Nem tudod, honnan jön, nem tudod, hová megy

Minden nap felkel,

minden nap lemegy,

ám egyszer megállt

Gibeón felett.

Éjjel világító lámpás,

egyszer kerek, másszor csámpás,

nappal nem leled sehol,

pedig ott van valahol.

Éjszaka sok lámpa

vándorra vigyáz.

Fiastyúk, Nagymedve,

Kisgöncöl, Kaszás.

Színes jel, de mégse bálvány,

szebb, mint a legszebbik márvány,

felhő ívén érkezik,

Isten ránk emlékezik.

Félelmetes, mégis gyönyörű.

Ha belédcsap, az már szomorú.

Fát eszik, nem kenyeret,

ha megnő, félni kell,

mikor vízzel megitatják,

akkor alszik el.

Űzi a sötétet, utol mégse éri,

de a faabrakot kéri, egyre kéri.

Magasan száll, mégis bárány,

pedig nincs gyapjú a hátán,

párafüvet lakomázik,

ha meghízik,

könnyeitől minden ázik.

Éjszaka cseppjei

remegnek az ágon,

sírnak még egy kicsit

száradó fűszálon.

 Nem tudod honnan jön,

nem tudod hová megy,

mikor kezd forogni,

láb nélkül hol áll meg.

Olyan buzgó, hogy bizony

soha meg nem áll,

kövek közül csörgedezve

szomj azót kínál.

Anyja forrás, apja felhő,

otthona meder,

folyó lesz, mire felnő, hogy

tenger nyelje el.

Vágyik rá a szarvas,

sivatagi vándor,

ezt issza a föld is

égi telt pohárból.

Néha hóba öltözik,

vagy felhőpalástba,

olykor bőszen füstölög

 - ez a rossz szokása -,

máskor fényben tündököl,

hogy mindenki lássa.

Széleit nem láthatod,

mélyét is csak sejtheted,

mégis reábízhatod

egy hajóban életed.

Kősivatag, homoktenger,

növényzet alig.

Mégis, egy nép kelt át rajta,

s élt ott évekig.

Királysága nem vitás,

bár sörényes, nem koronás.

Bundája bár foltos,

mégis nagy vadász.

Észrevétlen közelít meg

zerge, jól vigyázz!

Nemcsak az erdei

jó mézet kedveli,

néha egy-egy szopós

bárány is keli neki.

Lop, de mégsem rabló,

gyorsabb, mint egy vad ló.

Tanulhat tőle a lusta,

hat lábon iparkodik,

ennivalót gyűjt a télre,

egész nyáron dolgozik.

Parányi kis röpködő

gyűjt sok édességet,

ha mezítláb rátaposol,

azonnal megérzed.

Ruhát eszik, nem abrakot,

bizony, nem lopja a napot.

Égi lovashadsereg

mint a felhő érkezik,

lerág füvet, levelet,

virágot, és távozik.

-

Ló, de mégis vízben él,

nagyra nyílik szája,

amikor a folyópartot

végigguberálja.

Kapálja a csatateret,

örül erejének,

nyerítve ront a fegyvernek,

s a harci szekérnek.

Erős állat, mint a ló,

szamárforma termet,

hátára nyereg való,

ha nem cipel terhet.

Sivatagban vezet útja,

hátán málnája és púpja.

Húzza az igát meg a taligát.

Mikor búzát, árpát nyomtat,

enni nekilát.

Nyírják, mégse haja nő,

tűri, hogy levágják,

javát páskaáldozatként

lakomának szánták.

Szakállát nem fésüli,

csak a bozót tépkedi,

így hát meg nem állja,

levelét lerágja.

Izraelben útálatos,

pedig máshol

szalonnája kívánatos.

Pénze van, de némán tátog,

nem tud adni-venni,

ha kifogják, akkor mégis

piacra fog menni.

Porban csúszik, ajkán méreg,

pedig ártatlannak véled.

Vígan verdes szárnyaival,

futkos össze-vissza,

tojásait földre rakja,

fejét meg homokba.

Sziklaszirtre rakja fészkét,

magasra száll, onnan néz szét,

aztán hirtelen lecsap.

Karmai közt áldozat.

Párja egy fillér csupán,

mégis van rá gondja

Istennek, bár csiripol

sok csupasz porontya.

Korán kiált, azt mondják,

jelzi a napot,

egyszer meg egy tanítványt

jól megríkatott.

Kicsit hosszú volt számára

a tengeri túra,

mégis olajfalevéllel

tért Noéhoz vissza.