APÁTI SZÖVETSÉGE

(Részletek)

Támadááás!

Apáti, a szürkegém keresztülvetette magát a fagyalbokron, az ellenséget így éppen hátba támadja majd, a cseresznyefa árnyékában megállt, kiélesítette fegyverét. Célzás nélkül, azonnal tüzelt, így csinálta tegnap a tévében a Nagy Ying is, de azért neki sem sikerült, hamarabb érte a találat, mert hirtelen szívéhez kapott, és holtan rogyott össze. Akkor egy pillanatra megijedt, hogy mi lesz a Nagy Yinggel, meg a többi folytatással, de aztán nem lett semmi baj, mert a Nagy Ying az szuper hős, sose bír meghalni, de ő jobb nála akkor is, elbújhat mellette az a ferdeszemű. Talált is a lövése, célzás nélkül, csípőből, a fekete ruhás megtántorodott egy kicsit a tengerpart fövenyén, de nem tévesztette szem elől, kúszva közelítette meg, és csak az utolsó pillanatban ugrott rá. Azért ugrásban csak jobb a Nagy Ying, nem hiába fekete öves. Elvétette az irányt, a fekete ruhás elmenekült, de ő azért nem adta fel, horzsolásairól tudomást sem vett, ordítva pattant fel a homokozóból:

- Úgyis kinyírlak, te büdös állat!

A macska két ugrással a tetőn termett, és szemtelenül nyalogatni kezdte a bundáját. A szürkegémnek nem maradt más választása, mint újabb ellenség után nézni.

Ellenségben a nagyapa udvarán nem volt hiány, csak hátra kellett menni a baromfiudvarba, de most nem akart. Tegnap, amikor mesterlövész volt, kilőtte az összes csirkéket, nem csoda, nagy hordtávú gépfegyverén ötezer gigás mikroszámítógép keresi ki a célszemélyt. Szóval a csirkéket most nem, a Buksival meg nem érdemes, mert az olyan nagy tohonya, hogy arrébb kell rugdosni ahhoz, hogy megmozduljon, igazán nem célpontnak való.

– Át kéne menni – jutott eszébe újra a gondolat, ami már napok óta foglalkoztatta. – Az lenne ám az igazi, kikémlelni őket a bozótosból, aztán az akciócsoporttal rájuk, aztán meg leakasztani a harmincmillió dolláros vérdíjat, és háváj.

Jó ötletnek látszott, így működött ez akkor is, mikor annak az arab sejknek a fiaira volt kitűzve a vérdíj, vagy tízszer bemutatták a híradóban a hullákat meg a szétlőtt villát.

Az ellenség két napja vette be a szomszéd házat.

Amióta az eszét tudja, üresen állt a ház, kertjében csak a gaz nőtt, no, meg a gyümölcsfák érlelték termésüket évről évre. Se kommandós, se szürkegém nem volt még, csak középső csoportos óvodás, amikor először átszökött. A városszéli utcasor gyümölcsöskert volt valamikor, hatalmas portákkal, de nagyapja gondozott udvara belátható rendezettségével így sem tudott sok újat nyújtani a gyereknek. A szomszéd, üresen álló ház gazzal, vadszőlővel befutott, hegyoldalra felkapaszkodó kertje rengeteg erdőnek tűnt előtte. Jól ismerte minden zegzugát, tudta, melyik fa mikor terem, a bokrok alatti rejtekhelyek hol kémközpontok, hol űrbázisok voltak, mikor mit játszott éppen. A ház ellenséges terület maradt, a játéktól függött, kik lakták éppen, ufók vagy kommandósok, esetleg terroristák. Bejutni nem tudott soha, de egy bunkert felfedezett a lankás kertben, az öreg tölgyfa mögött, a fagyalbokrok alatt. A bunkerajtót nagyívben elkerülte mindig, de sokszor gondolt rá, mi lehet a nagy vasajtó mögött.

