CSILI

Tudod, igazándiból Csillának hívnak. Vagyis Csilinek. Elmesélem, hogy lettem Csili, jó?

Egyik nyáron történt...

Tudod, nagyon szeretek a cseresznyefa alatt játszani. (Építettünk is egy kunyhót a fa alá Dinivel. Ő a bátyám. Szeretem. Csak fiú, és ez sokszor meglátszik rajta.)

Akkor éppen nem játszottam. Kihurcoltam az összes autót, babát, könyvet, amit a házban találtam, de nem volt kedvem hozzájuk. Untam őket.

Dini elment a strandra a barátaival. Soká jön haza, s addig én itt ülhetek magamban... Szörnyű, hogy egyedül hagyott.

Először nem is gondoltam, hogy hiányozni fog. Menjen csak! De olyan nehezen telt a délután. Mikor jön már meg? Mindig csak a kaput lestem. Persze, átmehettem volna Melindához a szomszédba. De, ő sokkal kisebb nálam... és egyébként is... én Dinivel akartam játszani.

Na végre! Megjött! Ki is kukucskáltam a kunyhóból. Láttam, hogy táskáját lóbálva közeledik. Gyorsan fésülni kezdtem egy babát.

– Szia! Mit csinálsz? – hallottam a hangját.

– Játszom! Nem látod?

– Aha... Tudod, mit csináltunk a srácokkal az usziban?

– Nem! De nem is érdekel!

– Te! Képzeld, Jocó kapott egy új békatalpat! Olyan egészen nagyot. Teljesen le tudunk menni vele az uszi aljáig!

– Liccs-loccs! Liccs-loccs! Utálom az idétlen békatalpaitokat! Azt hiszed, olyan nagy dolog lemenni az uszi aljáig? Én békatalp nélkül is megcsinálnám!

– De nagy hős vagy! És azt is megcsinálnád, hogy az uszi aljáról felhozod a tízest, amit egy bácsi ejtett bele? Mert Balázs megcsinálta!

– Tíz forintot?! Az könnyű, mert jó nagy. Hozzon fel egy forintost, ha olyan ügyes!

– Jaj, veled nem lehet beszélni! Olyan a nyelved, mint a chili!

– CSILI? Mi az a CSILI?

– Még azt sem tudod, mi az a chili, és már hősködsz. Tudod mit?! Nem mondom meg.

– De Dini... Na... Mondd már meg...

Dini a szeme sarkából nézett rám.

– Na gyere! Megmutatom. De halkan!

Kezdett izgalmas lenni a dolog. Hanyatt-homlok rohantunk a ház sarkáig. Ott Dini körülnézett, majd egy ugrással fönn termett a verandán, onnan csak egy lépés a konyha.

Anyáék valahol az emeleten lehettek. Hallottam a motozásukat. Dini a konyhaszekrényhez húzott, s a fűszerek közül elővett egy kis, piros címkés üveget. Ez volt ráírva: Extra Chili.

– Látod, ez az! – vágta ki büszkén, mint aki nagy titkot tud.

– Ez? Mi van ebben olyan különös?

Csalódott voltam. Azt hittem, valami érdekeset mutat... de ez csak egy üveg fűszer.

– Tudod, Apa azt mondta, hogy nagyon erős. És hogy gyereknek nem szabad megkóstolni.

Múltkor hallottam, Anyára is haragudott, mikor megszórta vele az ételét. Azt mondta, hogy fájni fog tőle a gyomra.

– És fájt?

– Nem... Nem tudom. Az biztos, hogy nekünk nem szabad, mert erős. Biztos, hogy erős, Anya is mondta.

Érdeklődve forgattam a kezemben a kis üveget. Nekünk nem szabad.

– Szerintem nem is fájt Anyának a gyomra! És Apáék biztos azért nem adnak nekünk chilit, mert féltik tőlünk! Tudod, hogy csokit sem kapunk mindig, mert fájni fog tőle a fogunk.

