Attilának és Eszternek a ­ Pirosoviért ­ köszönettel.


 

Miklya Zsolt

T Ö R T É N E T E K  A  P I R O S O V I B Ó L
(Kállai Nagy Krisztina rajzaival)

HARMAT KIADÓ
 

        



Henrike, a Pirosovi szemefénye

­ Hörrr... Mörrr... Hörrrci... Mörrrci... ­ hörgött és morgott és hapcizott nagyokat Henrike, az oroszlánkölyök, a Pirosovi szemefénye. Homályos szemekkel, szomorú pillantásokkal feküdt a babaszoba csíkos rongyszőnyegén.
Az ajtót leste, mikor nyílik ki végre, mikor surran be az első lábacska az óvodába.
A Pirosovi babalakói aggódva figyelték hörgő és tüsszögő barátjukat. Nusika, a kesztyűbáb-nagymama meg is jegyezte:
­ Látod, Henrikém, nem lett volna szabad belefetyelni azt a hideg tejet, ami kifolyt a hűtőszekrényből! Hiába mondtam neked! ­ de mondhatta most is, Henrike meg se hallotta. Maradék éberségével és mindkét fülével az ajtón kívüli neszekre figyelt.
­ Zrrr... csrrr... ­ zördült és csikordult a kulcs a zárban.
­ Aha... Margitka néni. Ó, akkor még várni kell! ­ hajtotta le fejét újra szomorúan az oroszlánkölyök.
Már megszokta, hogy reggelenként elkopog orra elôtt a takarítónő fehér cipője, s ott csúszkál a partvis feje. Most egyébként sem lett volna kedve ráugrani.
Bezzeg az első napokban! Akkor még Margitka néni is csodálkozva állt meg a viháncoló kisoroszlán mellett a fejét csóválva:
­ Ki látott már ilyet?! Ki hallott már ilyet?! Egy oroszlán. Még ha kicsi is. Nohát!

Atilka már reggel sejtette, amikor Apa a hótaposó csizmáját húzta a lábára, hogy valami készül.
­ Szánkóval megyünk az oviba! Juj, de jó!!! ­ és Eszterkóval táncra perdültek, amúgy cipő nélkül az előszobában. Anya alig tudta őket ráncba szedni, felöltöztetni végre. Egy búcsúpuszi, egy ölelés, aztán usgyi a szánkó, zsupsz, Eszterkó elé.
­ Tedd föl a lábad, Atilka, mert beleakad a hóba, és csuromvizes lesz! ­ okította öccsét. De Atilka fütyült a testvéri szóra.
­ Tütűűű! Utazuuunk! ­ és vastagon beleszántott hócsizmás lábaival a mellettük suhanó hókupacba. ­ Tütűűű! Utazuuunk!
Már vagy az ötödik utcánál és a huszonötödik tütűűű-nél tartottak, amikor Atilka lába megakadt valamiben. Majdnem lefordult a szánkóról.
­ Apa... Állj meg, Apa! Nézd... egy nagy cica. Vigyük magunkkal!
­ Ugyan, hagyd azt a macskát, biztosan elkódorgott valahonnan, majdcsak hazatalál!
­ De Apa! Ez nem olyan, mint a többi cica. Nem is cica. Ez egy... ez egy igazi...
­ Oroszlán. Henrik vagyok, az oroszlánkölyök. Eltévedtem, és semerre sem találom az utat.
Ha eddig a hidegtől nem, hát most a meglepetéstől majd megdermedt Apa ereiben a vér.
­ Hohogy-hogy... Te tudsz beszélni? És... hogy kerülsz ide az utcára, egy hókupac közepébe? ­ kérdezte megdöbbenve.
­ A vackomat kerestem, és eltévedtem ­ válaszolt dideregve és szűkszavúan az oroszlánkölyök.
Sok idő nem maradt az álmélkodásra, mindannyian fáztak, különösen, ha a vacogó kisoroszlánra néztek.
­ No, ideteszem elétek a szánkóra! ­ mondta Apa felnyalábolva a remegő testet, és már szaporázta is lépteit a Pirosovi felé.

