Mákos bejgli mustárral

– Ne engem, Őzike, kérlek, kérlek, most az egyszer ne engem… – szuggerálta a tanárnőt kétségbeesetten.

Őzike tanárnő izgatottan csillogó szemmel kezdte meg az órát, és most csodálkozva rebbent egyet a szeme, ahogy találkozott a tekintetük.

Cé tudta, hogy az ő fogalmazását szeretné először meghallgatni, s abból a finom árnyékból, ami az arcán átsuhant, érezte, hogy elutasításával csalódást okozott neki.

“Ne haragudj, de ezt én most nem olvashatom fel, érted? – magyarázta némán a tanárnőnek.

Tudhatod, hogy bármikor, bármit, szívesen, azt, hogy miért időszerű az Antigoné ma is, hogy szép vers-e a Dög, vagy botrányos…

Neked akár még azt is, hogy mit jelent számomra Radnóti szerelmi költészete… de erről hogy a fenébe írhattam volna épkézláb fogalmazást?! Miért nem kérdezed meg Évikét – bökött pillantásával az első padban ülő apró lány felé –, ő biztosan nagyon meghatóan írta le, hogy milyen egy békességben, boldog családi körben eltöltött karácsonyeste.”

A tanárnő tekintete elgondolkozva járt a két kislány között, aztán ahogy egyre hangosabb lett a zsivaj, figyelt föl, hogy jó néhány perce nem történik semmi. Zavart mozdulattal feltolta a szemüvegét, matatott egy kicsit az asztalán, aztán kinyitott egy könyvet:

– Nagyon szerettem volna meghallgatni néhány írásotokat, de… most sajnos nincs időnk rá… A szünetben rá kellett döbbennem – folytatta magára találva –, hogy bizony jócskán elmaradtunk a tételekkel, és nincs is olyan messze a kisérettségi, mint gondolnátok…

Cé nagyot sóhajtott, kiegyenesedett a padban, és megkönnyebbülten rámosolygott a tanárnőre.

Nem véletlen, hogy mindenki imádja, nézte a tanárnő lehajtott fejét. Pedig… amikor elsőben bejött az osztályba… apró volt, vékony hangon beszélt, mint egy kislány, zavartan igazgatta a szemüvegét, minduntalan elpirult… akkor nevezték el Őzikének.

Időközben persze rájöttek, micsoda fantasztikus tudásanyag van a fejében, hogy szinte átlényegül, amikor egy-egy általa tisztelt író, költő életét, műveit elemzi. És fehér blúz meg lesimított szoknya ide vagy oda… jobban ismerte őket, mint sokan a tanári karból, akik nagyon modernnek, vagánynak képzelték magukat. Egyedül Ágoston, a biológiatanár vetekedhetett vele. A többiek: leadták az anyagot, és jónapot.

De Őzikére mindig számíthattak.

Hát létezik a földkerekségen még egy olyan tanár, aki megváltoztatja az óra menetét egy diákja miatt?!

Kihúzta magát a padban, tekintetét ráemelte a tanárnőre, és elhatározta, minden idegszálával azon lesz, hogy segítse az órát, meghálálja, hogy így megmenekült…

Nagyon igyekezett, de minduntalan azon vette észre magát, hogy újra és újra elkalandoznak a gondolatai. Nehezére esett bevallani magának, hogy gyötri a kíváncsiság: vajon miről írhatott Évi a házidolgozatában?!

“Valószínűleg ugyanarról – biggyesztette le az ajkát keserűen –, mint amit elmesélt Zsazsának a szünetben, mikor szokásuk szerint egymásba bújva nevetgéltek:

Hogy megint milyen klassz volt a szokásos családi kirándulásuk újévkor.

Meg egész biztos idén is írt a hülye szilveszteri programjukról, hogy most sem mentek el sehova, na persze az istentiszteleten kívül, csak egész este beszélgettek, hogy kinek milyen volt az éve… meg még valami olyat is hallott az öltözőben, hogy a szünetben az apukájuk mindegyik lányát külön-külön elvitte randizni, beültek valami teázóba, marha nagy szám, mondhatom, és olyan dolgokról beszélgettek, hogy min gondolkozik mostanában, meg mit szeret nagyon, és mit utál… Úristen, hogy lehet így élni, állítólag egy filmet se néztek meg egész szünetben, csak valami dedós gyerekklubon egy videót…”

Irodalom után biosz volt, szívük másik szerelmével, Ágoston tanár úrral. Amennyire nem mai jelenség volt Őzike a régimódi szemüvegével és szelíd mosolyával, annyira nem gondolta volna senki a farmerban és kinyúlt pulóverekben járó fiatal biológiatanárról, hogy már elmúlt harminc, három gyerek apja, és mindennek tetejében még magázza is őket.

