A játékkészítő, mintha órákon keresztül állt és figyelt volna, miközben egyik baba a másik után furcsán remegni és rázkódni kezdett. Kezdetben inogtak egy kicsit, majd hirtelen kiegyenesedtek a lábukon. Jonatánt lenyűgözte a látvány. Egy kis idő múltán félelme elszállt, és izgatottság lett úrrá rajta, amely feledtette vele az idő múlását.
Bár lenyűgözte a látvány, ahogyan az emberi formára faragott babák életre kelnek, nem volt felkészülve a zajra és zűrzavarra, amelyet az állatok mozgása okozott. A nagy szürke elefánt magasra emelte kígyószerű ormányát, és trombitált. Az oroszlánok és párducok követték példáját, morogtak és bőgtek. A vad kutyák és farkasok üvöltése összekeveredett a pávák rikoltásaival és az apróbb madarak csiripelésével. A páviánok és gorillák horkantásai belevegyültek a különböző fajtájú és méretű majmok szüntelen makogásába.
- Szerencse, hogy mindez csak álom volt - gondolta később Jonatán mester -, különben az egész város az ajtóm elé sereglett volna a nagy zsivajra.
Furcsa mód sem a babák, sem a játékállatok nem vették őt észre. Mintha csak rejtve lett volna nagy, üvegből készült szemeik elől.
Miközben az állatok saját hangjuk próbálgatásával foglalkoztak, a babák sem tétlenkedtek. Kezdetben nyoma sem volt a rendnek. Lárma és zűrzavar uralkodott mindenütt. De lassacskán Jonatán észrevette, hogy mozgásuk rendezetté válik. A katonák hármasával felsorakoztak, és egy különösen csinos katona, aki szemmel láthatóan a vezetőjük volt, „bal-jobb” vezényszavaira masíroztak. Eltelt még néhány pillanat, s a trombitások, dobosok és a különféle hangszereken játszó zenészek is felsorakoztak a strucctollas sisakjával kitűnő nagydobos mögé.
A kezdeti hangzavar után lassacskán az állatok is megnyugodtak. Elhelyezkedtek, ki-ki úgy, ahogyan a legkényelmesebbnek érezte, és nézték, ahogyan a babák előjönnek a műhely minden szögletéből. Rengetegen voltak, mintha csak egy óriási babaparádé készülődne.
A katonák és a rézfúvósok után a legszebb látványt a Király és a Királynő méltóságteljes kivonulása nyújtotta a palota kapuján. (Tulajdonképpen a mester nem készített nekik igazi palotát, de egy Király és egy Királynő nem lehet meg palota nélkül, így hát a munkaasztal melletti nagyszekrényt használták erre a célra.)
A kapukat két fekete egyenruhás baba tárta ki. Kabátjuk vállát, ujját és nadrágjuk külső varrását aranyzsinór díszítette. Arcuk ünnepélyes volt, mélyen meghajoltak, karjukkal tiszteletteljes mozdulatot tettek. A karmester intésére megszólaltak a trombiták. A Királynő után két helyes gyermekbaba vitte ruhájának hosszú, fodros uszályát. A gyermekek mögött hölgyek és urak tucatjai haladtak. Nagyszerű látvány volt! A Játékkészítő nagy elragadtatásában szinte megfeledkezett arról, hogy Ő készítette a babákat. A saját kezének művei voltak.
Elfelejtettem megemlíteni még valakit, aki a Király és a Királynő közelében állt. Remélem, emlékeztek még arra a babára, akiről a történet legelején már beszéltem. Márdusra gondolok, aki sima fekete hajával, átható tekintetével az összes baba közül a legcsinosabb. Állát kicsit felfelé tartja, így mindenkinek fel kell néznie rá. Ha baba lennél, talán neked is feltűnt volna, hogy még a király is tart tőle egy kicsit. Márdus mindig azt a benyomást kelti, mintha valami különös tervet forgatna a fejében.
Ekkorra valamennyi trombita elhallgatott, a zene is elcsendesült; a babák lélegzetvisszafojtva várták, hogy mit fog a Király mondani. Hirtelen zörgés hallatszott, majd egy tompa puffanás és nagy robaj követte. Mindenki kíváncsian odafordult, mert látni akarta, hogy mi okozta a zajt. Elképzelhetitek, mennyire meglepődtek, amikor egy csenevész, sárga hajú baba nézett vissza rájuk. Zavart arckifejezéssel terült el a padlón. Egyik fakezében papírköteget szorongatott, a másikkal pedig fejét tapogatta; nyilvánvalóan ez a testrésze ért először földet, amikor leesett. Magasan fölötte a játékkészítő íróasztalának egyik felső fiókjából olyasféle papírok ágaskodtak ki, amilyeneket a sárga hajú baba a kezében fogott.
Úgy tűnt, a Királynőt mulattatja a dolog, és ezen senki sem csodálkozott. A műhelyben mindenfelől kuncogás hallatszott, de senki sem mert hangosan nevetni.
- Mi a csudát csinálsz? - kérdezte a király. - Megzavartál egy nagyon fontos eseményt!
A baba, akit Pálcikának hívtak (ezt a nevet azért kapta, mert mindenbe beledugta a pálcikaujjait, hogy megtudja, hogyan működik, vagy mire való), nem válaszolt rögtön. Igazság szerint abban a pillanatban éppen annak örült, hogy a feje fából készült. Másrészt, egészen biztos volt benne, hogy soha többé nem tudja az ujját bedugni semmibe. Végül lassan felült és kihúzta magát. Felnézett a Királyra.
- Valami nagyon fontosat találtam, Felség! Valamit, ami minden jelenlevő babát és játékot érint.
Arca felderült egy kicsit. Észrevette, hogy ebben a pillanatban mindenki rá figyel, és ez tetszett neki. Feltápászkodott.
- Mit találtál? - kérdezte a Király, a Királynő és Márdus egyszerre.
Pálcika meghajolt.
- Egy titkos tervet! - válaszolta határozottan. - Egy tervet, ami a mi sorsunkról szól!