Ült a Gazosban, szemben a vasajtóval, s látta önmagát, ahogy feltépi a vaspántokat és belép. A sötétségből rávetik magukat a szörnyek, vagy nem is, egy darabig hagyják, hadd menjen beljebb, mind beljebb, aztán egyszerre támadnak rá, a Banyapók, Baziliszkusz, meg a vérszívó denevér. De ő előkapja a lézerkardját, és akkor, durr neki, hiába varázslat meg sötét erő, végez mindegyikkel, és megszerzi a kincset a barlang mélyén.  Ha esett az eső, és latyakos volt a föld, fölülről támadta meg a bunkert. Felmászott a nagy tölgyfára, s egyszerre vetette be az összes csillagjáró cirkálót, hogy behatolhassanak a Halálcsillag központi rendszerébe. Körülötte kilőttek mindenkit, mire eljutott az utolsó alagúthoz, a kapu zárának billentyűkombinációját az utolsó pillanatban tudta csak megfejteni R2D2, a fedélzeti robot, s már megindult ellenük a klónok támadása, nem maradt hát sok ideje hátra, célzott és lőtt. Lézerfegyverének sugara megbénította a Halálcsillag központi agyát, még egy lövés az energiareaktorba, aztán hiperűrsebesség, mert robban az egész kóceráj.

Ám hiába a sötét varázslat meg a csillagromboló, a bunkerbe nem mert egyedül bemenni sohasem, pedig sok időt töltött a nagyapjánál. Testvére nem volt, anyját lefoglalták a saját ügyei, apját meg alig látta, mindig dolgozott. A nyár legizgalmasabb kalandjai a szomszéd kertben vártak rá mégis.

És most vége. Elvették tőle.

Tavasszal kezdődött, amikor nagyapa a gyümölcsfákat metszette:

– Na, jövőre tán a szomszéd kert is rendben lesz.

– Rendben van az most is – vigyorgott, és a mogyoróbokrokra gondolt, meg a Gazos áthatolhatatlan rengetegére. – Minek oda nagyobb rend, nem lakik ott senki.

– Most még nem, de fog. Eladták a szomszéd házat.

Hitte is, nem is, ugyan ki venne meg egy ócska, romos házat, ki költözne ki ide a város szélére. Próbálta nyugtatni magát, reménykedett, hogy mégsem veszik meg, de épp hogy elkezdődött a nyári szünet, azonnal megjelentek, teherautókkal, bútorokkal, csomagokkal, és látszott, hogy ezek beköltöznek, visszafordíthatatlanul. Már akkor ki akarta kémlelni az ellenséget, mikor költözködtek, de átmenni nem mert, az ablakból meg elzavarta a nagyanyja, hogy ne leselkedjen. Nem tudott hát semmit a betolakodókról. De csak nem hagyta nyugton a gondolat, hogy meg kéne tudni, kik ezek. Ha hátul ugrik át a téglakerítésen, a mogyoróbokroknál, akkor tuti, hogy senki sem veszi észre. A nagy tölgyfáig végig fedezékben van, a gyümölcsfáktól nem látnak rá a házból. Így el tudja érni a bunkert, utána kezdődik a Gazos, ott, ha hason csúszva közelíti meg a házat, eljuthat a kútig, onnan meg belátja az egész kövezett udvart, le egészen a filagóriáig, de őt nem látja meg senki.

Elővigyázatos volt nagyon, már a nagyapja udvarán fedezékről fedezékre haladt, a tyúkól mögötti B/03-as támaszponton vételezte a szükséges felszerelést, rakétavetőt és lézerágyút is, beült a Lopakodóba, gondosan ellenőrizte a repülőgép hermetikusan záródó ajtaját, a bombák kioldózsilipeit és a szükséges tartalékokat. A támaszpontról már nyílegyenesen haladt a 472-es leszállópályáig, ahol hajszálpontos landolási műveletet hajtott végre. Villámgyorsan felkészült a földi hadműveletre, felhúzta a kommandós álarcot, magához vette a kézi fegyvereket, és éppen át akart ugrani a falon, amikor a túloldalról gyanús neszre lett figyelmes.

Bőg.

Odaát valaki bőg.

Odalopódzott a kerítéshez, nesztelenül felmászott a rozsdás olajoshordóra, és átlesett a téglafal fölött. A kerítés tövében egy kis kölyök ült, olyan ötéves forma lehetett.

– Mit bőgsz?

A gyerek ijedten kapta fel a fejét, s amikor meglátta, ordítva elmenekült.

– Kis hülye – legyintett rosszallóan Apáti, és lerántotta fejéről a kommandós álarcot.

Az akciót aznapra elhalasztotta. A kis hülye biztos felverte az egész házat. Képtelenség a mai napon folytatni a felderítést. Na, nem baj. Majd holnap.

