondolt, hogy mennyi ember éhezik most a várudvaron, és ő nem vendégelte meg őket a terülj asztalkámról. Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel?

Amint ezen töprengett, véletlenül rossz helyre nyúlt, nem fogta meg a kötelet, és majdnem lezuhant. Csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni. Igen ám, de a kisasztal, ami ott volt a vállán, leesett. Hallotta, amint szilánkokra tört odalent. A szeméből kigördült egy könnycsepp, de hősiesen mászott tovább.

Fölértek a hegycsúcsra. Esteledett, a nap nyugodni készült. Ekkor az angyal így szólt hozzá:

- Most már egyedül kell visszatérned a palotába. A hegy túloldalán találsz egy könnyebb utat, amin egyszerűen lesétálhatsz. Én most magadra hagylak, töltsd itt az éjszakát, és holnap térj haza a palotádba!

Ezzel az angyal eltűnt. A király pedig ott állt a hegytetőn, egy szál egymaga, és belátta a csúcsról az egész birodalmát. Megnyugodva látta, hogy az országban mindenütt csend és béke honol.

-  Senki sem akar minket megtámadni. Isten maga vigyáz a földünkre. Talán nincs is szükség a csodakardra.

A bőrén érezte a friss, tavaszi szellőt. Körülötte minden sarjadt, zöldbe borult. Látta a növekvő vetést, az állatokat az egyes parasztházak udvarain. Megnyugodva fellélegzett.

- Isten tavaszt, esőt, napfényt, élelmet ad az embernek. Lehet, hogy nincs is olyan égető szükség a terülj asztalkámra.

A friss szél másra is ráébresztette. Életében először kirándult, meghódított egy hegycsúcsot, s most az arcát a szélbe mártva öröm töltötte el. Rájött arra, hogy eddig ő mindenkinek a szívét megvidámította, aki csak szorongott. De ő maga nap mint nap aggodalmak közt végezte a munkáját: „Jaj, csak ne csináljam rosszul! Ugye, jó király vagyok?" - kérdezgette állandóan önmagától, és soha nem ment el kirándulni sehova, minden délelőtt etette az éhezőket, minden délután felvidította a szorongókat, de őt nem vidította fel senki. És rájött arra, hogy ha a búskomorságtól szenvedők hozzá hasonlóan feljönnek erre a hegytetőre, és az arcukat az ég felé emelik, akkor maga az Isten, aki vigyáz az egész országra, eltünteti a félelmeiket, és örömmel tölti meg a szívüket. Ezektől a gondolatoktól egészen megkönnyebbült.

Másnap hajnalban lesétált a hegyről, hazatért, és attól fogva egészen felszabadult ifjú, vidám királyként uralkodott népe fölött.

(Mk 9,2-10)

A hegytetőn gyakran kiderül, hogy Isten egészen más, mint amilyennek odalent gondoljuk. Ez történik Ábrahámmal és az apostolokkal is. A hegyre föl kell másznunk nekünk is, és elengednünk mindent, amiről azt hisszük, hogy biztonságot jelent. És akkor fölismerjük, hogy igazi biztonságunkat Isten adja.

A hegymászás olykor csak egy könnyebb kirándulás, mint a három apostol, Péter, Jakab és János esetében, s nagyobb fáradság nélkül kapjuk ajándékba az élményt, hogy van egy Mesterünk, aki isteni fényben ragyog; máskor ugyanolyan fáradságos, mint ennek a királynak az útja, vagy Ábrahámé, aki gondoktól terhelve indult a hegytetőre, mert nem tudta megérteni a szívében, hogy Isten miként kívánhatja tőle a fia föláldozását. Föl kellett mennie a hegyre, és nem csak a hegyi kaptatók nehézségével küszködnie, hanem a saját kételyeivel és a saját gyötrelmeivel is, és mire fölért a hegytetőre, akkor jött rá, hogy Isten nem kíván ilyet senki emberfiától.

Jézus ma mindannyiunkat felhív a hegyre, hogy elengedjük a földi kapaszkodóinkat, és odafönt fölismerhessük, ki is Ő valójában, és megnyugodva érezzük, hogy a mi szorongásainkat is képes örömre fordítani.