Srácok a garázs tetején

– Egy versenykerékpár, bizony, az nagyon jó lenne – morfondírozott magában Ágoston. Nehezen haladt az emelkedőn fölfelé, pedig sietni akart. – Egy versenykerékpár… Olyan sötétlila, neon címkés, mint a Márkus Robié. Még kulacs is van rajta… zöld kulacs… De hát Édesanyának igaza van. Nem tudjuk megvenni, mert sokan vagyunk testvérek.

Egy pillanatra elmosolyodott, amint eszébe jutottak a kicsik, mind az öten.

– Édesapának is igaza van, itt nincs szükség több sebességes kerékpárra. Az egyetlen komolyabb emelkedő ez, a Gőz utcai. Bezzeg Szentkereszten… Végülis, ha a zsebpénzemet félreteszem…

Ekkor riadt fel, hiszen egyik pillanatról a másikra körülvette őt a Banda. Mintha földből bújtak volna elő, először Márkus Robi termett a biciklije mellett, majd Z. Kovács Attila, aztán sorban a többiek, néhány nagyobb gyerekkel, akiket csak látásból ismert.

– Na mi van Kis Szentem – futott mellette Robi –, hova ilyen sebesen?

Ágoston éppen válaszolni akart neki, amikor az első rúgás érte biciklije kerekét, aztán a második, meg a harmadik.

– Ne… Robi… ne csináld! – kérlelte Ágoston.

Erre az egész Banda kaján röhögésben tört ki.

– Robi! Robikám! – csúfolták nyerítve Mötyőt, aki még dühösebben rugdosta Ágoston biciklijét.

“Ne csináld! Inkább leszállok.” – akarta mondani a fiú, de nem tehette,  mert hátulról valaki akkorát rúgott a kerékpárjába, hogy elveszítette egyensúlyát, és a földre esett.

A srácok megragadták, tuszkolni kezdték a sövénysor felé. Közben nagyokat röhögtek és kurjongattak.

Később Ágoston nem emlékezett rá, hogyan került át a garázs tetejére. Talán valaki átlökte. Az biztos, hogy hasoncsúszva érkezett meg az apró, sárga kaviccsal fedett tetőre. A tenyerét felhorzsolta a kavics, ruhája több helyütt elszakadt, még a térdén is kifeslett a nadrág. Fájdalmasan tápászkodott fel a fiúk gyűrűjében.

– Na, mi van Kis Szentem? – gúnyolódott Cövek. – Most jól kinézel!

– Mit fog szólni az édes mamád, ha meglát így? – lépett Ágostonhoz Mötyő is. – Megkapod a magadét, mi?

Mötyő szíve szerint nagyon vágyott arra, hogy Kis Szentem megkapja otthon a magáét. Nem tudta elviselni a fiú szelídségét. Minden szavával provokálta, a többiek is beálltak a sorba. Tetszett nekik a játék, hiszen mindannyiukban ott vibrált még a sikertelen cigilopás feszültsége. Kapóra jött Kis Szentem, rajta büntetlenül levezethették indulataikat.

Mötyőben jóval több volt a gőz, mint egyébként lenni szokott. Otthonról indult a dolog, a szülei veszekedését sem tudta még kiordítani magából. Aztán a lopás. Mi lesz abból is, ha a suliban kiderül… meg Cövek, az egyetlen, aki férfiasan viselkedett, s ezzel megerősítette helyzetét a Banda élén.

Nem volt benne biztos teljesen Mötyő, hogy valóban ő még a Banda vezetője. Nem, nem Kis Szentemre haragudott elsősorban, csak valahol, valakin ki kellett adni azt a rengeteg indulatot, ami feszítette belülről.

Gácsér is ütött egyet-kettőt Kis Szentemen, hiszen ő is túlpörgött a mai napon.

– Úgyis mindegy… – morfondírozott magában, miközben megpróbált gúnyosan röhögni a megvert Ágostonon. – A mama biztos megtudja, talán nem is megyek többet haza… Legalább a Banda, a Banda fogadjon be.

Cöveket nem nagyon érdekelte az egész Kis Szentem ügy, de ő sem akart kimaradni a buliból. Rúghatott rajta egyet, ahogy az apjától tanulta, s rúgott is. Szerette volna sírni látni ezt a nyamvadt kis alakot, ezt a szentfazekat.

De nem látta. Nem fakadt sírva Ágoston, mert valójában fel sem fogta, mi történik vele és körülötte. Úgy tűnt, mintha álmodná az egészet.

Némasága csak még jobban ingerelte a fiúkat. Meg akarták törni. Mindenáron. Érezni, tudni akarták, hogy Kis Szentem a hatalmukban van. Hogy uralkodnak rajta. De minden egyes gúnyolódó szó, minden bántás lepergett a fiúról, legalábbis a többiek így érezték. Fölöttük állt, valami megfoghatatlan messzeségben, s hiába szerették volna lerángatni maguk közé, hogy leteperjék, leigázzák. Nem tudták elérni.

