Fillért dobott a perselybe, mégis mindenét

Nem hitt az angyalnak,

ezért maradt néma,

amíg fia nem született,

Isten ajándéka.

Papnak volt gyermeke,

papnak felesége,

vénségére fiút kapott

Izrael üdvére.

Étke erdei méz, sáska,

teveszőrből volt ruhája.

Utat épített - nem kőből -,

igazat hirdetett szája.

- Áldott vagy az asszonyok közt

- mondotta nagynénje -,

áldott ménednek gyümölcse,

hálaadás érte.

- 

- Magasztalja Őt a lelkem

- válaszolt az asszony -,

lelkem örvendez előtte:

Isten a Megtartóm.

Ácsmester volt. Isten fiát

is annak nevelte.

Csak sejtette, hogy Istennek

más vele a terve.

Messziről jött vándorok

ajándékot hoztak,

és egy kisbaba előtt

sorra leborultak.

Mikor a hírt meghallotta,

nyugtalan lett nyomban,

riadalom réme kúszott

szerte a városban.

- 

Mikor újabb hír érkezett,

nagy haragra lobbant,

Betlehemben sok fiúszív

utolsókat dobbant.

Halász volt, ám egyszer olyan

sok halat fogott,

hogy a vétkeit megbánva

térdére rogyott.

Halászember ő is,

Jánosnak testvére,

kard hideg vasától

hullott ki a vére.

Kapernaum kapujában

ült a vámnál, s csalt, lopott,

mígnem Jézus szólította,

s csapot, papot otthagyott.

 - Míg nem látom, nem hiszem

- mondta kételkedve. -

Én Uram, én Istenem!

- hajolt rá a sebhelyes kezekre.

Ifjan Jézus mellé vágyott,

lett belőle vén,

s mennyei látomást látott

Patmosz szigetén.

Kétszínű volt életében,

kettészakadt halálában.

Könnyű szívvel mártogatott

áldozatának tálában.

Izraelnek tanítója

Jézust megkereste.

Megtanulta, hogy hiába

öreg már a teste,

Isten országába juthat,

Lélektől születve.

Örök életre vágyott, a

törvényt megtartotta.

Hiába: a gazdagsága

markában tartotta.

Fillért dobott a perselybe,

mégis mindenét.

A szívét is vele adta,

nem feleslegét.

Vére folyt tizenkét évig,

sokat szenvedett.

Amíg Jézushoz nem ért az

orvosok helyett.

Sírboltokban volt lakása,

de Jézushoz fordult,

s disznónyájba költözködött,

aki benne tombolt.

Tízből egy tért vissza,

kilenc csak meggyógyult.

De az az egyetlen

Ura előtt hódolt.

Zsidók között idegen volt,

ám szerette őket.

- Szólj, és meggyógyul a szolgám

- hitt Jézus nevének.

Lánya meghalt, és ő mégis

Jézus lábához borult.

Jézus szólt: - Leányka ébredj!

És a halál elvonult.

Vakon koldult az út mellett,

mégis felkiáltott:

- Dávid Fia, könyörüljél!

S nemsokára látott.

Sürgött- forgott, pedig

nem is kellett volna.

Testvére a jobb részt

hitte s választotta.

Ura lábához ült,

hallgatta mondását.

Máskor meg kenettel

kente meg a lábát.

Meghalt, eltemették.

Jézus megsiratta.

És feltámasztotta,

éppen negyednapra.

Ruháját szaggatta,

mégse volt megszállott.

Gyűlölet uralta

őt s a nagytanácsot.

Kezét jól megmosta,

pedig nem volt piszkos.

Lássák, nem miatta

hal meg Jézus Krisztus.

Gyilkos volt, de a nép

nevét kiáltozta:

az ártatlan helyett

élni választotta.

Csodákat és jeleket tett,

mégis megkövezték.

Jézust látta Isten jobbján,

s rábízta a lelkét.

Pénzért akart Lelket venni,

átkot kapott érte,

megtérésre szólította

Péter, s könyörgésre.

Egy néptelen útra

küldte Isten Lelke,

hogy az ott utazó férfit

Krisztusnak megnyerje.

Istent rajongva szerette,

Jézust addig nem követte,

míg a damaszkuszi úton

látását el nem vesztette.

- 

Napok múltán újra látott,

Isten Leikével lett áldott,

s Jézus nevével a száján

bejárta a fel világot.

Orvos volt, és Pál apostol

úti- s munkatársa,

meg az első keresztyének

egyik krónikása.

Gazdag bíborárus-asszony

volt ő városában,

és egy egész gyülekezet

elfért otthonában.

Sátorkészítő mester volt

ő és felesége,

sokáig volt Pál apostol

házuk jó vendége.

Kisázsiában volt

a szülőhazája,

fiatalon lett Pál

kedves tanítványa:

az Úr Jézus Krisztus

evangélistája.