Pásztoriskola

Parittyakövek

A Szűk-patak csendes folyású szakaszához ereszkedtünk le a nyájjal, ez volt ilyenkor az állatok itatóhelye. Édesapám a juhaira figyelt, nehogy egynémely kelekótya bárány a patak kövein is elkezdjen ugrándozni, de volt még arra ideje, hogy botjával megmutasson nekem egy kavicsosabb részt. Ott, ahol kanyarodott kissé a meder, a víz apró kövecskéket sodort a partra. Köztük megannyi kiváló parittyakövet. Egészen belefeledkeztem a gyűjtögetésbe, különösen a sima kis köveket kerestem, mint amilyeneket Dávid választott magának a Góliáttal való küzdelem előtt. Én persze nem ötöt, hanem vagy öt kupacnyit összegyűjtöttem már, mikor édesapám kiáltott nekem. Még az ivásról is megfeledkeztem, olyan boldog voltam a köveim miatt. A tarisznya sem húzta még a vállamat, csak később gondoltam rá, már a hegyoldalon, hogy kevesebbel is megelégedhettem volna. Édesapám mosolyogva nézte duzzadó tarisznyámat, de nem szólt semmit. Indultunk tovább.

A nyáj megint végiglegelte a hegyoldalt, de másik irányban, mint idejövet. A kapaszkodó tetején enyhe lejtésű fennsíkra érkeztünk, melynek egy részét ligetes cserjés borította. Ide igyekeztünk, ez volt a nyáj pihenőhelye. A nap akkorra erősen fölöttünk járt, kezdett melegem lenni, a gyomrom is jelezte a délidőt, a féltarisznyányi parittyakő meg egyre nehezebb lett, úgyhogy igencsak megkönnyebbültem, amikor édesapám az egyik bokor tövében letette a földre tarisznyáját.

– No, itt megpihenünk egy kicsit.

Ez azt jelentette, hogy elérkezett az ebédidő, mi is letelepedhetünk végre. A juhokat nem kellett noszogatni, azok már megkeresték az árnyékot a cserjebokrok alatt. Még a bárányok is elpihentek, anyjuk mellé húzódva, a szopósak éhesen keresték a csecset, míg a virágzamatú tejen meg nem nyugodtak végre. Édesapám elővett egy árpakenyeret, kettétörte és hálát adott érte az Úrnak. A kisebbik felét odanyújtotta nekem, majd adott egy darabot az ízletes kecskesajtból is. Így falatoztunk ott némán, apa és fia. Úgy éreztem, minden falat részesedés Istennek abból a csodálatos ajándékából, amit úgy neveznek, hogy nyáj, úgy neveznek, hogy kenyér, úgy neveznek, hogy élet. Nem kellett beszélni hozzá, csak minden falatot megrágni alaposan, beszéltek helyettünk az ízek. Az enyhén sós és a savanykás különös keveréke, végezetül az édes: néhány szem mazsolaszőlő és datolya. Ebéd végeztével előkerült a tömlő, aztán a szó is:

– Miféle köveket gyűjtöttél, fiam? – kezdte édesapám.

– Hát parittyába valót.

– No de milyen való oda? Mutasd!

Azzal kiborítottam tarisznyám tartalmát a lábai elé. A kis kőkupac tetejére hullott maga a parittya, amit édesanyám font nekem gyapjúzsinegből évekkel ezelőtt. Így puha is volt, meg erős is, ami egy valamirevaló parittyánál elengedhetetlen. Édesapám figyelmesen válogatta a köveket, s nemsokára két kupac keletkezett a lábai előtt. Jobbról a kisebb, balról a nagyobb. Nem magyarázkodott, csak rámutatott a kisebbik kupacra.

– Ezeket tedd el, a többi nem való semmire!

Megvárta, amíg elpakolom.

– A parittyát hagyd kint! Nem tarisznyában kell azt tartani. Hadd látom, mit tudsz vele? – s egy kiszáradt pisztáciafa törzsére mutatott vagy ötven lépésnyire, melynek koronája szélesen terült a bozót fölé.

