Ereszt, de nem ereszt

Út, de le a mélybe,

vizet hoznak rajta

sok üres edénybe.

Űr, de mégis tele van,

hogyha bőven termett,

és a gazda boldogan

lerakja a terhet.

Orsó, mégse pörög,

bizony, nehéz lenne,

hasa hol olajjal,

hol meg vízzel telve.

Ló, de nem kór abrakot,

különösen,

ha sok halat megfogott.

Vízbe vetik, a víz mégis

átalfolyik rajta,

csak a hal marad meg benne,

mindenféle rajta.

Éjszakán át

üresen maradtam,

napközben meg

majdhogy megszakadtam.

Fala, tornya kőből,

sok nép alszik benne.

mielőtt a széles

legelőre menne.

Fekszik vagy áll, egyre megy,

vászon készül rajta,

sok fonál közt egy fonál

szalad erre-arra.

Forog

forog

rajta

agyag

két kéz

között

mégse

ragad

egyre

formálódik

Forog, benne kicsi kő,

eleresztik, messze lő.

Nyithatod, csukhatod,

de ha zörgetsz rajta,

más nyitja ki neked,

mikor úgy akarja.

Agyagmadár csőrén

kis olaj láng villan,

közeléből minden

sötétség elillan.

Jézus mondta, a fokán

nem fér át egy teve,

mégis bármilyen ruhán

átbújik a hegye.

Lábra kötött bőrdarab

úton, útfelén.

Lábról levetve marad

házban, szent helyen.

Nemes, mégse kényes úr,

sok fér egy erszénybe.

Holdnak ilyen fénye hull.

Arany a testvére.

Kereskedő talált rá egy

értékes darabra,

amiért, hogy megvehesse,

mindenét eladta.

Nyakba veszik,

mégse gallér.

Ökör hordja,

nem gavallér.

Szarva van,

mint annak, aki húzza,

mégsem állat.

Csak a földet

forgatja és zúzza.

Nem koldus és mégis kér.

Nem vándor, de nyoma

mégis messze ér.

Görbe, mint a kampó,

éles, mint a penge,

búzakalászoknak

bánata, szerelme.

Kövön forog kerek kő,

hajtja, forgatja egy nő,

kövek között búza,

zúzza, egyre zúzza.

Mint a lángos,

oly lapos,

frissen sütve

illatos.

Kerek, mégse kerék,

puha, ha kovászos,

ám ha kovásztalan,

kemény, mint egy lábos.

íze fanyar,

színe bíbor.

Kicsi - gyógyszer,

túl sok - mámor.

Mustból készült,

lassan erjed,

lakomákon

gyorsan terjed.

Kettő meg öt:

heten voltak,

mégis sokan lettek.

Egy városnyi éhes népet

megelégítettek.

Négyen vitték

a tetőre,

eresztették

le a házba,

ott felvette,

s hazavitte

a gazdája.

Hogyha jó földbe veted,

százannyit terem.

Ugyanannyi semennyit se,

terem rossz helyen.

Magvető ha elveti,

napmeleg ha érleli,

lesz belőle telt kalász.

Malomkő megőröli,

asszonykéz dagasztja ki,

megkeleszti jó kovász.

Hasonlít a búzához, de

mérgezett kalásza.

Aratáskor tűzbe vetik,

hogy senki se lássa.

Kisebb minden magnál,

de úgy megnövekszik,

ágai közt sok-sok

madár megtelepszik.

Pál, de mégse ember,

datolyát terem,

sokat találhatsz belőle

oázis-helyen.

Apró ember mászott fel rá

egyszer, Jézust látni,

egyébként a gyümölcséért

szoktak rá felmászni.

Libanon az őshazája,

Izraelnek nem volt

ilyen pompás fája,

mégis ebből épülhetett

Salamon temploma

s csodás palotája.

Nem terem rajta füge,

hiszen szúrós fajta.

Ebből fontak koronát,

s gúnyolódtak rajta.

Papot, koldust és királyt

fehérbe öltöztet,

pedig kicsiny magból terem,

mit az ég öntözget.

Zamatos és illatos,

harapásod várja.

Ha a te szívedben terem,

senki meg nem bánja.

Jó bor, mégis ihatatlan,

előkelő kelme,

ebből készül függöny, paplan,

ebben díszlik

a királyőkelme.

Kicsi bogyókból sajtolják,

edényekbe töltik,

főznek, világítnak vele,

és a javát

királyfőre öntik.

Kenik, de nem kenyérre,

arcra, kézre, tenyérre,

és a ráncos bőr megszépül,

uralkodó kegyére.

Sok utazó előtt

megnyílt kapuszája,

de egy szegény család előtt

ott maradt bezárva.

Barmok rozzant etetője,

Üdvözítő kőbölcsője.

Napkeleti bölcsek

nyomában indultak,

míg egy másik, fényesebb

előtt leborultak.

Füstje édes illatként

száll az ég felé.

Bölcsek hozták messziről

kis Jézus elé.

Kő ajtaja, kőből terme,

kőágyon pihennek benne.

Uralkodó koronája,

nem aranyból, ágból,

rajta vércsepp-igazgyöngyök

Krisztus homlokáról.

Szenvedés és átok faja,

mégis áldás a virága.

Ereszt, de nem ereszt,

megtart mindörökre.