Kétezer kilométerrel nyugatra Dr. Simonfi Attila, az Office World számítástechnikai cég ügyvezető igazgatója is úgy érezte, hogy egy áthatolhatatlan akadály előtt áll. Pedig a repülőgép csendesen, biztonságot adóan zúgott alatta, tudta, hamarosan megérkeznek Amszterdamba, s rövidesen haza Budapestre. Körülötte a barátai, meg Ildi, elégedettnek kellene lennie, mégsem az. Pedig szuper volt ez a túlélőtúra, azt kapták, amit vártak. Próbáld ki az erődet! Győzd le a természetet! Legyél te a legjobb! Csak magadra számíthatsz! A döntés a te kezedben van!

– Gyerekek! Ez az érzés mindent megért! – lelkendezett Marcell, a gazdasági igazgató. – A lelkem is odaadnám érte, ha még egyszer ott állhatnék a csúcson!

Simonfi Attila fáradtan hunyta le a szemét, aludni akart, de pihenni mégsem tudott. A Halál-kanyon után, mikor már azt hitték, mindennek vége, hogy ezt nem lehet tovább bírni, következett a Tűfok-hágó, majd a Felhő-csúcs. Az örvénylő vízen megfékezhetetlenül pörögtek a keskeny kenuk, arcukba csapódott a jéghideg víz, szemben velük megmászhatatlan sziklafalak, de nem volt más lehetőség, fel a sziklára, fel, egyre magasabbra, legyél te a legjobb, győzd le a természetet!

Mikor aztán  fenn álltak végre a szikla tetején, talpuk alatt a hegyóriások, valóban olyan volt, mintha a világ tetején álltak volna, mintha az alattuk habzó víz, a feketén zúgó fenyves, mind a hatalmuk alá lett volna hajtva. Igen, ezt a pillanatot nem lehet elfeledni. Simonfi Attila úgy érezte mégis, hogy hiába. Ez a túlélőtúra is hiába volt. Egy élménnyel több. Ennyi. A felvételen persze ott van, megörökítve, ahogy állnak együtt fáradtan, de dicsőségesen a Felhő-csúcson, mindenek fölött, de már most sem egyéb, mint egy emlék. Jól tudja, soha többet nem fogja újrajátszani a felvételt. Hiába ment el Kanadába, hiába akart elmenekülni az agyában doboló kérdések elől, valójában semmi sem változott.

– Tudom, hogy nem alszol, Atikám – hajolt hozzá Marcell, mikor lassan lecsendesedett a társaság. – Ha hazaérünk, lépned kell végre. Ugye tudod?

Attila némán bólintott. Lépni kell, most már nem várhat tovább, bele kell vágni, hiába veszélyes, valahol be kell hozni, amit a Szekonder ügyön elbukott. Fáradtnak érezte magát, ez a túra sem hozott pihenést, meló volt ez is, hozzátartozott az éves munkatervhez, csupa olyan emberrel töltötte ezt a hetet, akivel üzleti ügyei kötötték össze. Barátai? Jobb híján így nevezte őket, mert nem volt más barátja. Senki és semmi nem volt már az életében lassan, csak a munka. Csak magadra számíthatsz! Legyél te a legjobb! És persze hiába ment el a túrára, nem bújhat ki a döntés alól. Ami az ő kezében van. De van-e döntési lehetősége egyáltalán?

Pörög. Minden csak pörög, és ő néha úgy érzi, csak úgy történnek vele a dolgok. És nem tudja megállítani azt a kenut, amiben ül. Mikor elvégezte az egyetemet, annyit látott, hogy nem akar szürke programozó-matematikusként meggebedni valamelyik cégnél. Normális életet akart, lakást, autót, gyerekeket, nyugodt megélhetést. Vállalkozást alapított inkább, és a cég ment, ment egyre jobban. Meglett minden, amit akart, csak a feleségét meg a gyerekét látta ritkán, éjjel járt haza, sokszor hajnalban is, ha hétvégén otthon volt, örült, ha aludhatott, pedig igazság szerint miattuk kezdte el, hogy Ildinek ne kelljen visszamenni dolgozni, hogy Alpárnak mindene meglegyen. Meg is kap mindent a gyerek, még ki se gondolja, ő már megveszi.

Hiába nem akarta, csak eszébe jutott az a rohadék foci, meg Alpár döbbent tekintete, sírásra görbülő szája, apa nem, én nem akartam! Mit akart ez a gyerek, semmit, és mégis, ez lett belőle.