Fölálltam, s most egy kicsit megremegett kezemben a parittyazsinór. Hiszen használtam én azt gyakorta, de rendesen csak játszottunk vele a fiúkkal a város szélén. Édesanyám szigorúan meghagyta, hogy merre, melyik irányba célozhatunk vele. Volt is célpontunk elegendő a köves domboldalon: a kisebb kövek voltak a “bárányok”, a nagyobbak az “anyajuhok”, még néhány “kos” és “kecske” is akadt. A dombháton pedig állt egy nagy szikla, az volt a “Góliát”. Persze itt legkönnyebb volt “Góliátot” legyőzni, mert az volt a legnagyobb. Így hát “őt” szerettük célozni legjobban, meg a kóbor kutyákat, melyek néha csapatosan jöttek kifelé a városból. Volt aki félt tőlük, de a bátrabbak könnyen megugrasztották őket egy-egy jólsikerült dobással. Persze ahhoz már jól kellett forgatni a parittyát. Nos hát itt, a domboldalon tanultam én meg a parittyakőhajítást, mint a többi pásztorgyerek. De az mégiscsak játék volt, nem úgy mint most, édesapám szemei előtt. Az első dobás nem is sikerült. Ahogy beleakasztottam ujjam a hurokba, beletettem a követ a parittya kiszélesedő “ölébe”, s összefogva a szárakat megsuhogtattam fejem fölött, már éreztem, hogy hibát követek el.

– Nyugodtan, fiam. Hová kapkodsz? Hol a szemed?

Újra nekikészülődtem. Sokáig néztem a fatörzset, aztán meglendítettem a karom. Most sikerült. Édesapám nem szólt semmit, csak körülnézett. A nyáj még mindig hevert, de az egyik jerke már fölállt, és fűcsomók után kutatva lépkedett odább meg odább a köves talajon. Őrá mutatott. Jól megnéztem az állatot, miközben elővettem egy követ és elröpítettem. Éppen a kövér farkát találtam el vele. Ijedtében megugrott az állat, és előreszaladt. Édesapám a fejét csóválta, de azért szája körül ott bujkált a mosoly.

– És ha szakadék van előtte?

Közben felállt, és maga is elővette a parittyáját. Mozdulatai gyorsak és határozottak voltak, de csöppet sem kapkodók. Tekintetével felmérte az irányt és a távolságot, s már röpítette is a követ. Az az állat lábai előtt koppant egy kiálló szikladarabon, úgyhogy szegény pára még jobban megugrott, és riadtan szaladt vissza a nyájhoz. Mostmár előbújt a mosoly édesapám arcán, úgy nézett reám.

– Látod, ez a Csendes meg majdnem elkódorgott a nyájtól.

Aztán kiáltott egyet:

– Hé, Fehér!

Az állatok fölfigyeltek, odanéztek. Fehér, a vezérürü elindult, a többiek utána. Mindannyian tudták, hogy indulunk, még a bárányok is megértették, ha másból nem, hát az anyjuk nógatásából. Újra megtettük a délelőtti utat: hegyoldal, patak, hegyoldal – miközben legelt és ivott a nyáj. Én pedig ezentúl nem a tarisznyámban tartottam parittyámat, hanem a kezemben vittem, akárcsak édesapám.

Kővilág

A két vándor-tanítvány távozásával érzékelhetően megváltozott közöttünk valami. Kimondhatatlan várakozás, rejtett reménység élt mindenkiben, kivéve Jehúdát, aki sértett elvonulása óta makacs hallgatásba burkolózott. Persze továbbra is mindannyian a nyájainkkal törődtünk, ahogy eddig tettük, de most mégis valahogy másképp. Nem nagyon szóltunk erről, a pásztor nem szeret az érzéseiről beszélni. Ha valaminek örül, ha fájdalma van, hát inkább énekel vagy előveszi a furulyáját. Valóban gyakrabban szállt az ének, a jóillatú dallam-áldozat az ég felé, s az Úr bizonyára meghallotta, mert különös erő és békesség telepedett ilyenkor közénk. Csak Jehúda hallgatott, a legszebb hangú pásztor, a pásztorok kántora, aki most durcásan kirekesztette magát a közösségből. Esténként egyre többször került elő az öreg Simon furulyája, aki fiatalkorában még inkább a talp alá valót fújta vidám-dalosan, ám egyszercsak megszelídült és áhítattal lett tele a dallam.

– Tudod Ésua, én már csak akkor veszem elő a furulyámat, amikor szavakkal nem tudok imádkozni – mondta egyszer nekem. És szólt az imádság, szavak nélkül, mégis mindenki értette, s még másnap is dúdolta úton, sziklák közt, pusztaságban.

