Volt a világon egy vándor, aki már erdőt-mezőt, hegyet-völgyet, sivatagokat, tengereket bebolyongott. Vándorlásban telt az élete.

Az egyik éjszaka is nyughatatlanul vándorolt a földön, éppen egy rengeteg erdőben. Már éjfél is elmúlt, amikor kiért az erdőből. A szélső fák közt megállt, és látta, hogy az erdő szélén túl fekszik egy falu. Olyan falu, amit mintha szobrász faragott volna ki. Az utcákon, a házakban mozdulatlanná dermedt embereket látott. Arra gondolt, hogy ez olyan, mintha a Csipkerózsika mesébe lépett volna be, ahol százéves álmát alussza a királyi udvar.

Valóban, a kovácsmester éppen a pörölyét emelte, és úgy maradt mozdulatlanul. A pék lapátján ott sorakoztak a kenyerek, ahogy ki akarta venni a kemencéből. A favágó a fejszéjét éppen az egyik fa törzsére emelte.

Azt is látta a vándor, hogy mindent por lep. Már nagyon régóta áll ez a - nem is tudta pontosan - kifaragott vagy valóságos falu ott az erdő szélén. Az időközben rájuk hulló por az emberek fején, vállán, a kovács üllőjén szinte ujjnyi vastag volt.

Miközben a vándor a falut nézte, érezte, hogy egy vízcsepp hullik a nyakába. A kezével letörölte, de hiába, újabbak érkeztek. Eleredt az eső. Nagy cseppekben hullott. Először csak cseperészett, utána viszont egy kiadós zuhé kerekedett belőle. Folyt a víz, esett az eső a falubeli emberekre vagy szobrokra. Lemosta róluk a port, ismét tisztán és csillogóan álltak ott. Ekkor látta meg a vándor, hogy ezek nem szobrok, hanem valóban álomba dermedt emberek.

- Mi történhetett velük? - töprengett.

Arca elé behajolt egy ág, az erdő legszélső fájának a legkülső ága, néhány levél is sarjadt rajta. A vándor ráfújt az ágra, a leheletétől egy levél remegni kezdett az ágon. Aztán ahelyett, hogy újból megállt volna, mozgásba lendült a többi is. A lehelete olyan erős lett, hogy frissítő szellő vált belőle, ami szárnyra kelt a falu felé, végigfújt a házak között, és az emberek megmozdultak. Persze először lassan, mint amikor tényleg mély álomból ébred valaki. Kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és utána folytatta mindenki azt a mozdulatot, ami valamikor régen abbamaradt. A kovács pörölye rázuhant a vasrúdra, a pék kiemelte a kenyeret, és az asztalra tette, a favágó lesújtott a fa derekára, és így tovább. Ám az emberek még furcsán mozogtak, nem úgy szívvel-lélekkel, hanem mintha dideregtek volna mozgás közben, mintha valami nagy hidegség lett volna rajtuk, amitől fáztak.

Ekkor a vándor napkeletnek pillantott, és azt látta, hogy az ég alján felhők tornyosulnak, mintha vigyáznának arra, hogy a nap ne kelhessen fel. Mintha őrnek állították volna őket. Intett a kezével, mire a felhők félrehúzódtak, és kibukkant a nap, majd egyre magasabbra emelkedett az égen, és első sugara benyilazott a faluba.

A vándor ráébredt, hogy bár az emberek már fölébredtek, de a tűz mindeddig hiányzott. Minden kemencében ott sötétlett a félig elégett fa, de nem lobogott, nem lángolt tovább. Csak amikor a napfény bevilágított a faluba, lobbant fel ismét minden kemencében a tűz. A betett második adag kenyér sülni kezdett, a kovácsműhelyben a vasak újra izzottak, és a lakosok is abbahagyták végre a didergést.

-  Na, végre jó meleg van! - és odatették a kezüket a kemence oldalához, hogy melengessék.

Szépen haladt a munka, mindenki tette a dolgát, de valami még mindig hiányzott. A vándor nézte-nézte a megelevenedő falu életét. Aztán egyszer csak fogta magát, kilépett az erdőből, bement a faluba, a házak közé. Odament a pékmester házához, és megszólította a serénykedő embert:

-  Pékmester! Nagyon megéheztem a vándorlásban. Adj nekem egy zsömlét!

A pék ránézett, elmosolyodott, és azt felelte:

- Tessék, itt van, fogyaszd el!

Abban a pillanatban, amikor a pékmester megszólalt és odanyújtotta a zsemlét, hirtelen emberi hangokkal telt meg a falu. A vándor ekkor jött rá, hogy ez hiányzott csupán. Némaság volt, eddig mindenki csendben tett-vett.

Na, de akkor aztán nagy zsivaj lett! Mindenki egyszerre beszélt, alig értették egymás szavát. Meglátták a vándort, odaszaladtak hozzá, és mindenki kedveskedni akart neki.

A fogadós azt mondta:

- Nálam maradhatsz egész életedben! A vándor a fejét rázta:

- Én vándor vagyok. Nem akarom egész életemet egy fogadóban tölteni! Egy napra megpihenek, de holnap mennem kell tovább.

Jött a lovász és vállon veregette:

- Gyere, az istállómban válassz magadnak egy lovat, és úgy indulj tovább!

A kovács megpatkolta a kiválasztott lovat. A szabó varrt egy új inget a vándornak, mert bizony látták, hogy nagyon-nagyon rongyos. A suszter megtalpalta a cipőjét, hiszen elkopott már a sok vándorlásban.

Másnap reggel, amikor a vándor lóra ült, és búcsút intett a falunak, mindenki a kapujában állva búcsúztatta.

- Minden jót, vándor! Visszavárunk, gyere máskor is!

Amikor Jézus működése kezdetén elénk lép a Jordán folyó partján, mintegy „beindítja" az életet a földön. A Jézus előtti világ, az Ó-szövetség világa egy kicsit olyasmi volt, mint a Csipkerózsika álom. Azzal, hogy Jézus megtestesült, eljött a világba, az emberek fölébredtek valamiféle álomból, hiszen maga Isten jelent meg köztük.

Az életnek ez a „beindítása" két keresztséghez van kötve a mai evangéliumban. Jézus működésének a legelején van egy vízzel történő keresztség, János keresztsége; és Jézus működésének a legvégén van egy Szentlélekkel történő keresztség, pünkösdkor. Ez fogja keretbe az ő földi működését.

Először Keresztelő János mos le mindent, ami tisztátalan, azzal, hogy a Jordán folyóban megkereszteli az embereket. Lemossa a piszkot a tárgyakról, az emberekről, a szavakról, a gondolatokról. Jézus ezt még csak nézi, ahogy a vándor észleli a tisztító esőt. Utána a többi már az ő része pünkösdkor: a szélzúgás, ami megelevenít, a tűzláng, ami melegséget hoz közénk, és a szó, amit mindenki megért. Talán ez a négy fontos eleme annak, hogy az élet elinduljon, és az élet élő maradjon.

Ez a küldetésünk nekünk is, tisztává tenni azt, ami tisztátalan, mozgásba hozni azt, ami mozdulatlanná vált, fölmelegíteni azt, ami kihűlt, megszólítani és megszólaltatni azt, ami néma. Ez a fajta keresztelés mindnyájunk küldetése, azzal együtt, hogy ugyanakkor azt is tudjuk: mindannyian rá is szorulunk ezekre.