Hej, a Pirosovi! Álmok óvodája! Milyen jó megérkezni ebbe a zsibongásba, ebbe a jó melegbe, különösen télen, ilyen hidegben! Különösen egy vacogó, fázó kisoroszlánnal. A gyerekek örömrivalgással vették körül Eszterkót és Atilkát, vagy inkább a karjukban szuszogó oroszlánkölyköt, amint beléptek a terembe. Jutka óvó néni már óvatosabban közeledett felé, akármilyen gyámoltalannak tűnt is.
­ Honnan hoztátok ezt a macskát? Tudjátok, hogy állatokat nem szabad hozni az óvodába! ­ de akkorra már Apa is belépett. ­ Elnézést, Miklai úr, tudja, hogy...
­ Én egy oroszlán vagyok. Henrik a nevem, de csak Henrikének szoktak hívni. És nagyon fázom...  fávázovovovom... ­ szólt közbe, mit sem tudva az illemről, az oroszlánkölyök.
­ Henrike! Henrike! Henrike! ­ ugrálták körül a gyerekek harsogó csatakiáltással, majd egyik kézből a másikba került, mígnem a babaház közepén kötött ki, a csíkos rongyszőnyegen.


 

­ Henrik! Henrike! ­ hümmögött Terike néni, a vezető óvónő, miközben körbetárcsázta a rendőrséget, az önkormányzatot, a védőnőket és az állatorvost, ám mindenhonnan udvarias, de rendreutasító választ kapott, miszerint fél éve nem járt erre cirkusz, a legközelebbi állatkert száz kilométerre található, ahol egyetlen öreg oroszlán lakik, és különben is hideg van, mínusz húsz fok, ilyenkor még az egerek is patkánynak látszanak, hogynemondjam, nutriának... Paff! Most légy okos, Terike néni, Jutka óvó néni! Mi legyen a Pirosovival? Csak nem fog ki rajta egy oroszlánkölyök?!
Ha már a hatóságok úgysem törődnek vele! Lesz, ami lesz. Beszélő oroszlánja még úgysem volt a gyerekeknek.
Azt az üdvrivalgást még Henrike könyörgő siránkozása sem tudta elcsendesíteni:
­ Éhes vagyok... éhes vahagyohok...

Így lett Henrike a Pirosovi lakója, hogynemondjam kedvence, vagyis szemefénye.
Talán egyedül Margitka néni maradt némileg távolságtartó az irányában.
­ Jó, jó! Egy beszélő oroszlán! De azért nekem kell utána takarítani!
Pedig a partvisfej-vadászaton kívül igazán nem panaszkodhatott rá még ô sem.
Különösen rendes kisoroszlán volt. Terike néni, a vezető óvónő meg is jegyezte egyszer:
­ Látjátok, gyerekek, Henrike már megértette, amit mondtam, nektek meg háromszor is meg kell ismételni!
Mintha megfeledkezett volna Henrike kivételesen jó hallásáról, hiszen mégiscsak oroszlán, hiába kölyök.
Bezzeg most Margitka néni rá sem hederítetett, hiába tüsszögött hangosan a babaszoba csíkos rongyszőnyegén.
­ Majd a gyerekek ­ sóhajtott magában, s ábrándozva leste és figyelte a bejárati ajtót, hegyezte a fülét, mikor hallja meg végre az ismerôs lábneszeket, Eszterkó papucscsattogását, Atilka szandicsoszogását, s persze a többiekét, Verosét, Tibiét, Jocóét, Anettkáét, Fabula Janiét. Aztán ez is elkövetkezett. Nyílt az ajtó, s egyszerre
hárman is beszaladtak rajta. Pillanatok alatt körülvette a jólesô zsibongás, de most többet várt ennél.
­ Vegyék már észre, hogy beteg vagyok! ­ és szomorúan hajtotta le fejét újra két mellsô lábára. A gyerekek azonban nem vették észre, elszaladtak, játszani kezdtek.
Henrike szemei megteltek súlyosan gördülő nagy könnycseppekkel.
­ Beteg vagyok...