Mert sziklák között vezetett már akkor az utunk leggyakrabban. A nyári forróság tetőfokára hágott, a lankás hegyoldalak rég kiégtek, a Gabona-rétet feltakarította a nyáj, s a hegyalja ligetes erdőségeiben is alig akadt ennivaló. Következett az, amitől minden pásztor félt egy kicsit, még ha nem is mutatta ki, meghódítani a hegyek túloldalát, ami közel sem olyan lankás és barátságos, mint a nyugati Nagy-tenger felől. A keleti oldalon is volt egy tenger, ami jól látszott a Nagy-szakadék széliről, s előtte egy másik “tenger”, Júdea pusztája, a kősivatag. Ami Dávidot rejtette egykor üldözői elől, s rejti azóta is a mindenkori számkivetetteket. Halott világ, mely mégis életet nyújt némelyeknek. Élihu nagyapám mesélte egyszer, ennek a tengernek olyan sós a vize, hogy még halak se élnek benne, ezért lett a neve Sós-tenger. Meg is értettem, miért kaphatta ezt a nevet, amikor egy-egy meredek kaptató után a számba csorgó veríték sós ízére gondoltam. E tengerben egy egész kővidék verítékezett.

Hogy mennyire kővidéken élünk, ezen a Sós-tenger felőli oldalon lett igazán nyilvánvaló. A lankás, enyhe lejtésű hegy- és domboldalak helyett itt meredek lejtők, hirtelen esésű sziklafalak, szakadékok következtek, s mindezek között keskeny, elrejtett völgyek. Aki erre a vidékre vezette a nyájat, annak jól kellett ismernie a járható utakat, szinte minden kiszögellést számon tartani, különben nem csak az eltévedés fenyegetett, hanem egy-egy váratlan szakadék, sziklarepedés is bajt okozhatott. No meg a vadállatok. Élihu nagyapám szerint régen egy-egy éhes oroszlán is meghúzódott ezekben a hűvös, sötét völgyekben, ahová a napfény legfeljebb délben (vagy még akkor se) járt vendégségbe. Nem véletlenül nevezték az öregek Halál-árnyéka völgyének némelyiket.

Ők már sokszor megtapasztalták azt a borzongató érzést, ami engem is erősen szorongatott édesapám nyomában lépkedve. Vaskosabb botját kezébe vette, s most parittyáját dugta övébe, mert a vezetőnek inkább közelharcra kellett számítania. Oroszlánok már csak az öregek történeteiben éltek, s néhány ritka példány a Jordán bozótjaiban, de sohasem lehet tudni. Különösen ilyenkor, szárazság idején, amikor a hűvös völgy nem csak búvóhelyet, némi felüdülést is adott a vadaknak. Köztük a farkasoknak, melyeknek vonítása éjszakánként áthallott néha a hegygerincen, mióta a nyár tetőfokára hágott. Itt a sziklák között, egy-egy tágasabb hasadékban, kisebb barlangban vertek tanyát, s innen indultak vadászó útjaikra. Igaz, hogy éjszaka vadásztak inkább, és kisebb vadállatokra, de ínséges időben megtámadták a nyájat is, ha kellett fényes nappal, különösen egy-egy árnyékos völgyben.

Bevallom hát őszintén, hogy féltem, főképp az első utakon. De milyen jó, hogy volt nekem is botom, amit most jól esett megszorítani; volt zsoltár a szívemben, amit olyan jó volt magamban énekelni; s nekem is volt Pásztorom, akinek a botját és vesszejét most különös védelemmel éreztem a fejem fölött:

“Ha a halál árnyéka völgyében járok is,

nem félek semmi bajtól,

mert te velem vagy:

vessződ és botod megvigasztal engem.”

Így keltünk át a hágón, s érkeztünk le a hegy lábához – bottal és zsoltárral –, ahol a völgy kicsit kiszélesedett, éppen csak annyira, hogy a meredek sziklafal tövében helyet adjon a nyáron is felbuzgó forrásvíznek, a kövek közt folydogáló kis pataknak, és a parton zöldellő növényzetnek.

– Isten pataka – sóhajtott fel édesapám buzgóságosan, amikor először meglátta a fehér sziklák közt zölden viruló völgyet, és a sás között csillogó vizet.