Fájt már neked a fogad valaha?

– Nem... – mondta bizonytalankodva Dini. Abban biztos volt, hogy nem fájt a foga, de hogy amit előtte mondtam, az igaz-e...

– Figyelj – próbált meggyőzni a bátyám –, Apáék azért nem engedik a csokizást, mert féltenek minket.

– Féltenek, féltenek. Könnyű azt mondani! De a csoki is finom, nem?! Ez is nagyon jó lehet!

Én megkóstolom.

Már csavartam is le a kupakot.

– Ne! Nem szabad! – rántotta meg a kezem Dini, mire egy nagy csomó chili hullott a markomba, s a földre is.

– Na! Te nem kérsz? – dugtam Dini orra elé kötekedve a tenyerem. De ő csak elhúzódott.

– Akkor én eszem meg mind!

S beleszórtam a számba a fűszert.

Utána kezdődött csak el a haddelhadd! Az indiánok nem üvöltenek úgy, és nem járnak olyan forró táncot, mint amit én lejtettem a konyha kövén.

Apáék ijedten szaladtak le, s kérdezték, mi történt. Én nem tudtam válaszolni, Dini dadogta.

– A chili... Csili megette...

Sok-sok kenyeret kaptam, majd ki kellett öblíteni a számat tiszta vízzel. Apa haragudott is, sajnált is. Mikor már megnyugodtam, nevetve jegyezte meg:

– Na Csili, most már tudod, hogy mit jelent, ha valakinek tüzes a nyelve. Tudod, hogy a Biblia is ír erről?

Elámultam. Az én tüzes nyelvemről? Gyorsan odakúsztam Apa mellé a fotelbe. Eléggé hátul nyitotta ki a Bibliát, Jakab levelét olvasva:

Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet! (Jak 3,5-12)

Tudod, legszívesebben elsüllyedtem volna. Hú, ha Apa tudná, hogy én mivel dicsekedtem Dininek, hogy le tudnék menni békatalp nélkül az uszi aljáig... ebből egy szó sem igaz. És miket mondtam róluk is... hogy csak féltik a chilit, azért nem adnak. Milyen gonoszat mondtam a nyelvemmel csak ma délután is.

Tényleg így kell ennek lennie? Jakab azt mondja, hogy nem. Jó, de akkor hogyan?

Forrás... tiszta, édesvizű forrás. Forrás, forrás... hát persze! Emlékszel?

Egyszer Jézus Samáriában járt, és inni kért egy asszonytól. Igen! Neki mondta, hogy:

... aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. (Jn 4,14)

Láttunk egyszer egy forrást. Tényleg tiszta volt. Igen, ez a tiszta víz, amit Jézus ad. Akkor a nyelvem sem lesz olyan gonosz, és nem fog úgy égni, mintha tüzet nyeltem volna. Vagy chilit.

... szóval, így lettem Csili.

DEBÓRA

Most elmesélem neked, hogy lett Debóra a legjobb barátnőm. ...szóval, az elején ki nem állhattam. Erdélyből jöttek át. Már a neve is szörnyű: BIÁS DEBÓRA. A Debóra még hagyján, de a Biás!? És mindenben egész más volt, mint én! A haja fekete, a bőre barna, mindig lassan, megfontoltan beszélt, és úgy is csinált mindent. Az idegeimre tudott menni!

Még a szavakat is másként ejtette, mint mi. Hiába beszélt magyarul, sokszor alig lehetett érteni, mit mond. Neki a hó nem esett, hanem pilinkált, nem bögréből ivott, hanem csiporból, kiabálás helyett acsargott, s ha tesi után nem öltözött elég gyorsan, akkor csurdén maradt.

Elég volt meghallanom a hangját, már égnek állt a hajam. Ha lehetett, elkerültem. Nem is néztem rá.