Pedig Ágostonnak is fájtak az ütések, ő is szenvedett a csúfolódó szavaktól, mint bárki más. De valóban kívül állt mindazon, ami itt történt.

“Nem értem… Nem értem… Nem értem… – zúgott a fejében.

– Miért bántanak, miért? Mit vétettem én nekik?”

Szerencsére olyan gyorsan történt minden, hogy igazán el sem jutott a tudatáig. Csak később…

A Banda hamar rájött, hogy ezt a fiút nem tudja megtörni. El kellene engedni, de hogyan? Hiszen ha azt mondják neki: “Eriggy haza!” , akkor elismerik, hogy vesztettek.

Mötyőnek jutott eszébe a mentő ötlet. Megragadta Kis Szentemet, odalökdöste a garázs szélére.

– Ugorj! – lökött rajta még egyet úgy, hogy a fiú majdnem leesett. – Ha leugrasz, elengedünk!

A Bandából mindenki félt a garázs szélétől. Senki sem mutatta ki, de a három méteres mélység még Cöveket is félelemmel töltötte el.

– Most befostál, mi? – röhögött Ágoston háta mögött a Banda.

– Beszari kis alak vagy…

De abban a pillanatban beléjük fagyott a szó. Ágoston egy ugrással lent termett a földön. Ijedten néztek utána. Lent, a betonon már fel is tápászkodott, s elindult, hátra sem nézve. A bal lábát húzta egy kicsit. Még néhány szitkot szórtak utána, amíg el nem tűnt a Birkás emeletes házai között.

A matekórán teljesen váratlanul megjelent az osztályfőnök.

– A francba! – fordult az ablak felé Mötyő, ahogy a belépőket észrevette. Gácsér vörös lett, mint a rák, Cövek zsebre vágta a kezét és elhúzta a száját:

– Csak megtaláltál minket, girnyókám?

Az oszti mellett az üzlet vezetője állt, ahonnan még az ősszel megpróbáltak a srácok cigit lopni.

A tanár odahajolt a férfihez, kérdezett tőle valamit. A férfi szétnézett, határozott mozdulattal Ágostonra mutatott. Az osztályfőnök a fejét rázta, de az erősködött, majd Gácsérra, Mötyőre és Cövekre is rábökött.

– Biztos? – kérdezte fennhangon a tanár.

A boltos bólintott.

– Ember Ágoston, Ludowszky Ákos, Márkus Róbert, Z. Kovács Attila. Gyertek velem!

Szegény  Gácsér,  szinte  azt  sem  tudta, mi történik vele, szédelegve, izzadtan lépett ki a padból.

– De jó, hogy megmondtam a mamának! – zúgott a fejében a gondolat. – Újabb intőt kapok. Mama… szegény mama…

Mötyő a szája szélét rágta, próbált laza maradni, de sehogy sem sikerült:

– Majd azt mondom, hogy én ott se voltam, azt se tudom, milyen boltról, meg cigiről van szó.

Cövek nyugodtnak látszott, csak a füzetét verte le véletlenül, amikor kilépett a padból.

– Te gané… – morogta a fogai között, miközben feldobta a padra a füzetet.

Ágoston sem maradt nyugodt. Feszültség vibrált a levegőben, érezte, valami készül. Egyébként is, bemenni a tanáriba, szembe nézni a boltossal, amikor tudja, hogy az osztálytársai mit tettek… A gyomra remegett, bár úgy érezte, hogy neki nincs semmi köze az egészhez. Igaz, hogy Gácsérral bent járt a boltban, de ő nem volt benne a cigilopásban. Valószínűleg csak mint tanút hívják be.

– De mit fogok csinálni? Áruljam el Ákost, vagy hallgassak?

Nem tudta eldönteni, mert közben megérkeztek az igazgatói irodához.

– Fiúk! – fordult az igazgató a srácok felé. – Ennek az úrnak vegyeskereskedése van a Vereckei úton. Jártatok már arra valaha?

Egyedül Ágoston bólintott némán, a többiek meg se rezzentek.

A boltos idegesen vágott közbe, kezeivel Ágoston arca előtt hadonászva:

– Hát persze, hogy jártál már nálam! És volt pofád ezek után a múlt héten bejönni és fapofával marcipánt venni? Mit gondolsz te kölyök, nem ismerlek fel? Te is ott voltál a többiekkel, és még most is van a pofádon bőr bólogatni? A többi legalább tartja a száját, de te… te…

Az igazgató közbevágott, kérte a férfit, ne ragadtassa el magát, hiszen mégis csak gyerekekről van szó.

– Gyerekek? Ezek? – üvöltötte a férfi. – Elvetemült gonosztevők, börtönben fognak kikötni, mind! Fel kell lógatni az ilyeneket! Fellógatni mindet!