Egy jól ismert apró kéz ébresztette fel bánatából. Atilka keze.
­ Szerbusz, Henrike! Nézd, mit hoztam neked! Diócsónak. Apával csináltuk ­ és a megszokott, csillogó szemeket kereste, de csak bágyadt, szomorú pillantással találkozott. ­ Mi van veled, Henrike? Mi a baj?
­ Hörrr... és mörrr... és hörrrci meg mörrrci...
­ De hiszen te beteg vagy. Azért vagy ilyen morcos.
­ Hörrrci.
­ Óvó néni! Henrike beteg. Meg kell gyógyítani! ­ és Atilka már szaladt is a játékos polchoz, hogy levegye az orvosi táskát. Mire visszaért, ott kuporgott Henrike mellett egy kupac gyerek. Eszterkó vitte a szót:
­ A doktor bácsi majd megvizsgál, és ad neked szurit, de nem kell tőle megijedni.
Aztán kapsz még kanalas orvosságot, és vizes kendővel bekötjük a torkodat. Jó?
- Hörrr ­ hangzott Henrike válasza, majd nagyra nyitotta száját a doktor bácsi kérésére. Atilka bekandikált az oroszlántorokba, komoran megcsóválta a fejét, és fülére tette a hallgatót.
­ Sóhajtsál nagyokat, Henrike! Most vegyél nagy levegőt! Úgy. Fújd ki!
­ Hörrrci... mörrrci... morrrci...
­ Hát bizony, a torkod piros, tüdőd hörög, te megfáztál Henrike. Írok neked orvosságot ­ és Atilka megfontolt ákombákomokkal rótta a receptet.
Verost és Tibit szalajtották el az orvosságért. Tibi rögtön negyedikbe kapcsolt, és elrobogtak a babaszobán túl, a játékospolcon is túl, az ügyeletes gyógyszertárig.
­ Henrike megfázott! Kérek neki orvosságot! Egy kisoroszlánnak való adagot ­ és már robogtak is vissza a kiváltott gyógyszerekkel.
­ Látod, Henrike, itt az orvosság ­ simogatta meg Eszterkó a kölyökoroszlán homlokát. ­ Nyisd ki nagyra a szád! ­ és egy diócsónaknyi barna szirup lecsusszant a piros oroszlántorokba.
­ Hörrrci!
­ Ezt pedig a nyakadba kötöm, de vigyázz rá, nem szabad levenni!
­ Hörrrrrr...... Mörrrrrr...... ­ mormolta jólesően, fejét mellső lábaira hajtva, szemeit lehunyva, átengedve magát a simogatásnak. ­ Hörrr és mörrr és még egyszer mörrr...
­ Maradjunk csendben, hogy tudjon aludni! ­ hallotta még félálomban, miközben valaki behúzta a babaszoba függönyét.
­ Hörrr-mörrr... hörrr-mörrr... ­ horkolt egyenletesen, vagy csak kicsit hangosabban szuszogott a kelleténél Henrike, a beteg oroszlánkölyök, gyógyulóban gondoskodó kezektől.

A kisfiú, akinek nincsen neve

Egyszercsak ott termett. Szöszke hajával, megállapíthatatlan színű szemével, őszinte tekintetével.
­ Gyere, mutatok neked valamit! ­ és kézenfogva vezette Atilkát a tévékészülékhez. ­ Nem érem el, de várj csak, mindjárt hozok egy széket!
Jutka óvó néni támlás, nagy székét cipelte oda. Felállt rá, és megnyomta a piros gombot. Úszkáló halacskák tűntek fel a tévében, a szivárvány minden színében pompázó halacskák. Mint egy igazi akváriumban. Most felerősítette a hangot. Jól hallhatóvá vált a víz csobogása, bugyborékolása. Egy másik gombbal áttetszővé
tette a kékeszöld vizet, egy harmadikkal kitisztította a színeket. Végül a szobaantennát is beállította: a halacskák tátogva közeledtek a képernyő felé, szemben a gyerekekkel, mintha a tekintetüket keresnék, beszélgetni akarnának velük.
Atilka is tátott szájjal figyelt, egy szó nem jött ki a száján. Nemsokára odagyűltek a többiek: Eszterkó, Anettka, Veros, Tibi és Jocó, de még az örökké lökdösődő Surányi Sanyika is. Eszterkó törte meg a csendet:
­ Adjunk nekik enni! Biztosan éhesek. Mit esznek a halak?
Anettka szerint kenyérmorzsát, Tibi szerint gilisztát, Jocó szerint tengeri paradicsomot.
A kenyérmorzsa mellett döntöttek, mivel ez volt hozzáférhető. Eszterkó surrant ki a konyhába, és nemsokára összeszorított marokkal tért vissza.
­ Az uzsonnás kosárban találtam. Oda kéne adni nekik...
Erre megint a legkülönbözőbb ötletek születtek.
­ Le kéne csavarozni a hátulját ­ mondta Tibi, aki már látta az apukáját tévét szerelni. ­ Csak nincs hozzá csavarhúzónk.
­ Ugyan, akkor kifolyik belőle a víz ­ oktatta Eszterkó.
­ Akkor törjük be a tetejét! ­ szólt bele Surányi Sanyika is, de őt egy akarattal lehurrogták. Még hogy törni-zúzni!
Jocó szerint legjobb lenne fejre állítani a tévét, az alján biztosan van valami dugó, amit ki szoktak húzni, mikor leeresztik a vizet. De hogy lehet megfordítani, amikor tele van?
A lányok hallgattak. Eszterkó gondterhelten ráncolta homlokát, Anettka hosszú copfjait tekergette, Veros hangosan szuszogott.
Atilka törte meg újra a csendet:
­ Kérdezzük meg a kisfiút, aki bekapcsolta a tévét!