Egyszer nagyon rosszul sikerült a matekdolgozatom. Anyáék azt mondták, hogyha nem javítom ki a tavaszi szünetig, akkor le kell mondanom a kerítésépítésről, mert matekoznom kell minden szabadidőmben.

Tudod, a kunyhó köré akartunk kerítést építeni Dinivel, mert féltünk, hogy megtámadnak minket a sziúk. (Balázsék voltak a sziúk, mi meg Dinivel az apacsok.) Szóval, nagyon fontos volt, hogy kijavítsam a matekjegyem.

Igen ám, de jött a kombinatorika...

“Ha van két sárga, egy kék és egy piros golyóm, hányféleképpen tudom sorba rakni őket?”

“Gabi, Évi, Kati, Joli és Ibolya moziba mennek. Hányféleképpen tudnak leülni a sorba?”

Na persze ezt nem kötelező tudni, csak annak, aki ötöst akar. És én azt akartam! Pakolgattam a golyókat: sárga, kék, piros, sárga. Piros, sárga, kék, sárga...

Ültettem a lányokat a sorba: Gabi, Évi, Kati, Joli, Ibolya. Gabi, Ibolya, Joli, Évi, Kati...

De hiába! Sohasem jött ki az az eredmény, amit a táblára írtak. Nem ment. Nem értettem.

Akkor Ludovika és Viola voltak a legjobb barátnőim. Az ő kezük mindig fönt lengett matekórán, a jók között.

Vészjóslóan közeledett az újabb matekdolgozat, s én még mindig csak pakolgattam a golyókat, ültettem sorba a lányokat: Joli, Ibolya, Gabi, Kati...

Kínomban odamentem Ludovikához az egyik szünetben:

– Te Vika! Én ezt a kombinatorikát nem értem. És tudod, mindjárt itt a doga. Magyarázd már el nekem, jó?

Ludovika megrántotta a vállát, megrázta a haját, s egy nevetséges grimasszal felhúzta az orrát:

– Ó, mit nem értesz rajta? Olyan egyszerű az egész! Nincs azon mit magyarázni! – és már el is suhant mellőlem.

Kicsengetés után Violát kerestem meg. Biztos voltam benne, hogy ő segít. Ő olyan jószívű. “Kenyérre lehet kenni”, ahogy Anya mondja.

De sajnos nem ért rá. Fontos elintéznivalója akadt a gyülekezetben. Jövő vasárnap lesz a szeretetvendégség, s neki el kell vinnie néhány meghívót.

Ugye megértem?

Igen. Megértettem. Ez valóban fontos. De mi lesz az én matekdolgozatommal? Leforrázva mentem föl a lépcsőn.

Ilyenkor mindig volt egy szabad órám a délutáni szakkör előtt. Nem érdemes ilyen rövid időre hazamenni. A könyvtárban tanultam inkább.

Most is leültem a matekkönyvem fölé: Sárga, kék, sárga... Ibolya, Kati, Gabi, Joli, Viola... Nem. Viola nincs is köztük. Meg Ludovika sincs. Csak Ibolya van, Kati, Gabi, Joli, Évi. Meg: Kati, Évi, Joli, Ibolya...

Cserbenhagyásos gázolás. Szerintem erre mondják azt, hogy cserbenhagyás. Ludovika is, Viola is tudták, milyen fontos a dolgozat, a kerítés... Nyáron ők is játszottak a kunyhóban. Ők voltak a komancsok, akik segítettek nekünk, az apacsoknak a sziúk ellen. Hogy örültek a kerítés gondolatának!

És most... Nem is segítenek! Pedig Vika azt mondta, hogy könnyű. Akkor könnyen el is tudná magyarázni. De cserben- hagyott. Á, mindegy... Oda kell figyelnem. Meg kell értenem!

Kék, sárga, sárga...

Ibolya, Évi, Gabi... hogy a csodába jöhet ki?

Akkor valaki a vállamra tette a kezét:

– Szia! Biás volt az.