– Jó napot! Foglaljanak helyet! – mutatkozott be annak idején, nagy megrökönyödésükre. – Mivel bácsinak nem érzem magam – mondta –, a tegeződést a tanítványaimmal szakmai hibának tartanám, ezért a magázást választottam. Nem is árt majd egyiküknek sem, hisz egyre kevesebb embertársuktól tanulhatják meg ezt a különleges megszólítási formát. Remélem egyetért velem a kisasszony – emelte a tekintetét Orsira, aki Cé padtársa volt akkor, és vihogva súgta a fülébe éppen, micsoda marhaság, és hogy megint kaptak egy agyament tanerőt…

Becsöngettek, Ágoston tanár úr hajszálpontosan  negyedkor lépett a terembe, egy lépéssel megelőzve Andrást, aki még kilenc óra tizenháromkor is sorban állt a büfében.

– Jó reggelt, Kiss úr – nézett rá szigorúan a tanár. – Lustán rezeg a kvarckristály az órájában? Vagy netán étlen-szomjan eresztették el jó szülei otthonról, hogy már az első szünetben az éhhalál fekete réme fenyegeti?!

– Ööö igen, vagyis nem… ööö csókolom tanár úr… – hebegett összevissza András, és szemmel láthatóan szeretett volna láthatatlanná válni a kezében tartott óriáskiflivel együtt.

– Meg ne csókoljon, Kiss fiam, mert esetleg békává változom… – húzta el a száját a tanár, de míg becsukta az ajtót a fiú mögött, szemében mosoly bujkált. – Na, ugorjon a helyére, és jegyezze meg, hogy magázás során egy intelligens felnőtt ember, ez volna maga, ha minden igaz, egy másik intelligens felnőttnek, ez volnék én, ugyebár, a nap kezdetén “jó reggelt”-et köszön.

Mivel pedig a hasa miatt késett – tette hozzá –, büntetésből a következő szakkörre a vércukorszint szabályozásáról ír egy kiselőadást. Megértette?

A fiú vörös fülekkel bólogatott.

– Mellékbüntetésként pedig – folytatta a tanár, miközben egy pohár kakaót tett le a fiú padjára, amit a táskájából halászott ki – itt és most megeszi a kiflije felét. Nehogy még éhen haljon nekem…

És ilyen volt az egész óra, Ágoston tanár úr még azt a rémesen unalmas dolgot is, hogy milyen hormonok hogy működnek, érdekesen adta elő, és legalább ötször dőltek ki a padból a nevetéstől…

Ő mégsem tudott figyelni.

“Jaj, hagyjál már ezekkel a gyerekes marhaságokkal!” – fejtette le a kezét Anya a nyakáról, mikor azzal állt elé, hogy most az egyszer, karácsony estéjén hadd üljön az ölébe, mint régen.

“Jaj, hagyjál már!” “JAJ, HAGYJÁL MÁR!”

Egyre csak ez kongott-bongott, zúgott a fejében, ez a mondat, és hogy fogalma sincs Őzikének, miket nem írt még le a dolgozatban…

Fogalma sincs, az az egész hogy jutott akkor eszébe, minden úgy történt, mint rendesen, megették a vacsorát, elénekelték a “Mennyből az angyal”-t, odaadták egymásnak az ajándékokat, nem tették a fa alá, mert Anya szerint ez kispolgári szokás, aztán Pista bá és Anya leültek a tévé elé, ették a mákos bejglit, úgy, hogy oda se néztek, csak ették, majszolták, neki meg egyszer csak eszébe jutott, hogy odaülhetne Anya ölébe…

Tiszta hülye volt, mit égette magát ilyennel…

…annak a kis eminens Évikének bezzeg folyton a nyakába borul a mamája, mikor érte jön a suliba, mintha egy éve nem látta volna… még olyat is csinál, hogy a két kezébe veszi az arcát, úgy mosolyog rá, egészen közelről, egyszer… hallotta, azt mondta neki, hogy kicsi kincsem…

…a karácsonyi műsor előtt meg befonta a haját, és a copfja végével megcsiklandozta a nyakát… aztán mind a ketten nevettek…

Mikor aznap délután beült a fodrászhoz, csak azt tudta, hogy le akarja vágatni a copfját.