Az a szombat kivételesen jól indult, bár éjszakába nyúló tárgyalása volt a városi biztosító céggel, elmaradt mégis az ilyenkor szokásos, hasogató fejfájása. Ildi már fent volt, valamit motozott a konyhában, a gyerek meg lent rugdalta a focit, az ágyában is hallotta, hogy döng a garázskapu. Odakint hét ágra sütött a nap, lazíthat végre, csak este voltak hivatalosak vacsorára Ildivel, két évben ha egyszer van ilyen szombatja. Kiugrott hát az ágyból, fejében ezer gondolat, mi mindent fog elvégezni ezen a félig szabad szombaton, de ahogy az ablakhoz lépett, megdermedt egy pillanatra.

– Hisz ez a gyerek még focizni se tud... – döbbent bele, ahogy elnézte fiát, amint a focit rugdossa a kapunak. Béna. Milyen béna, még rúgni se tud rendesen. Amikor ő volt gyerek, hatalmas focimeccsek dúltak, még ma is emlékszik, jobb szélsőt játszott mindig, Merkler

Karcsi meg csatárt, hatodikosok voltak, amikor legyőzték a nyolc céseket. Még ma is a lábában érzi azt a cseles indítást, amivel megszívatta a Nagyherczogot, hogy Merkler Karcsi be tudja rúgni a harmadik gólt. A garázskapu ütemesesen döngött, ahogy Alpár nekirugdosta a labdát, miért nem a haverjaival focizik ez a gyerek, miért ül itthon mindig egyedül? Beléhasított a gondolat, lehet, hogy a fiának nincsenek is barátai, sose hall arról, hogy a többiekkel menne ide vagy oda, vagy azok jönnének el hozzájuk. Lehet, hogy Alpár teljesen egyedül van? Választ a kérdésére nem kapott, talán azért is döntött olyan hirtelen, meggondolatlanul. Edzőcipőt húzott meg flanelinget, és lefutott a gyerekhez focizni.

Jó volt.

Még most is azt mondja, mindenek után, hogy az a délelőtt nagyon jó volt. Csak az ígéretet, azt nem kellett volna tenni, de úgy örült a gyerek, és valójában ő is. Ha megengedhetné magának, ő lenne a legboldogabb.

Észre sem vették, úgy telt el a délelőtt, kipirosodva, megizzadva rohantak fel, amikor Ildi ebédelni hívta őket. Alpár teljesen be volt indulva, ebéd közben végig csak a fociról beszélt, le nem lehetett volna állítani.

– ...és anya képzeld, apa azt is megmutatta, hogy kell dekázni, csak nekem még az erőnlétem gyenge, azt mondja apa, nem bírom sokáig az iramot, de hogy majd gyakoroljuk még és...

Apa! – fordult hirtelen mozdulattal az apjához – Szerinted lehetek én olyan szuper focista valaha, mint te vagy?

– Naná! Az én fiam ne lenne szuper focista? Minden szombaton edzés. Oké?

Alpár a nyakába ugrott azonnal:

– Te vagy a világ legklasszabb apukája! – és ugrándozva ment ki az ajtón.

Igazság szerint már az esti partin elfelejtette, mit ígért a fiának, a következő hét a szokásos őrület volt, örült, ha éjfél előtt haza jutott, reggel még aludt, amikor Alpár elment a suliba. A szombati nap is hajtás volt végig, eszébe sem juthatott, hogy neki fociznia kéne a fiával. Csak mikor éjféltájban hazaért, csodálkozott el, a nappaliban a tévé előtt ült Ildi, mellette a kanapén ott aludt a gyerek.

– Téged várt – mondta a felesége. Mosolyogni próbált, de a tévé villódzó fénye mellett is látta, hogy könnyes a szeme. – Egész nap várt, pedig mondtam neki, hogy biztosan nem érsz haza idejében. De Alpár csak azt hajtogatta, hogy apának haza kell jönni, mert ma edzés van.

Megígérte. Akkor biztos haza jön. Tuti. Még este is várt. Aztán elaludt.

A férfi óvatosan vette a karjára a fiát. Ahogy ágyába fektette, a gyerek felnyitotta a szemét és elmosolyodott:

– Megjöttél?

– Igen kisfiam, de már késő van. Ma már nem focizunk. Majd holnap.

Alpár nyugodtan aludt tovább, nem is hallotta, amit az apja mondott.