Ô csak állt, kissé távolabb, s mosolyogva figyelte a vitatkozó gyerekeket.
Hallgatott.
Hallgatott akkor is, amikor a nevét kérdezték meg tőle.
­ Biztosan néma ­ mondta kuncogva Veros.
­ Az nem lehet ­ válaszolt Atilka ­, velem már beszélt.
­ Akkor bepisilt ­ vihogott Anettka.
­ Ugyan már! ­ torkolta le Eszterkó.
­ Nem látod, hogy mosolyog? Szerintem csak nem akarja megmondani. Vagy az is lehet, hogy nincsen neve. Ő a Nincsen-nekineve kisfiú.
Ebben aztán megnyugodtak. Jobb nevet nem találtak neki.
Nincsennekineve csendesen nézett rájuk egy darabig, aztán halkan megszólalt mégis:
­ Figyeljetek! ­ és felmászott a székre, majd sokáig igazgatta a szobaantennát.
­ Most meg mit csinál? ­ türelmetlenkedett Tibi. ­ Valami adást akar vele fogni?
Nincsennekineve kisfiú csendesen lehajolt, tenyerébe vette a száraz kenyérmorzsalékot, feje fölé emelte, s szórta, szórta a televízió fölött. A morzsák pedig belehulltak a vízbe, és lassan szállingóztak lefelé, mint a fehér hópihék. A halacskák vidám csapkodással ficánkoltak körülöttük, lett olyan hancúrozás és csobogás a vízben, hogy le kellett halkítani a készüléket. A gyerekek meg csak bámulták a csodát.
­ Jön az óvó néni! ­ szólalt meg hirtelen Tibi, s Nincsennekineve kisfiú gyorsan kikapcsolta a tévét. Elhalóban hallatszott még néhány pillanatig a halacskák boldog csobogása.

Labda a bokorban

A Pirosovi ott volt a Kiserdő közelében. Csak ki kellett lépni a kapun, és elsétálni a sárgára festett kerítés mellett. A kerítéstôl nem messze, a kertek aljában már sorakoztak az öles tölgyfák, alattuk puha fű, helyenként sűrű  bokrok. Nem volt nagy az egész, egy óvodányi gyermek és gyermekzsivaly éppen betöltötte. Szerették is a gyerekek, általában Jutka óvó nénit sem kellett sokáig nyaggatni, hogy kimenjenek.
Csak az akácfákon túl nem volt szabad menni, ott húzódott a mezsgye, a határvonal.
Hiszen volt a tölgyfák alatt is játszani való hely bôven, de mégis, a tisztás, ahol a Zöld Boci legel...
Tibi fedezte fel egyszer, mikor messzire rúgták a labdát, s a tiltott területre repült.
Ijedten néztek össze a fiúk, de látták, hogy Jutka óvó néni éppen virágkoszorút fon a lányok fejére.
– Majd én visszahozom – ugrott Tibi, és már szaladt is a labda után, az akácfákon túlra. Várták, de nem jött vissza.
– Biztos beleesett a gödörbe – mondta Jocó.
– Miféle gödörbe? – kérdezte Fabula Jani, és már görbült is a szája lefelé.
Atilka nem sokat törôdött az ijedezôkkel, de azért óvatos léptekkel indult a tiltott terület felé. Az akácfák alatt néhány terebélyes bodzabokor zárta el az utat és a kilátást.
Vajon mi lehet mögötte? Rögtön megtalálta a csapást a magas fûben, amerre Tibi mehetett. Félrehajtotta a bodzaágakat, és...
Ott állt, pontosabban ott legelt a Zöld Boci. Atilkának földbe gyökerezett a lába.