Aztán… a többi úgy jött magától. Lehet, igen, legyen jó rövid, szélfútta, vagány frizura, és… igen, egy kis szín is…

András és Miszterbín szerint dögös lett, főleg az a néhány szőke tincs, Barbara azt mondta, hogy állati jól áll, mert ez a rövid haj kiemeli a hosszú nyakát és a nagy barna szemeit. Őzike megsimogatta, és ennyit mondott:

– Nekem a régi is tetszett, Cecília.

Hogy miért bőgte el magát akkor? Kicsit sajnálta a haját is, meg ahogy Őzike azt mondta neki: Cecília. Senki, de senki nem tudta ilyen normálisan kiejteni ezt a borzalmas nevet, Őzike meg csak nagyon ritkán mondta, tudta, hogy az osztályban mindenki Cének hívja, ezért megpróbálta ő is így szólítani.

Ágoston tanár úr nem mondott semmit.

Csak amikor vége lett az órának, és hirdetni kezdte a szokásos kirándulásait, azokat, amire épeszű ember nem megy el, bármilyen jó fej is a tanár úr, mert még egy nyamvadt walkmant se lehet vinni, összevissza egy hátizsákot, s általában hideg vízben kell mosakodni, és pontosan tudta, hogy ő még soha nem jelentkezett egyszer sem, erre meg… nézte, nézte őt, tudta, hogy a haját is nézi, azt is, hogy utálja, ha valaki festi, aztán egyszer csak odament, és letett egy értesítőt a padjára:

– Örülnék, ha idén maga is eljönne erre a tavaszi túrára. Gondolja meg jól, biztos vagyok benne, hogy nagyon jól érezné magát.

Majdnem leesett a székről. Mitől biztos benne annyira, hogy neki ez jó lenne?! Azért, mert se Barbara, se Miszterbín, tuti, hogy nem jönnek el, ellentétben Évikével, aki minden évben ott van?! Idén már azt is bejelentette, hogy a nővére is megy…

Na nem, két ilyen stréber szentfazék, és állítólag ez valami húsvéti túra lesz… na kösz…

 A tavaszi szünet előtti utolsó bioszórán odament Ágoston tanár úrhoz, és jelentkezett a túrára. Tulajdonképpen csak bosszúból, mert Anya bejelentette, hogy leugrana Pista bához a telkére, de szívesen venné, ha Cilike inkább Barbarával töltené azt a néhány napot, ami a szünet elején van, húsvétra meg majd úgyis együtt lesznek.

Persze, gondolta, Anya abból egy napot tuti, hogy takarítással tölt, egy másikat meg a kötelező nagy kajálás előkészületeivel, megsüti a bejglit is, hogy a drágalátos Pista bának legyen megint mivel tömni azt az amúgy sem kis hasát. Csak tudná, hogy bír ki Anya egy ilyen pasit…

Úristen, ha tudja, hogy Ágoston tanár úr is komolyan veszi a vallást!

Az első meglepetés akkor érte, mikor a tanár bejelentette, hogy az eddigi szokásokhoz híven, ahogy a meghívón is olvashatták (ő persze nem olvasta el), a húsvéti kiránduláson minden este tartanak áhítatot. Még jó, hogy Évinek és a nővérének is volt Bibliája, mert így Évi nekiadta az övét, és nem kellett égnie…

Tök jó volt az egész. Addig fogalma sem volt, hogy lehet három egész estét úgy eltölteni, hogy egy filmet se néz meg, azt se tudta, mi a jó abban, hogy órákig másznak le egy völgybe, aztán fel egy hegyre, aztán egyszer csak elébük bukkan  egy mélyedés, völgynek kicsi, gödörnek nagy, és Ágoston tanár úr lelkesen elmagyarázza, ez a töbör, jellegzetes geológiai képződmény, ott, ahol a mészkő besüppedt… és az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem is unta.

Meg Évi is. Kiderült, hogy egész normális lány, és nem azért szentfazék, hogy stréberkedjen, hanem azért olyan, mert tényleg olyan. Úgy beszélgetett Ágoston tanár úrral az áhítatokon, mintha ő is tanár lenne. Nem válaszolt, hanem beszélgetett.

Aztán… amikor egyik este elmondta, hogy mit írt le Őzikének a dolgozatban… amikor meghallotta, majdnem kiesett a száján, úgy csodálkozott.

Évi arról írt, milyen náluk egy karácsony, amikor veszekedés is van. Hogy náluk is van ilyen.