“Még csak te hiányoztál nekem!” – villant át az agyamon. De ő fesztelenül folytatta.

– Figyelj, hallottam, amikor Ludovikát megkérdezted. Tudod, még otthonról hoztunk egy könyvet. A bátyámé volt. Egész jól le van írva benne a kombinatorika. Gondoltam, kölcsönadom neked. Én nagyon könnyen megértettem belőle, figyelj csak...

Leült mellém, és elkezdte magyarázni, mit, mikor, hova rakjak. Gyorsan elszaladt a lyukasórám, de már kezdtem érteni a rendjét. Megbeszéltük, hogy este átjön hozzánk Debóra, és folytatjuk a tanulást.

Aznap estére már értettem a kombinatorikát.

Mikor lefekvés előtt imádkoztam, megköszöntem az Úrnak, hogy megértettem, és így lesz kerítése a kunyhónak. Gyorsan le is feküdtem.

Félálomban jutott az eszembe, hogy Debóráért is hálát kellene adnom.

Miii?! Debóráért? Aki még a kunyhót is gunyhónak mondja?

Erre a képtelen ötletre még az álom is kiment a szememből. De egy hang szelíden azt súgta: Igen. Debóráért is hálát kell adnod!

Kikászálódtam az ágyból, s újra letérdeltem:

“Köszönöm Istenem Debórát.” Nem nagyon tudtam ennél többet mondani, de valami motozott a fejemben.

Elővettem a Bibliámat, és kinyitottam az irgalmas samaritánus példázatánál:

Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: “Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: “Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: “Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: “De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: “Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: “Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: “Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj. (Lk 10,25-37)

Én is feltettem magamnak a kérdést: Ki az én felebarátom? Rá kellett döbbennem, hogy Debóra.

Azóta nem csak “fele”-barátom, hanem a legjobb barátnőm lett. Szeretem, hogy más, mint én. Jó látni a fekete haját, csillogó, fekete szemét. Hallani, ahogy másként ejti a szavakat. Olyan szépen mondja: “Édesanyám”. Nekem mindig csak “Anya”. Jó az is, hogy lassabb, megfontoltabb nálam. Sok butaságtól megmentett már.

És képzeld! Még a nevét is megszerettem! Igaz, a vezetéknevét ritkán használom, de úgy becézem, hogy Borka. Néha meg úgy, hogy Bibi.

Olyan jó, hogy ő van nekem! Köszönöm Istenem Borkát!

SANYIKA

Én nagyon szeretek szerepelni. Lehet, hogy színésznő leszek, de még nem biztos. Főleg a karácsonyi műsort szeretem a gyülekezetben. Már Advent elején elkezdünk készülni rá, hogy Szenteste jól menjen minden.

De az én karácsonyi történetem nem is itt kezdődik...

Sanyika messze lakott tőlünk. Sokáig nem is nagyon ismertem. Csak akkor kellett elhaladnunk városszéli, rozoga házuk mellett, ha Mimi néniékhez mentünk ki a Tanyára. A kert elhanyagolt, gazos volt, s télen is csak ritkán füstölt a kémény. Veszekedés viszont sűrűn kihallatszott odabentről.

“Szegény gyerekek!” – sóhajtott fel ilyenkor Mimi néni.

De nekem minderről megvolt a magam véleménye. A gyerekek se jobbak a szüleiknél. Nyáron láttam Sanyikát, meg három öccsét. Nagy eső esett, és ők éppen kint verték egymást a sárban. Télen meg a cinegéket próbálták megdobálni jégdarabokkal. Szerencsére nem sikerült nekik. Még hogy szegény gyerekek!

Mimi néniéknél többször szóba kerültek. Hogy az apjuk megint részegen jött haza. Csúnyán káromkodott. Meg is verte a gyerekeket. Ilyen esték után Mimi néni suttyomban átvitt egy tál meggyespitét vagy pogácsát. Vajszíve volt, s azt gondolta, hogy egy tál süteménnyel mindent helyre lehet hozni.