De a másnap egy más nap volt, és valahogy sohasem akart holnap lenni, sose jött össze, hogy ki tudjon menni a fiával még egyszer focizni. Pedig akarta, hallotta szinte a fia hangját, apa biztos hazajön, tuti, mert megígérte. Érezte nyaka körül a gyerek karjait, amikor nyakába ugrott, te vagy a világ legklasszabb apukája, de hiába akarta, nem tudott elszabadulni a cégtől, mindig közbejött valami. A gyerek meg minden szombaton ott aludt el a nappaliban, a tévé előtt.

Aztán egyszer csak megjelent a labda. A fehér Addidas focilabda ott várta minden reggel a hálószoba ajtajában, amikor felébredt. És benne végigszaladt újra az egész nap, munka és tárgyalások, hogy még ebédelni sem lesz ideje rendesen, csak bekap valami szendvicset, mert már megint rohanni kell, és minden egyes reggel tudta, ma sem teheti meg, hogy eljön hamarabb, mert a költségvetést ki kell számítani, a jelentéseket át kell nézni, a projektet meg kell tervezni. Éjfél után fog megint ágyba esni, de tudta azt is, hogy a számsorok mögül Alpár arca fog visszanézni rá, a számítógép monoton zúgásában ott fogja hallani a fia hangját, te vagy a világ legklasszabb apukája.

Szombat reggelre telt be a pohár. Szokásos fejfájásával ébredt, alig aludt éjszaka, úgy érezte, baltával hasogatják a fejét, ráadásul arra a hülye horgászversenyre is el kell menni, szerencsére a hajnali horgászatot el tudta bliccelni, csak a halászlé-főzésre kell odaérnie, de elmegy vele az egész napja, és egyébként is, kevés dolgot utál jobban, mint a halászlét. Szóval undok egy szombat reggel volt, s akkor ott várja az a rohadék focilabda megint a nappali ajtajában, meg a gyerek, ahogy reménykedve néz rá a nagyfotelból.

Elöntötte a düh, hirtelen erővel rúgott a fociba, azt se nézte, hova repül, csak az indulatától szabaduljon. A nappali széles hungaroplán ablaka hangos csörömpöléssel tört össze, elborította a szőnyeget az üvegcserép, az ő agyát meg a méreg. Egy ugrással ott termett a gyerek mellett, felrángatta a fotelból, és rázni kezdte:

– Mit képzelsz te kis hülye, majd pont focizni lesz nekem időm!

Meg nem ütötte, de nem rajta múlott, mert Ildi kikapta a keze közül.

Ha akkor el nem rohan, Ildit ütötte volna meg biztos, mert mit tud ez az asszony, semmit! Csak azt látja, hogy szombat van, és megint nem lesz otthon, hogy elmegy horgászni, de arról dunsztja sincs, hogy Ellák Jancsi hívta meg, az E.J.Prog vezetője. Éppen ott, azon a halászlépartin hozta össze Marcell Ellák legnagyobb megbízójával. Ő csak hallgatta a gazdasági igazgatót, ahogy a VTEK ügyvezetőjével, Oloszkai Ádámmal tárgyalt. Marcell szemrebbenés nélkül állította, hogy megvan a licencük a Peach legjobb tervezőprogramjának továbbfejlesztésére, s hogy ők sokkal profibb tervezőprogramot tudnak szállítani, mint Ellákék. Oloszkaival meg is egyeztek rögtön, hogy július elején szállítanak egy próbaverziót, ha ez jobb, mit az E.J.Prog-é, akkor övék a biznisz. Ellák nem is tudta, hogy saját halát fogták ki az orra elől a meghívott vendégei. A program pedig már majdnem kész, ott van CD-re írva az irodájában, csak az utolsó simításokat kell rajta elvégezni, hogy tényleg fusson.

A steward kávét kínált, Marcell vett egyet, de ő csak intett, hogy köszöni, most inkább nem.

– Jövő hétre várja a CD-t a VTEK – kortyolt a kávéjába Marcell.

– Tudom, de… Ki kéne szállni ebből a buliból. Ha a Peach rájön, hogy engedély nélkül nyúltunk bele a programjukba, végünk van.

Marcell támadásba lendült, ütni kell a vasat, addig ütni, míg meleg. Rengeteget dolgozott a VTEK ügyén, több milliót fog hozni a konyhára, ha minden úgy sikerül, ahogy tervezte, nem szabad hagyni, hogy most, az utolsó pillanatokban omoljanak össze a tervei.