Nem tudtam, hogy nevét mondja-e a víznek, vagy csak becézgeti áhítattal, én mindenesetre így neveztem ezután is ezt a patakot, s róla a völgyet Isten pataka völgyének. Mint egy oázis, gondoltam magamban, bár még sohasem jártam sivatagban, csak Élihu nagyapám történetei nyomán. Ez a kis oázis jelentette számunkra az életet a legforróbb nyári napokban. Arra is jutott itt bőven idő, a nyáj szemmel tartása mellett, hogy a hatalmas sziklafalakban gyönyörködjem, e számomra még sohasem látott, mégis sokat elképzelt óriásokban. Különösen, amikor megjelent rajta egy-egy magányos vadkecske vagy vadkecskecsapat. Bizony rajtuk felejtette szemét olykor még édesapám is, pedig ő aztán láthatott már belőlük eleget. Na de ki tudja megunni ezeknek a sziklák között is bámulatos ügyességgel szökellő állatoknak a látványát. S ki ne vágyakozna közéjük akár csak egy pillanatra, amikor meglátja könnyed mozgásukat.

Bárányaink és kecskéink minden bizonnyal, előbbiek a fiatalságuk, utóbbiak a rokonság miatt. Mindenesetre időnként gyakorlatot tartottak a patakparti kövek között, hogyan is kellene vadkecskének lenni, csak nem nagyon sikerült. Így aztán állandóan résen álltunk az állatok bohókás kedve miatt, és sűrűn pattogtak a parittyakövek. Kellett is, hiszen a talaj éles kövei könnyen felsebezhették az állatok körmét vagy lábát, s többször előkerült a gyógyító olajostömlő, mint a túloldalon. De hát erre is szükség volt. Félelmeken és sebeken keresztül tanultuk e kővilág törvényeit.

Az elveszett

A nehezebb lecke azonban ezután következett. Kezdődött egy hirtelen támadt szélviharral, mely a sivatag felől érkezett. Forró volt és finom porral tele, hogy alig lehetett levegőt venni miatta. Be is burkolóztunk fejkendőinkbe, éppen csak a szemünk látszott ki belőle. Azon a napon is Isten pataka völgyében legeltettünk, s már indultunk hazafelé, felfelé kaptattunk a hágón, amikor elért minket a vihar. Itt védtelenebbek voltunk, mint odalent a völgyben. Valami búvóhelyet kellett gyorsan keresni. De édesapám ismerte már jól a vidéket, akár a tenyerét, nem ez volt az első vihar, ami itt érte a hegyek között. Tudta, hogy van egy barlang a közelben, ahol meghúzódhatunk a vihar elől.

Még jó, hogy ma korábban elindultunk visszafelé, valami nyugtalanság ült már délelőttön az állatokra, s mi sem maradtunk ki belőle. Édesapám meg is jegyezte a déli itatásnál, hogy jó lesz vigyázni, mert vihar készülődik. Neki lett igaza. Mégsem sikerült idejében hazaérnünk, a hegyek között olyan hirtelen keletkezik a vihar. S aztán ugyanolyan hirtelen el is múlik. De itt még nem tartottunk.

Alighogy a barlangot elértük, még vadabbul kezdett tombolni a szél, a barlang mélyén is tele lett porral a levegő, nyugtalanul és forrón zihált mindenki, ember és állat egyaránt. Most az volt a legfőbb gondunk, hogy féken tartsuk a nyájat, vigyázzunk, félelmében meg ne vaduljon, vagy ki ne ugorjon egy-egy állat. Itt ismertem meg igazán, hogyan tud félni a jószág, s értettem meg azt is, hogy a saját félelmem legjobb orvossága az, ha egy nálam jobban félőre kell vigyáznom. Édesapám már jól tudta a Teremtőnek ezt a rendjét, s botjával fáradhatatlanul járt a nyáj körül, nyúlt oda biztatón, ahova kellett. Aztán egyszerre vége lett. A süvöltés elült, csak a sivatagi por szállongott még sokáig a levegőben. “Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” 10 – jutottak eszembe az ősi büntető igék, s most beleborzongtam a kijelentés igazságába, amit minden porcikám átérzett.

Mikor némileg elült a por, s a nyugtalanság, édesapám a barlang bejáratába állt, hogy megszámolja az állatokat, megvan-e mind. Mióta kitört a vihar, nemigen tudta számon tartani őket, nem csak a por és a barlang sötétje miatt, hanem mert gyorsan és határozottan kellett cselekedni. Most azonban maradt idő a számlálásra is. Egyesével engedte ki a juhokat, végül a kecskéket, én kívül vigyáztam rájuk közben.

– Ésua! Látod-e kinn a Foltost? – szólalt meg egyszerre.

Én bizony nem láttam, de ha ott lett volna, se vettem volna észre, úgy belepte a juhok gyapját a por.