Az igazgató valami olyasmit motyogott, hogy ha lehet, ne használjunk erős kifejezéseket, és egyébként sincs semmi bizonyítva. Inkább mondja el az esetet elölről.

Míg az üzlet vezetője beszélt, Ágoston megpróbálta rendezni a gondolatait. Fel sem fogta, mit is mondott a férfi, mikor az arcába üvöltött, de most, ahogy a történetet újra hallotta, rádöbbent, hogy ő is vádlott, nem tanú. Mégpedig az elsők között való bűnös, hiszen nem elég, hogy lopott, még szemtelenül is viselkedett. Szólni akart, de a nyelve nem mozdult. Arra sem futotta az erejéből, hogy védekezzen.

Közben a férfi befejezte mondandóját, az igazgató megkérte, hogy fáradjon ki egy kicsit, amíg megbeszéli a dolgot a fiúkkal.

– Nos gyerekek, a helyzet világos. Legjobb, ha mindent bevallotok.

Gácséron látszott legjobban a félelem, s mivel senki sem szólt, az igazgató őt kezdte el győzködni, hogy vallja be az igazat.

– Intőt kapsz, fiam – szólt az igazgató Gácsérhoz –, ha jól látom, igazgatóit.

Te se vigyorogj, Z. Kovács fiam! Ha így folytatjátok kisded játékaitokat Márkus barátoddal, hamarosan más iskolában találjátok magatokat. Még az se kizárt, hogy intézetben. Eléggé tele van már a poharatok.

Csak téged nem értelek Ágoston… hogy kerültél te ezek közé? Én azt hittem, rendes gyerek vagy.

Ágoston nem tudott válaszolni. Peregtek agyában a gondolatok:

– Ha Gácsér igazgatóit kap, a mamája belehal. Attila és Robi… intézet… édesapa azt mondta, az rosszabb, mint a börtön…

Az igazgató elfordult Ágostontól, tovább folytatta:

– Ha mindent bevallotok és megfizetitek a kárt, 176O forintot, egy figyelmeztetéssel megússzátok addig, míg komolyabb baj nem történik.

– 1760 forint… – vibrált Ágoston agyában az összeg – kétezret gyűjtöttem össze karácsonyi ajándékra. Egész évben félretettem a pénzt, hogy… Ákos nem tudja kifizetni…

– Nem szeretnélek elveszíteni benenteket – fordult Attiláék felé az igazgató –, itt még mindig nagyobb biztonságban vagytok, mint Aszódon. De ha minden kötél szakad… én nem vállalom értetek többé a felelősséget.

– Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet… – villant Ágoston agyába a ige – …hogy megmentse…

– Igazgató úr, én voltam – szólt hangosan Ágoston.

Az igazgató meglepetten fordult hátra.

– Mit beszélsz, Ágoston?

– Én voltam – felelte. A hangja kicsit megremegett. – Én vertem le az üveget.

A igazgatóiban néma csend állt be, szinte vágni lehetett. Minden szem Ágostonra meredt.

– Te? – kérdezte végre az igazgató.

– Igen, tanár úr, én.

– Csak azt ne mondd, hogy a cigarettát is te loptad el.

Ágoston lehajtotta a fejét. Elpirult. Egy pillanatig habozott magában:

– Most még vissza lehetne lépni… elmondani az igazat… Az Emberfia azért jött…

– Nem – szólt végül határozottan. – Nem én tettem zsebre, de fölösleges firtatni, ki volt. Én találtam ki az egészet. Az egész ügyet. A többiek csak azt csinálták, amit én mondtam. Holnap….

Újra megakadt.

– Édesanyám! – hasított belé a gondolat. – Mit szól majd édesanyám, ha hazaviszem az ellenőrzőm… Az Embernekfia… Édesanya megérti… Megérti, miért csináltam…

– …holnap elhozom az 176O forintot – fejezte be Ágoston, és kimerülten hajtotta le a fejét.

– Igazgató úr – szólt közbe az osztályfőnök a döbbent csendben –, beszélhetnék Ágostonnal négyszemközt?

Az igazgató némán bólintott, és egy intéssel kiküldött mindenkit a szobából. Ő maga csukta be kívülről az ajtót.

– Ágoston – lépett a tanár a lehajtott fejű fiú elé –, te most nem mondtál igazat. Fiam, nézz rám! Ugye nem te voltál? Ismerlek, te nem tehettél ilyet. Miért vállalod magadra? Ágoston, mondd meg az igazat! Ki volt? Ki tette? Te honnan tudsz erről? Ágoston… fiam… beszélj...

– Tanár úr… – szólt a gyerek alig hallhatóan – …ne tessék engem bántani… – felemelte a fejét, és könnyei végigcsorogtak az arcán.