– Te is tudod, hogy nincs sok választásunk. A VTEK-kel nagyot kaszálhatunk, aztán ha fizettek, megkérjük a programfejlesztésre az engedélyt utólag. Más is így csinálja.

– Akkor sem szívesen. Ráadásul… Ellák Jancsi csoporttársam volt az egyetemen.

Marcell felnevetett.

– Ugye ezt nem mondod komolyan, Atikám? Gondolod, hogy ő kegyelmezne neked, ha ezen múlna a cége sorsa? Az üzleti életben nincs irgalom. Mi jobbak vagyunk, és földbe döngöljük őket. Ennyi. Csak lépned kell végre. 

A repülő biztonságot adóan, csendesen zúgott alattuk, Simonfi Attila nem tudott pihenni mégsem. Nincs kegyelem, a földbe tapossuk őket, legyél te a legjobb. Ezt hallotta egész héten ezen a túlélőtúrán is, de mintha ezt hallaná egész életében. Most is, ha nem lép, Ellák visszaszerzi a megrendelést.

Pörög az egész, és neki már annyi ideje se marad, hogy focizzon a fiával. Ildit ugyan elhozta erre a túlélőtúrára, mert mindenki a felségével vagy a barátnőjével jött, de napját nem tudná megmondani, mikor voltak utoljára együtt moziban, vagy mikor beszélgettek egy igazit.

Fáradtnak érezte magát, iszonyúan fáradtnak, de nem a túlélőtúrától. Úgy érezte, egész élete nem más, mint egy túlélőtábor, egyik zuhatag jön a másik után, alatta a keskeny kis kenu minden pillanatban felborulással fenyeget, s ő valójában azt sem tudja, hogyan kell irányítani, csak az ösztöneire hallgat. Mikor azt hiszi, túl van végre az életveszélyen, jön az újabb, áthatolhatatlan sziklafal, és nincs más esély, neki kell gyürkőzni, meg kell mászni, mert ha nem tartozik a legjobbak közé, akkor eltapossák.

Rajta hát Atikám, győzd le te, taposd el, legyél te a legjobb!

Csak magadra számíthatsz.

– Tényleg mégy idén is Amerikába? – kérdezte Barna, amíg Simonfi a számítógépen keresgélte a  játékprogramot.

– Nem, idén nem. Most jöttek haza apáék Kanadából – nyögte a fiú, és hirtelen elhallgatott.

Nagyot nyelt. Máskor azonnal sorolni kezdte volna, hogy mit hoztak neki, de most valahogy nem tudott belekezdeni.

Csak bámulta a képernyőt, a pihentetőprogramon kitágult a kép, aztán összeszűkült megint. Ha lehetne, így gyűrné ő is össze azt az estét, amikor apáék megérkeztek, összegyűrné és kihajítaná, ne is emlékezzen rá többet.

Szülei fáradtan érkeztek, hosszú volt a repülőút, de az ajándékokat kipakolták rögtön. Apáti csak forgatta kezében az új mobilt, alig hallotta, apja mit magyaráz, abszolút nem tudta érdekelni, hogy ezen a telefonon nemcsak üzeneteket, hanem képeket, sőt videofelvételt is lehet továbbítani, akár e-mailként is, mert van benne egy beépített kamera. Elvárták, hogy örüljön, de nem tudott.

Lehet, hogy nem kellett volna elrohannia, de úgy érezte, azonnal elbőgi magát, mikor apa még egy ígérettel is megtoldotta az ajándékot.

– ...és úgy döntöttem, szeptembertől focira is fogsz járni. Na csapj a kezembe, milyen szuper csatár leszel!

Nem tudott apa kezébe csapni, kirohant inkább, mert úgy érezte, menten elsírja magát, csak az ajtóból kiáltott vissza:

– Én veled akarok focizni!

A számítógépen a pihentető unottan vibrált, Barna várt egy darabig, hátha mond valamit Simonfi, de az csak bámulta a képernyőt, összegyűrni és kidobni, ki kéne dobni az egészet.

– Na mi van, nem találod? – fordult oda hozzá, hogy a fiú keze nem nyúlt az egér után. – Melyik könyvtárban keressük?

– Apáti – válaszolta a fiú, és Barna ráklikkelt a megnyitásra.