Én ilyenkor nemigen szóltam, csak fortyogtam magamban. Szegények. Még hogy szegények... Isznak, káromkodnak... Csak a gonoszságon jár az eszük... Még a gyerekek is... Milyen jó, hogy én nem vagyok ilyen... Milyen jó, hogy én soha senkit nem bántok, még gondolatban sem. Ezek meg... verik a saját gyereküket, egymást...

Nem kis büszkeséggel éreztem, hogy a mi családunk mennyivel különb, mint az övék.

Ősszel általában mindig beiratkozik egy-két új gyerek a gyülekezeti hittanra. Most is jött egy új fiú: ...Sanyika! “Mit keres ez itt?!” – ez volt az első gondolatom. – “Honnan szedte össze Gáspár bácsi?”

Jó távol ültem le Sanyikától, s úgy tettem, mintha nem ismerném. De lestem a szemem sarkából minden mozdulatát. Tágra nyílt szemmel figyelte Gazsi bácsit, el nem mulasztott volna egyetlen szót sem.

“Az énekeket persze nem ismeri” – jegyeztem meg magamban, amikor a gitár előkerült. De Balázs elé tartotta az énekeskönyvét, és Sanyika boldogan énekelt velünk együtt.

Abban reménykedtem, hogy nem jön többet. De jött. Ott volt minden hittanon, minden

gyermekistentiszteleten.

Egyszer Gáspár bácsi a hálaadásról beszélt. Sanyika eddig soha nem szólalt meg, de most feltette a kezét.

– Mit jelent az, hogy hálát adni?

Kitört belőlem a nevetés. Ez nem tudja, mi az a hálaadás. Akkor ezek biztos nem imádkoznak étkezésekkor! És esti áhítatot sem tartanak!

Gáspár bácsi szúrósan nézett rám, de magamban vihogtam még egy sort: “Hi-hi-hi. Nem tud hálát adni...” – de Dini jó erősen oldalba bökött. Ilyet egyébként nem szokott csinálni. A meglepetéstől elhallgattam.

Gazsi bácsi odalépett a lehajtott fejű Sanyikához. Két kezébe fogta az arcát, úgy beszélt hozzá:

– Hálát adni azt jelenti: megköszönni. Ha kapsz egy tábla csokit, megköszönöd, ugye?

– Iiiigen... – hangzott a bizonytalan válasz.

– Amid csak van, mindent Istentől kaptál: az ételt, az italt, a ruháidat. Még az életedet is.

Amikor megköszönjük Istennek ezeket a dolgokat, akkor adunk hálát.

Sanyika nagy, kerek szemekkel nézte Gazsi bácsit:

– Mi mindent Istentől kaptunk? Én ezt nem tudtam...

Engem újra a nevetés fojtogatott, de próbáltam elnyomni, mert Dini megint csúnyán nézett rám.

Hazafelé ráadásul össze is vesztünk:

– Gonoszul viselkedtél hittanon.

– Éééén? – döbbentem meg.

– Igen. Ronda dolog volt kinevetni Sanyikát.

– Ugyan Dini... – mérgemben alig jutottam szóhoz – Te is tudod... Láttad őket a nyáron, nem?! Meg a szülei is... És egy ilyen jön közénk. Nevetséges!

De Dini nem adott nekem igazat. Azt mondta, hogy az Úr Sanyikát is ugyanúgy szereti, mint engem.

Na, ami sok, az sok! Még hogy Sanyikát! Aki megdobálja a cinegéket, és megveri a testvéreit? Aki eddig semmit meg nem köszönt Istennek? Én imádkozom minden nap, kicsi koromtól járok gyülekezetbe, szeretem a testvéremet... még hogy egyformán! Úgyse fog sokáig járni... egy ilyen...