– Nem látom, édesapám – válaszoltam.

– Akkor elveszett – szólt újra, most már az állatok körül járva fürkésző szemekkel. –

Útközben lemaradt bizonnyal és elveszett. Ki tudja, hol lehet azóta?

Nem kellett többet mondania, anélkül is elképzeltem már, ahogy egy sziklának vágta, szakadékba sodorta szegényt a szélvihar. Eleredtek a könnyeim. Piszkos árkokat vájtak az arcomat lepő porban, még jó, hogy a kendőm nagyobbrészt eltakarta. Édesapám tudta, hogy Foltos a legkedvesebb bárányom. Együtt figyeltük növekedését, gazelláéhoz hasonló kecses mozgását, mókásan fecsegő foltjait. De néki hasonlóan kedves volt minden állat. Hányszor utánaszaladt eltévedt bárányainak a hegyoldalon, amikor már a parittyakő sem ért nyomukba. Hányszor hozta vissza őket, karjában vagy a vállára véve és mindig vidáman, sose haragosan. Utánament ő Samunak, az öklelős bakkecskének is számtalanszor, ha valamelyik szőlőskertben támadt falatozni kedve, és sohasem morgolódott. Most se szólt többet, panasz, átokszó nem hagyta el a száját. Körbenézett inkább, és felmérte a helyzetet. Majd nemsokára így szólt:

– Visszamegy a barlangba a nyájjal, és vigyázol rájuk. Sötétedésig igyekszem visszatérni.

Futva indult a hágó felé, amerről érkeztünk. Néha meghallottam a hangját, hol oldalt, hol mélyen alattunk, a jól ismert hívójelet és kedves nevet. Aztán ez is elhalt. Maradt a csönd. Meg az állatok párálló szuszogása. Soha ilyen nyugtalan várakozást nem éltem át. Talán Dávid érezhette magát így üldözöttként egy hasonló barlangban kuporogva, várva, hogy mikor tör rá vagy vonul el Saul hadserege. De én most nem magamat féltettem, hanem a bárányok közt legkedvesebbet, s nem egy hadsereg üldözött, hanem szorongó gondolataim, ami olykor félelmesebb ellenfél az embereknél. Mire édesapám visszaérkezett, nem voltam se élő, se holt, mégis akkorát ugrottam, hogy az állatok ijedten húzódtak a barlang belsejébe. Merthogy ott volt az én Foltosom a vállain, lógott feje, lába, de azért látszott, hogy él. Én már kaptam volna le onnan, de édesapám nyugalomra intett:

– Nehogy hozzányúlj! Eltörött a lába. Lent találtam meg egy sziklahasadékban. Még jó, hogy beleesett, így nem sodorta el a vihar. Alig bírtam a kampómmal kihorgászni onnan. De most induljunk, ne késlekedjünk! Te mégy elöl.

Azzal kezembe nyomta a szöges husángot, amire annyira vágyakoztam, de amit csak a felnőtt pásztorok kezében láttam eddig.

Késő este volt már, mire a Bő-forrás völgyébe értünk. Gondolom, nem kell elmondanom, mennyire aggódtak már miattunk pásztortársaink, s azt sem, milyen kitörő örömmel fogadtak, mikor megérkeztünk. Édesapám még le sem vette válláról a bárányt, máris szinte ujjongva mondta:

– Ne nekünk örüljetek, mi csak megvolnánk valahogy. De nézzétek ezt a bárányt! Elveszett, elsodorta a vihar, mégis megtaláltam. Megtaláltam az elveszett bárányomat! Sziklahasadék mélyéből húztam elő!

Ha édesapám ennyit beszélt egy szuszra, akkor igencsak örvendezett, de a többiek sem voltak híjával az örömnek, amit mindjárt azzal fejeztek ki, hogy mindenki igyekezett segíteni valamiben. Voltak, akik az állatok itatásában és akolba terelésében, voltak, akik a fejésben, az öreg Simon pedig édesapámmal együtt tisztogatta meg Foltos sebeit, kötözte két egyenes ág közé törött lábát, s vitte be saját kezével a pásztortanyába, ahol szénából egy kis vackot készített neki. Majd örömlakoma következett, árpakenyér és frissen fejt kecsketej, akárcsak máskor, mégis egészen új ízekkel, mintha valaki a szabadulás örömét is belesütötte, belefejte volna. Csak azt nem vették észre, hogy valaki hiányzik. Valaki elveszett. A fiatal Jehúda nem vett részt a lakomán.