A számítógép rátalált rögtön, de Simonfi mégsem tudott továbblépni, csak nézte a címsort. Nem is gondolkodott rajta, amikor beírta a könyvtár nevét, csak most döbbent bele, hogy ebben mindkettejük neve benne van, apáé is, az övé is. Most csak egy klikkelés, és megnyitja a fájlt, Apáti, oké, pedig dehogyis oké, nem oké itt semmi. Amikor megkapta a King Weart, belevetette magát rögtön, a nagy Ying alapján találta ki a sztorit, Apáti, a szürkegém volt a főszereplő, de aztán nem fejezte be a programot, ugrik, lő, talál, újabb lövés, újabb találat, unalmas volt, ugyanaz ismétlődött mindig. Amikor a nagyapja udvarán játszott, az sokkal izgalmasabb, itt a képernyőn valahogy megfakult az egész, hiába szuper a számítógépes grafika, egyforma az arca minden szereplőnek. Az elején, mikor még lelkesen dolgozott, számtalanszor elképzelte a pillanatot, ahogy lehívja apát a dolgozószobából, leülteti a gép mellé, nézd, kitaláltam egy kalandjátékot, tetszik? De sohasem tudta megtenni, nem volt rá idő, a fociügy után meg már szólni sem mert, aztán meg, hogy elakadt a programozással, félre is tette az egészet. Persze azért eszébe jutott néha, hogy jó lenne folytatni, szinte látta maga előtt, ahogy apával együtt hajolnak a klaviatúra fölé, de aztán elhessentette magától a képet, marhaság, nem folytatta a játék építését, nem volt kivel, és nem volt kinek.

Csak a Gyűrűk Ura rángatta át a holtponton, Apátiból, a szürkegémből hobbitot varázsolt gyorsan, a kincs, ami után mindenki áhítozik, a Gyűrű lett, a hatalom Gyűrűje.

– Valami baj van? – kérdezte Barna, és Apáti homlokán lüktetni kezdett a forradás, szíve szerint ordított volna, baj van, az a baj, hogy most te vagy itt!

Amikor apa megtudta, mi történt az iskolában, őrjöngött, fel akarta jelenteni a tanárokat, beperelni az iskolát, de anya leállította, nincs értelme, ilyen előfordul a gyerekek között. Alpár azért eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha a Rónayt tényleg börtönbe zárnák, amiért őt megverte. Azonnal halálra ítélte, csak azt nem tudta eldönteni, hogy villamosszékbe ültesse, vagy golyó általi halált érdemel. Aztán apa elfelejtette az egészet, vagy nem volt rá ideje, ki tudja, de nem jelentette fel az iskolát, csak Alpár agyában járt még sokáig a gondolat, hogy a Heller Gellértet is el kéne ítélni, bűnrészesség, tiszta sor, lehúzhatna vagy nyolc évet.

És most, tessék, éppen Rónay Barnának mutatja meg a játékprogramot, és mint az őrült hajt, hogy  bevegyék  Hellerék a szövetségbe.

A számítógép engedelmesen megnyitotta a fájlt, futni kezdett a program, beúszott az intró, a kép a Gyűrűről, ami elveszett, amiről nem tudja senki, hogy Apátinál van. Simonfi torkában gombóccá csomósodott össze a kérdés, miért épp a Rónay látja először, miért nem apa?

A válasz még jobban összeszorította a torkát, Rónay Barna az egyetlen, akit érdekelt, min gondolkodik, mit csinál. Hirtelen tört ki belőle a visszafojtott feszültség, egy levegővel mondott el Barnának mindent, az apját, a focit, az amerikai utat, a félbehagyott játékot.

Barna csak nézte a fiút, és eszébe jutott apja mondata, amikor a bizonyítványt hazahozta:

– ...mert nem törődnek vele igazán.

Akkor azt gondolta, hogy apának nincs igaza, egyszerűbb volt Simonfit egy vállrándítással elintézni, felfuvalkodott pukkancs, de amit most hallott, az nagyon gáz, akkor azért olyan Simonfi, mert nincsen, aki szeresse. Hirtelen kiszáradt a szeme, és csípni kezdte valami, ott lángolt előtte a vörös forradás, pedig nem is láthatta Simonfi homlokát. A hang is rekedten jött ki a torkán, amikor odalépett a fiúhoz.

– Majd csak kitalálunk valamit – tette a vállára kezét. – Na gyere, nézzük meg inkább, mit alkottál a gépen! Úgy látom, tök jól indul.