Nem hitt a szemének. De aztán észrevette Tibit, amint kezében egy fűcsomóval közeledik a boci felé. Erre ô is buzgón tépdesni kezdte a füvet. Így már ketten környékezték meg a békésen legelésző állatot, aki egykedvű pillantással vette tudomásul, hogy most egy darabig nem kell a fűért lehajolnia. Egyszóval jól elvoltak, egészen megfeledkeztek az elrúgott labdáról meg a fiúkról, akik még jobban megijedtek.
­ Látjátok, megmondtam, most biztos Atilka is beleesett ­ suttogta Jocó.
­ Jaj, én félek, menjünk innen! ­ szipogta Fabula Jani, s már szaladt is Jutka óvó néni felé.

Persze nem merték megmondani, mi történt, csak az aggodalmuk nôtt, ahogy hiába lestek újra meg újra az akácfák felé.
Jutka óvó néni hangja vetett véget a játéknak:
­ Gyerekek, gyertek! Sorakozó! Indulunk az óvodába. Sorakozóóó!
Tibi és Atilka csak ennyit hallottak: ...kozóóó, és már ugrottak volna, csak még meg kellett simogatni a Zöld Boci fejét. De aztán futottak a többiekhez. Bizony, Jutka óvó néni már a sort rendezgette, amikor berobbantak a végére.
­ Hát ti meg hol kódorogtatok?
­ A bokrok alatt játszottunk, nem hallottuk, hogy sorakozó van ­ vágta rá Tibi, míg Atilka inkább hallgatott.
­ Na, álljatok be gyorsan! ­ s indult is a csoport, vissza az óvodába. Azaz csak indult volna... ­ Hát a labda hol van? ­ kérdezte Jutka óvó néni a fiúkat.
­ Hű, a labda! Arról meg elfeledkeztünk ­ mondta magában Atilka, s Tibi is valami hasonlót gondolhatott, mert lehajtotta a fejét.
­ Na, futás gyorsan megkeresni! ­ és már lódult is a fiúcsapat.

Lódult, de hová? Merthogy egyikőjüknek sem mozdult a lába az akácfák felé. Még Tibi is megijedt: Mi lesz, ha Jutka óvó néni megtudja, hová repült a labda? De mi lesz, ha nem kerül elő? Így hát a fiúk csak bóklásztak egyik fűcsomótól a másik fűcsomóig, egyik fa tövétől a másikig.
Egyedül Atilka közelítette meg óvatosan az akácfák alatt terpeszkedő bodzabokrokat.
De nem ment tovább, csak megállt az ágak alatt, s a tisztásra figyelt. Ám a Zöld Boci nem volt sehol, hiába kutatta tekintetével.
Atilka szomorúan horgasztotta volna le a fejét, ha a szeme meg nem akad valamin. A bodzabokor ágai közt, a feje fölött ott virított a fehér pöttyös labda.
­ De hisz az előbb még nem volt ott! Biztos a Zöld Boci tette oda ­ gondolta megnyugodva, és hálás szívvel nézett a tisztás felé.
­ Jutka óvó néni! ­ kiáltott hangosan.
­ Tessék jönni, a Zöld Boci idetette a labdát, de én nem érem el!
­ Miféle zöld boci, te buksi? Nincs itt semmiféle boci ­ simogatta meg Atilka fejét Jutka óvó néni, majd megrázta az ágakat, és felemelte a földre hullott labdát. ­ Biztosan fölakadt, máskor ne rúgjatok ilyen nagyot! ­ és határozott hangon kiáltott újra sorakozót.
A fiúk megkönnyebbülve álltak be a sorba, míg Atilkát eltöltötte valami megfoghatatlan öröm:
­ A Zöld Boci segített nekem.