De tévedtem. Hiába háborogtam. Teltek a hetek, és Sanyika még mindig ott volt minden alkalommal. Nem nagyon szólt. Csak figyelt.

Közeledett az Advent, és kezdtünk készülődni a Karácsonyra.

Tavaly én még a kicsikkel szerepeltem, de az idén azt mondta Gáspár bácsi, hogy már a nagyokkal leszek. Hú, de büszke voltam!

A kicsik betlehemeznek nálunk, a nagyok meg irodalmi műsort adnak. Én is kaptam egy mesét Vandáról, a farkasról, aki Jézus bölcsője mellett vált pásztorkutyává.

Gyorsan megtanultam a szöveget, nem volt vele gondom. Szépen is mondtam. Tudtam, hogy Anyáék örülni fognak, amikor majd kiállok az Úrasztala elé. Mindenki engem néz, s én csengő hangon, hibátlanul mondom el az egész történetet.

Nagyon lelkesen és boldogan készültem. Ráadásul egy héttel Karácsony előtt eljött hozzánk Gáspár bácsi.

– Csili, nagy bajban vagyok. A kicsiknél Verának ki kellett venni a vakbelét. Nem gyógyul fel a műsorig. Ő volt a mesemondó. Nem vállalnád a szerepét? Tavaly te mondtad, ezt is biztos könnyen megtanulod.

Persze, hogy vállaltam. Lám, a kicsik sem tudnak meglenni nélkülem!

Nagy hévvel mentem a próbára. Már mindenki megérkezett. Nicsak! Sanyika is! Jé! Ő is szerepel? Biztos mond vagy két mondatot. És tőlük ki fog eljönni az istentiszteletre Karácsonykor? Az apukája biztos nem.

Kicsit arrébb löktem, hogy jobban elférjek, de már be is lépett Gazsi bácsi, és elkezdődött a próba.

Gyönyörűen tudtam a szövegemet, hibátlanul. Láttam Gazsi bácsi szemében a dicséretet: “Jól van Csili, szépen megtanultad, pedig csak három napod volt rá.”

Mondtam a szerepem, de közben kajánul Sanyikát lestem. Mikor következik már? Biztos bele fog sülni abba a két mondatába. De nem így történt. Sanyika volt a legkisebbik pásztor. Csak a játék végén szólalt meg:

Legkisebbik pásztor, mit adhatnék néked,

Szívemet, életem teszem le elébed.

Nincs énnékem semmim ezen a világon,

Sötétségben járok. Te légy a királyom!

Te ragyogj énnekem, drága Jézus mindig,

Te vezess, ha szívem engem rosszra indít!

Te legyél mellettem, ha szorít a bánat,

Nincs énnékem senkim, ki mellettem állhat!

Csak te vagy az Jézus, ki megőrzöl, védesz,

Járjál velem mindig, hisz szeretlek téged,

Járj velem örökre, te vezess utamon,

Te legyél mesterem, egyetlen Jézusom!

Sanyika nem szerepet mondott. Láttam, tudtam, éreztem, hogy itt ő most a valóságról beszél. Arról a nyomorról, sötétségről, amiben él, arról, hogy ebben a sötétségben számára valóban Jézus vált az egyetlen biztos ponttá, az egyetlen lénnyé, aki szereti, és akit ő is szíve mélyéből szeret. Arról beszélt, ami az Adventben történt vele.

A farizeus és a vámszedő imája jutott az eszembe:

Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: “Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. (Lk 18,9-14)

Nagyon elszégyelltem magam. Valóban én vagyok a farizeus. Az én hitem... Az én családom... És mellettem ez a kisfiú, aki talán először hallott Istenről, valóban oda tudta adni az életét Jézusnak. Én meg csak felmondtam a szerepemet. Én pusztán megtanultam egy szöveget, neki viszont megváltozott az élete.

Már nem néztem le Sanyikát. Örültem a megtalált hitének, amit az Úrtól kapott ebben az Adventben.