A gyerekeknél… az még oké, de hogy a szüleinél is. Csak… ők kibékülnek.

Aztán kiderült, hogy ő is szokott szomorú lenni, mert vele sincs mindig minden rendben, de valahogy… az egész mégis működik. Ők élnek is, nem csak vannak.

– Vigyázzon, hogy fogja azt a kötelet, fiam – hajolt be Gergő után a mélyedésbe a tanár –, ha kisasszonykodik, majd megtapasztalja, milyen szabadeséssel érkezni egy víznyelő aljára!

Iszonyú érdekes volt, meg félelmetes is egyben. Belekapaszkodni a kötélbe, és leereszkedni a sötét, szűk, nyirkos mélyedésbe. Még sohasem csinált ilyen logikátlan dolgot életében, most is csak a tanár úr kedvéért, meg azért, mert még a felesége, Anna is leereszkedett, pedig ő már a második hónapban volt a tanár úr legifjabb csemetéjével.

Jó volt fogni a kötelet és leereszkedni, furcsa volt, hogy egyszerre fél és élvezi is a dolgot, jó volt fölnézni és látni, hogy sok kedves arc hajol fölé, várják, hogy visszamenjen… mert szeretik őt…

Akkor egy pillanatra majdnem leesett.

Este aztán sokat beszélgettek erről az élményről. Hogy milyen sokszor egyedül van az ember, hogy milyen jó lenne, ha minden szakadékhoz adnának egy ilyen biztos kötelet is. Aztán Ágoston tanár úr egyszerre a húsvétról kezdett beszélni, hogy az nem csak a tojásfestés és a bejgli ünnepe.

“Alászállt a poklokra, de harmadnapon feltámadott halottaiból…”

Aztán mégiscsak bejglit sütöttek, és amikor kisült és még meleg volt, leoltottak minden lámpát, csak a hold fénye világított, és megrendezték a “titkok éjszakáját”.

Vagyis mindenki elmondhatta, ami a szívét nyomta, vagy megkérdezhetett olyat, amit addig még senkitől se mert. A fiúk Ágoston tanár úrral, a lányok Annával voltak.

Először valaki kérdezett a szerelemről, és az is tök jó volt, amit erről beszéltek, aztán valahogy a húsvétra terelődött a szó, és neki egyszerre eszébe jutott minden, amit Ágoston tanár úr az áhítatokon tanított, egyszerre megérezte, hogy tényleg van valaki, akinek fontos, aki ott van vele a szakadékaiban, átöleli, ha szeretetre vágyik, s aki az ő furcsa nevét is szeretettel tudja kimondani, akiért érdemes volt hát ide eljönni, még akkor is, ha feltörte a cipője, és tényleg hideg a víz…

Amikor másnap fölébredtek, zuhogott az eső, és félhomály volt a faházban.

Mégis, egész idő alatt, amikor búcsúzóul tartottak egy reggeli áhítatot, és akkor is, amikor összecsomagoltak, végig úgy érezte, hogy ilyen fényes még sohasem volt a reggel.

Anyáék este jól átázva érkeztek meg, Pista bát szemmel láthatóan bosszantotta, hogy ilyen dúdolós jókedve van.

– Téged nem is izgat, hogy ilyen pocsék az idő a szüneted utolsó napjaira? – mordult rá. – Na? Mondd már, minek örülsz annyira, kihúzták a lottódat, vagy mi a fene van?

– Csak húsvét – vonta meg a vállát mosolyogva, és kitáncolt a konyhába.

A szünet utáni reggelen vegyes érzésekkel ült a padban.

Ágoston tanár úr a túrafelszerelésében, a gyerekei és Anna, az esti áhítatok és a töbörtúra valószínűtlenül távolinak tűnt, mintha nem is átélte, csak filmen látta volna.

– Bárcsak… – sóhajtott egy nagyot, amikor egyszerre Évi állt meg mellette. Egy szalvétát nyújtott felé:

– Szia… Cé… – kezdte zavartan – azt gondol-tam… szóval ez egy kis bejgli emlékbe a… tudod, amit a titkok éjszakájára sütöttünk… csak az a baj… – folytatta egyre gyorsabban – szóval a szendvicsem mellett volt, és… kicsit összenyomódtak, és… mustáros lett egy kicsit...

Cecília elvette, tört belőle, és nevető szemmel majszolni kezdte:

– Gyere, egyél te is – csúszott odébb a padban Évire pillantva –, semmi baja. Sőt, szerintem ez a világ… legkirályabb bejglije…